Pogány Gábor : Krimi (folytatás)

Ma, Magyarországon. Egy rémes rémregény…*

Mi a franc van itt? Mi a büdös franc. Valami sűrűsödik, valamit érzek. Ha mást nem, szarszagot, mert azt. Ó mi a tököm vezérelt erre az írásra, mi az (I?)sten kényszerít engem? Mondd meg, ó mindenható! Napló ez, vagy más?

 

Egész délelőtt bent rettegett a kocsmában. Minden egyes ajtónyílásra összerezzent, de annyira, hogy a bor se ment volna le a torkán. A nagykalapos is kereste, de nem mert kimenni hozzá. Délben megint evett egy kicsit, azután meg rohanhatott a slozira. A kocsmáros ekkor unta meg a képét, kénytelen volt odébb állni. Jó fél órát ballagott, park–, de inkább erdőszerűségbe jutott, s nem is kellett sokat keresgélnie, hogy ráleljen egy nejlon sátorra, az azt körülvevő szeméthalomra. A gazda nem volt otthon, alaposan körül tudott nézni, végül kicsivel odébb, a bokrok takarásában leült, onnan belátta a környéket, de őt nem lehetett észrevenni. Sokat nem kellett várnia, sötétedés előtt meglátta a támolygó alakot, aki énekelve, szitkozódva csörtetett a sűrűn át „lakásához”.

– Hát te meg ki a fasz vagy – hökkent meg az elé lépő láttán, s nem lehetett tudni, hogy a palackkal ütni akart, avagy kínálás lett volna mozdulatának vége. Amaz megfogta a csuklóját, a hátához csavarta akkora erővel, hogy reccsent valami a karjában, a részeg feljajdult, térdre esett, szidta a kurva anyját, mire emelt a karján és a szitkozódás rimánkodásra módosult. Nem akarta megölni, de érezte azt az érzést, szívverése felgyorsult, erekciója majd szétszaggatta nadrágját, csavart még a karon, az jajgatott, közben vizelet szúrós szaga keveredett az izzadság és a rettegés szagával, a keze ügyébe került karvastagságú fadarab bezúzta a térdeplő koponyáját. Majdnem egyszerre rogytak össze, ráesett áldozatára, sírt, lihegett, kaparászta a vértől, agyvelőtől mocskos arcot, bocsáss meg, bocsáss meg, szipogta. Remegett, mikor felállt, iszonyatosan gyengének érezte magát. Nem mert az arcára nézni, kicsit arrébb húzta, majd betakarta falevelekkel, ágakkal. Leült a sátor elé, rágyújtott, bontott egy kétdekást, néha rátört a sírás, s azon elmélkedett, honnan szerezzen ásót holnap. Éles fény hasított a fák és bokrok közé, dudált egy autó, majd valaki kiabált. Annyira megijedt, hogy csuklani kezdett, a valaki pedig ismét kiabált, hogy hoztak zsíros kenyeret, hagynak teát is, meg termotakarót, menjen ki érte. Rekedten próbált visszakiabálni, hogy jó, majd megy. – Be vagy megint baszva, mi? – jött a válasz, majd csapódtak az ajtók, indult a motor és elkanyarodott a fény. Várt egy kicsit, végül kibotorkált az erdei út széléig, összeszedte a csomagot. Enni nem bírt, megitta a maradékot, az kiütötte teljesen, ájultan aludt a sátorban.

– A két gyerek azért, mert látták – ült le Kisszabó a fotelba. – Tényleg? – kérdezett vissza Keresztély –, ha nem mondod… – Oké főnök, nem kell mindjárt felkapni a vizet.

– Te tulajdonképpen mit akarsz itt? – nézett föl a nyomozó.

– Hozzád vagyok beosztva, gondoltam, megbeszéljük.

– Nem úgy értem, arra vagyok kíváncsi, hogy itt a kapitányságon mit akarsz?

– Kisszabó előrehajolt, meggyújtotta cigijét, lassan fújta ki a füstöt, csendben tanulmányozta a fehér bodrokat. – Olvastad az aktámat, tudod, hogy idehelyeztek, azt is tudod, hogy miért.

– Beköpted a kollégáidat, azért – sziszegte csendben Keresztély. Kisszabó felugrott, közelebb lépett főnöke íróasztalához, két kézzel támaszkodott rá, fölé hajolt, csendesen mondta, hogy igen és téged is felnyomlak, ha megtudom, hogy olyasmiket cselekszel, mint azok a tapló fasiszták.

– Fenyegetsz – állt fel Keresztély –, mert arra azért ügyelj, hogy itt hamarabb kicsinálnak, minthogy jelenteni tudj.

– Értsd már meg, hogy nem volt más lehetőségem, vagy közéjük állok és én is ugyanolyan tapló leszek, vagy jelentek és menekülök.

– Tudod mit, lettél volna tapló, mert akkor a becsületed is megmarad.

– Nem tudsz te semmit – nézett Kisszabó Keresztély szemébe, ököllel az asztalra csapott, sarkon fordult és kiviharzott a szobából.

 

Keresztély ledobta magát, az aktára akart koncentrálni, felkapcsolta az asztali lámpát is, de másfelé járt az esze. Felpattant, felkapta felöltőjét, menet közben vette magára, odaszólt a titkárnőnek, hogy kimegy egy kicsit és lehet, hogy már nem jön vissza. Erzsi kocsmája ezúttal kellemesen üres volt, kért egy rumot, aztán inkább mégis a vodka mellett döntött és egy korsó sört is. Fogta az italát és kint ült le, a dohányzóban, elkérte a reggeli újságot és belemerült az apróhirdetésekbe. Árnyék vetült rá, felnézett. – Leülhetek? – kérdezte Kisszabó két korsó sörrel a kezében. Bólintott: – benti dolgokról nem beszélünk. Jó, rövidet? Aha, vodka.

– Gyerekek? – kérdezte Kisszabó. – Jól vannak, köszi – válaszolt röviden Keresztély, majd hozzátette: gondolom.

– Hogy–hogy?

– Rendőr betegség, sose vagyok otthon, nem foglalkozom velük, időnként a pia is sok, meg azt sem hiszi el, hogy néha éjszaka nem valami helyszínen jártam. Szóval azt hiszi, hogy más pinákat is hajkurászok.

– És? – Tette le a sörét Kisszabó.

– Hát tulajdonképpen néha jól hiszi, röhögött fel Keresztély. – Ezért most nem otthon lakom, komorodott el szinte azonnal. – Még egyet? – mutatott az üres poharakra.

Jót tett a séta a hidegen szemerkélő esőben, sokat tisztult a feje, mire a lakótelepi kocsma elé ért. Rá sem gyújtott útközben, mert úgy érezte, hogy akkor kijön minden belőle. De most már rendben volt, állt a félig nyitott ajtó előtt, bámult be a füstbe, zsivajba, áramlott kifelé a meleg kocsmabűz. A minapi szőke csaposnő volt szolgálatban.

– Mikor végező – kérdezte a nőt, mikor az hozzáfordult.

– Azt hittem, inni akar valamit – fordult el tőle.

– Várjon, adjon egy hideg borsodit, poharat is. Szóval beszélhetnénk – mondta, mikor a nő a sört bontotta előtte.

– Már megint bevinne – törölt az egyet a pulton.

– Nem, most hazakísérném – kortyolt Keresztély a sörébe.

– Tizenegyig itt ülő

– Az már csak félóra, meg még egy sör – mosolyodott el a nyomozó.

 

Kisszabó kidobta a csikket a kocsiablakon, feltekerte azt és hátrébb tolta az ülést.

Megmosdatta, megetette. Lefektette. Csendben felöltözött, kutyának intett, hogy maradjon, behúzta az ajtót, liftet sem hívott, lesétált.

– Gyere, hagy simogassalak meg, te vagy az én egyetlen örömöm már ebben a gonosz világban. Boldog vagyok, hogy jössz hozzám, hogy csak egy szavamba kerül és megérted, mennyire szükségem van rád. Rettegek tőle, hogy téged is elveszítelek, mint ahogy az öreg is hajlik elcsámborogni a világban, ezért is kérek tőled segítséget, de én féltelek téged is, mert egyedül vagy te is, rajtam kívül senkid és bizony a te félédet nem szívlelik sehol a világban. Hoznál egy korty vizet? Inkább teát, az is ott van, meg egy kis csokoládét is! Köszönöm, engedd, hogy megcsókoljam a kezedet. Kussolj te vén dög, ne morogj. Gyere, ülj le ide mellém, emelj meg egy kicsit, tedd a csokit a számba. Jól élsz ott? Semmire sincs szükséged? Ott a székemben, a háti párna alatt találsz pénzt, azt neked tettem félre. Most a teából adj. Figyelj erre az emberre, megint elcsászkál. Süllyed az erkölcstelenségbe, közben megfeledkezik a kötelességéről, rólam! Nem akarom, hogy bűnbe essen, hiszen itt vagyok én, gondoskodnia kell rólam. Figyelj rá, kérlek és tartsd őt vissza a bűntől. Óvatosan térítsd vissza hozzám. De csak óvatosan, nem kellene olyan szigorúnak lenned.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Pogány Gábor
Szerző Pogány Gábor 79 Írás
Üdvözlöm a Héttorony közösségét, és köszönetem a meghívásért! Magam firkász volnék eredetileg, de miután korábban írtam egyebet, mint újságot, így laptól távoztom után is folytatom a billentyűzet püfölését. Kérem, fogadjátok kritikával szösszeneteimet, bár megjegyzem: a bírálatokat kritikával tűröm.