Szulimán Eleonóra : Hargita 5.rész – A Szent Anna-tónál

saját fotó *

 

 

 

„Az ünnepélyes csend, mely a szívre száll, midőn e völgybe belépünk, érzelmekre tanít minket, melyeket nem érzénk soha.” (Jókai Mór)

 

Székelyföld talán legszebb részén, az Olt bal partján, ősi balladák vidékén utazunk. Ezen a csodálatos tájon két óra nagyon hamar eltelik. A hangulatunk vidám, tréfás történetekben sincs hiány. Csapatunk már egyre összeforrottabb. Ha valaki feldob egy tréfát, történetet, mindig akad, aki leüti, illetve übereli azt. Ahogy haladunk Délkelet-Európa egyetlen vulkáni krátertava felé, egyszer csak ismerős csörgések, zörgések hangjai sejtetik, hogy néhány utastársunk megéhezett. Vannak, akik innivaló után kutatnak. Nem keresgélnek sokáig, a kezek már biztosra mennek, hamar megtalálják a sörös dobozokat, vagy netán a pálinkás üveget. A harapnivalók előtt jólesik fokozni kicsit az étvágyunkat. Előkerülnek a hazai finomságok. Enyhén csípős, élénkvörös színű, jó házi kolbász, sajtos, tejfölös pogácsák, finomabbnál finomabb házi sütemények. A harapnivalók és innivalók kézről-kézre járnak. A mások által készített étel mindig finomabb.

A falatozás, iddogálás, mókázás alatt szinte észre sem vesszük, hogy már lassan megérkezünk arra a helyre, ami „… keresztény államiságunk kezdete óta búcsújáró hely volt…” „…A Csomád környéke a pogány kor táltosainak, tündéreinek volt hazája, s később a kereszténnyé szorított székelység egyik csodatevő helyévé is vált, ahova mindig áhítattal közeledik a keresztény magyarság.” — olvasom a „Székelyföld ezer pillanata” című kiadványban.

Lassan bekanyarodunk a fenyvesekkel és lejjebb a már színesedő lombhullató fákkal körülvett Szent Anna-tó birodalmába. Valóban egy mesevilág tárul elénk. Egy természet alkotta meghitt nyugalomvölgybe érkezünk. Ez a különös, szinte misztikus csend jó hatással van ránk. Belélegezzük a hely tiszta levegőjét, minden apró varázsát. Áhítattal és alázattal lépkedünk a tó felé. Utoljára tizenkét évvel ezelőtt jártam itt. Most sokkal szebbnek tűnik. Akkor a tó körül sátoroztak, a szabadban főztek, a tóban fürödtek az emberek. Mára ez már nem megengedett. A természetvédelem táblája jelzi a tűzrakás, sátorozás, szemetelés, és sok—sok más természetet rongáló tevékenység tilalmát. Nekem úgy tűnik, megszépült a táj. Lehet, hogy a délutáni napsugár fényhatásai is teszik, lehet, hogy a fák nőttek meg, a látvány most lenyűgözőbb, mint amikor először láttam. Most úgy tűnik háborítatlan nyugalomban él itt a tó és az őt körbeölelő növényzet. A gyöngyöző tiszta víztükör vonz, egyre csalogat a tóhoz bennünket. Ahogy közeledünk, túravezetőnk tréfásan ad útbaigazítást:

— Szeretnélek tájékoztatni benneteket, hogy aki a tóban megmosdik, megtisztul bűneitől. Kisebbektől, nagyobbaktól is. Külön felhívom a hölgyek figyelmét, hogy tetőtől talpig meg kell mosdani. A férfiaknak elég, ha csak a szemüket mooosssák meg — neveti el Robi a mondat végét. Persze, hiszen ez az állítás szerintünk fordítva igaz. Mégis a tónál meglepő, hogy mi nők mosdunk többségben. Úgy látszik, a férfiaknak még a szemüket sem kell megmosni.

— Ilyen szent életű utastársaink vannak? Nem is gondoltuk volna — mondjuk szinte egyszerre Mónival és Edittel. Mindenesetre mi megfogadjuk túravezetőnk tanácsát, jól megmossuk arcunkat.

— Én negyvenszer mosom meg — kiált fel mosolyogva Móni. Aki hallja, nem tudja megállni nevetés nélkül.

— Mónikám a szádat is jól mosd meg, azzal „bűnöztél” talán a legtöbbet — kiált vissza Kató. Valóban így tesz Monika. Villámgyorsan mossa az arcát — miközben hangosan számolja arcmosásai számát — harmincegy, harminckettő, harminchárom… — Mi a közelében már majd meghalunk a nevetéstől.

— Három évre előre is lemostam, a még meg sem történt bűneimet — jön el Monika elégedetten a tó partjától. A tóban nincs semmilyen élővilág. Valószínű a környező hegycsúcsokról lemosódó csapadékvíz nem kedvez a vízi életnek. A tavat nem táplálja semmilyen más élővíz. A víz szintje ma átlagosan négy méter, nem így volt ez régebben:

 

„Leirhatatlanul pompás az a látvány,mintha csak egy régen kialudt tûzhányó hegy óriási krátere tátongna elõttünk. Alattunk a lombos fákkal sürûn benõtt mélységes hegytölcsér alján, a gyönyörû gyeptérség kellõs közepén egy tükör simaságú kristálytiszta tengerszem tûze ragyog felénk. A tó alakja kerekded, kerülete 1800 méter, közepén igen mély (12 méter); a víz színe kék, mint az égboltozat, a mely Nápoly felé borul, tiszta, átlátszó mint a tószéli vadvirág kelyhén rezgõ harmatcsepp. A hegytölcsér oldalát bükkerdõ borítja, partját nyulánk fenyõszálak koszorúja övezi. A hely elragadó szépsége, elrejtett volta, az uralkodó isteni csend mintegy fölhivják itt az embert az örökkévaló isten imádására. A hagyományok szerint az õs magyarok Hadúrnak itt mutatták be az áldozataikat még akkor is midõn az õsi vallást szabadon nem gyakorolhatták. A hol egykor Hadúr oltárai füstölögtek, a keresztény magyarok vallásos kegyelete Szent-Anna tiszteletére búcsújáró kápolnát épített, a melyben évenként kétszer felhangzott az összesereglett hivek szent dicsõitõ éneke. Késõbb a búcsukat betiltották; azóta a kápolna elhagyatva áll; a hely azonban, a természetnek ez utolérhetetlen mûvészettel alkotott temploma a természet—kedvelõknek búcsujáró helye lesz az idõk végéig.”(Dr Hankó V., 1891.)

 

Körbejárjuk a tavat. Az egyik táblán hatalmas betűkkel hívják fel a látogatók figyelmét: FIGYELEM! MEDVÉK A TERÜLETEN! Akadnak közöttünk, főleg a fiatalabbak, akik örülnének, ha medvét láthatnának.

— Én inkább kihagynám ezt az élményt — mondom társaimnak. Hasonlóképpen gondolják ők is. Nem találkozunk medvével. Két kóbor kutya követ bennünket egész sétánk alatt. Akad olyan rész, ahol az egyik figyelmes eb mutatja meg a kevésbé sáros, járhatóbb utat. Valószínű sokszor körbejárta már a tavat, jól ismeri a járást. A tóban valóban nem találjuk semmilyen életnek a jelét. A tó fölött még madarak, rovarok sem röpködnek. Mondhatnánk azt is, megtaláltuk a helyet, ahol a madár sem jár. Valóban mesebeli táj. Helyenként puha, világoszöld mohatakaró szegélyezi a partot. A fák kérgén különös, szarvasagancs formájú mohákat fedezünk fel. Ilyen lehet a Mohos is, csak ott már sokkal dúsabb a növényzet.

 Jó lenne még maradni, csodálni ezt a szép völgyet, de kezd sötétedni. Indulni kell visszafelé, hogy a vacsorát készítő háziakat ne várakoztassuk meg. A buszig még többen vissza-visszanézünk. Raktározzuk a felejthetetlen élményeket.

Legutóbb szerkesztette - Szulimán Eleonóra
Szerző Szulimán Eleonóra 160 Írás
"Az állatok segíthetnek minket hétköznapjainkban, az álmainkban és a meditációnkban. Mivel az emberek előtt teremtettek, közelebb vannak A Forráshoz, és szövetségeseink, vezetőink, barátaink lehetnek a teljességhez vezető úton." - Inuit eszkimó asszony