Vandra Attila : Törpefenyők II/11. – Kísért a múlt

Bob, egy amerikai tréner megkéri Noémi kezét. Gábor jelenetet rendez, összevesznek.

     

Kísért a múlt

 

Hétf?n reggel Noémit már várta Zsuzsa az irodaajtóban.

– Mondtad, hogy hozzam be ma reggel azt a román nyelv? anyagot…

– Miféle román nyelv? anyagot? – érdekl?dött gyanakvó hangon a szemközti irodából épp kilép? Szalayné.

– Mutassam be Sz?cs Zsuzsát, a tréningen ismerkedtünk meg. Hallotta, hogy tudok románul, s megkért fordítsak le neki egy román nyelv? használati utasítást. Munkaid?n kívül fogom lefordítani, de ide volt a legegyszer?bb behoznia – magyarázkodott Noémi. – Tudom, hogy nincs nyelvvizsgám, s nincs jogom…

– Rendben megértettem. De szeretném, ha magyarázatot adna a tréningen tanúsított viselkedésére – szakította félbe Szalayné. – Azt hallottam, végig kötözködött az amerikai trénerekkel, állandóan ellentmondott nekik, sértegette ?ket. Mi igaz ebb?l? 

– Hááát, kicsit tényleg sokszor mondtam ellent Keithnek, az egyik trénernek, idegesített a lehengerl? stílusa, a magas lóról való modora, s tények leegyszer?sítése, dichotómiás, vagy-vagy gondolkodása. Nem minden alkalommal volt ellentmondás, inkább csak pontosítás és részleges ellentmondás. Ám az túlzás, hogy sértegettem volna ?ket. Ki állította ezt?

– Ugyan ki találta ki ezt az abszurd vádat? Ott voltam nem sértegette ?ket. Csak annyit mondott, hogy az amerikai a világ legfrusztráltabb nemzete, mert ha nem gy?znek, lúzerek. Tanúsíthatom. S annyira sértve érezték magukat, hogy az egyik tréner, sért?döttségében feleségül kérte Noémit – kottyantotta közbe Zsuzsa. 

– Teesssééék? – ámult el Szalayné.

– Igen, jól hallotta – er?sítette meg Zsuzsa. – Bob megkérte a kezét.

– Te azt honnan tudod? – hökkent meg Noémi is.

– Emma hallotta meg. Aztán hamar elterjedt a hír… – menteget?zött Zsuzsa. – S amit Gáborral tárgyaltál utána, azt talán még Budán is hallották…

– Összevesztek? – érzett rá Szalayné.

– Féltékenységi jelenetet rendezett – vallotta be Noémi. – Most már fél Budapest tudja…

– Sajnálom. Hozzon bölcs döntést. S sejtettem, hogy valami nincs rendben azzal a váddal. Nem néztem ki önb?l.

Zsuzsa alig ment el, megérkezett Luca is. Az éles szeme azonnal kiszúrta Noémi hangulatát.

– Mi bánt?

– Semmi… – próbált kitérni Noémi a faggatás el?l. De hát Lucát nem lehetett csak úgy lerázni.

– Összevesztetek? – kérdezte anyaian.

Noémi elmesélte a történteket. Luca t?le meglep? módon nem f?zött megjegyzést a fura lánykéréshez.

– Gondolj bele. Ha nem szeretne, nem lett volna féltékeny. Béküljetek ki… Már nehogy ilyen butaság miatt szakítsatok!

Noémi csak hallgatott.

– Hát igen. Az örök nagy kérdés: ki kezdeményezze… A szerelmesek csapdája. A párkapcsolatban vannak tövisek is. Jóban, rosszban…

– Nektek könny?. Egy házba vagytok zárva…

– De odamenni… – ismerte be Luca. Nem folytatta tovább, mert belépett Szalayné.

– Vigye át ezeket az iratokat Debreceni Gábornak – szólt Lucára.

– Átviszi Noémi. Ezt most sürg?sen be kell fejeznem… – hárította át a Luca a feladatot.

Noémi bekopogott.

– Szalayné küldött ezekkel az iratokkal… – nyújtotta át jobb kézzel az iratcsomót.

Gábor felállt, megfogta az iratokat, de nem vette el. Ott álltak néhány pillanatig az iratcsomó két oldalán farkasszemet nézve. Végül Noémi barátságosan beleboxolt Gáborba bal kezével, aki hátradobta az asztalára az iratokat, s magához ölelte Noémit.

– Na, mi az galambocskáim? Turbékolunk a Parlamentben? – lépett be Molnos.

Azonnal szétrebbentek. Noémi kiperdült az ajtón. Gábor utána szólt.

– Este várj meg!

 

A sikeres nyelvvizsgáját követ? reggelen Noémi boldogan nyitott be Szalayné irodájába, hogy még egyszer megköszönje a lehet?séget, amit kapott. Meglepetésére Szalaynét csomagolás közben találta. Személyes holmiját szedegette össze. Noémi arca hirtelen lehervadt, meg se tudott szólalni.

– Summa cum laude? Te is, Yvett is? Számítottam rá! – mosolyodott el Szalayné.

– Igen.  S én köszönöm még egyszer, hogy…

– Örvendek, hogy még volt lehet?ségem rá, hogy megtegyem.

„Még volt rá lehet?ségem…” – ez a félmondat meger?sítette Noémi sejtését. Szíve a torkában kezdett kalimpálni.

– Ön most mit fog tenni?

– Csomagolok, amint látja. Ez az állás politikai állás. Állítólag. Le kell cserélni a komcsikat. Kerül majd helyemre politikailag jobban felkészült személy.

– De hát ez itt nem a kormány! Ez a parlament! – háborodott fel Noémi. – S ön egy kiváló szakember!

– Senki nem pótolhatatlan – fojtatta a pakolást Szalayné.

– Nem is mondta, hogy…

– Pénteken délután közölték, hogy felmondanak nekem.

– Ez felháborító! S önnel most mi lesz? S még felmondási határid? sincs? Azonnali hatállyal? Ezt nem lehet!

– Van már új állásom. A külügyminisztériumban.

– De hát ön MSzP-tag! S a MSzP ellenzékben van!

– Nem minden állás politikai a minisztériumban sem. Kell oda is a jó közgazdász – mosolyodott el Szalayné.

– Szóval volt B terv.  Ugye tudta, hogy kifele áll a szekere rúdja? Kinek lépett a tyúkszemére?

– Nem lényeges. Nincs bizonyítékom, csak sejtésem, de meg fogom tudni! Örvendek, hogy megismerhettelek. Veled jövök, a lányoktól is el akarok búcsúzni. Mindannyiatokkal szerettem együtt dolgozni. Ha a külügyminisztériumban jársz, keress meg! S vigyázz magadra! Amint látod, nagyok a viharok errefelé! S Yvettel kerüld a konfliktust – tette hozzá Szalayné anyai hangon, miel?tt lenyomta volna a kilincset.

Miután elment, gyászos hangulat lett úrrá az irodán. Mindenki a másiktól várta a választ. Még a mindenr?l informált Luca se tudott semmir?l. Kinek állt ennyire útjában Szalayné? Nem mindenki kedvelte a „bürokrata”, a szabályokhoz szigorúan alkalmazkodó Szalaynét. De ennyire, hogy egyik napról a másikra kirúgják? Vajon ki jön helyébe?

Azon egyikük sem lep?dött meg, hogy az új f?nökük a kormánypárti Egri István lett. Ez magyarázatnak t?nt a leváltásra, de nem így, azonnali hatállyal. Leváltani valakit politikai okokból a parlamentben, majd felvenni a kormány alkalmazottjaként? Valahogyan ez nem klappol. De ha valakinek az útjában állt, akinek elég nagy a hatalma, hogy kirúgassa, miért várt eddig? Valami mostanában robbantotta ki. De mi? És ki?

 

Október 24-én, az 1956-os forradalom megünneplésének másnapján az ünnepi beszédeket osztogatták egymás közt. Noéminek is, Yvettnek is felt?nt az a hevesség, amivel Molnos elégtételt követelt a kommunizmus áldozatainak. Amikor ezt szóba hozták, a mindentudó Luca rögtön tudta az okot. 

– Molnos apját a kommunisták nyírták ki. Azért utálja annyira a kommunistákat. Azért követel hevesen kárpótlást.

– Sok egykori MSzMP-tag alkalmazott van a parlamentben. Miért pont Szalaynéval gy?lt volna meg a baja? – kételkedett Yvett.

– A múlt héten egyik nap bent járt, csak egyedül voltam az irodában. Az iránt érdekl?dött, hogy Szalayné református-e? – mondta Klári. – Igen, feleltem. Ekkor a lányneve iránt érdekl?dött. „Goldstein Réka” – feleltem, de miért érdekli? „Á, csak vitába keveredtem valakivel, hogy zsidó-e. Eszerint csak félig volt igazam…” motyogta maga elé, de láthatóan izgalomba jött a név hallatára.

– De hát neki a komcsikkal van a baja, nem a zsidókkal! – ellenkezett Yvett.

Noémi félrevonult, s leült az íróasztalához. Molnos halotta, amikor ?k ketten Erdeyvel tanakodtak Szalaynéról, hogy zsidó-e vagy nem. Úristen, vajon ezzel ? hívta fel a Molnos figyelmét? Alig várta, hogy találkozzon Molnossal. Harmadnap az ebédl?ben futott össze vele. Rövid habozás után rákérdett:

– Ugye a maga keze is benne van a Szalayné menesztésében?

„Le fogja tagadni, de a reakciójából sok mindent megtudhatok” – gondolta Noémi.

– Miss Marple – felelte Molnos gúnyosan – maga sok mindent nem tud a kedves volt f?nökn?jér?l. F?leg a múltjáról. Az apja jelentette fel édesapámat. Recsken[1] halt meg. Most már tudja, miért utálom a büdös kommunista zsidókat? Félárván n?ttem fel Goldstein Mihály miatt.

– S mi köze ehhez a lányának?

– Az ? fattya! – felelte Molnos. – Legalább nem látom naponta a pofáját, hogy eszembe juttassa ártatlanul meghurcolt édesapám szenvedéseit. Ön nem élt itt a Rákosi-rendszerben.

– Nem. Se a Gheorghe Gheorghiu-Dej rendszerben, mely nem volt különb. De hallottam róla szüleimt?l. Nagybátyám, ki túlélte a földvári tábor borzalmait, mesélt róla. 

– Akkor hallott a koncepciós perekr?l is…

– Én nem keresem ma a tábori ?röket. Se azokat, akik nagybátyámat oda juttatták.

– A nagybátyja túlélte. Édesapám nem! – fordult el Molnos Noémit?l.

 

 

 

[1] A kommunista rendszer által felállított tábor volt a politikai elítéltek számára 1950-1953 között. Nagy Imre számoltatta fel. Az emlékm? felirata viszont elgondolkodtató: “kényszermunka-haláltábor.” Nyilván borzalmas lehetett végigküszködni az itt töltött id?t, és ténylegesen áldozatává vált Recsknek az idehurcoltak mintegy 10 %-a, ám haláltábornak talán mégis túlzás lenne nevezni abban az értelemben, ahogyan mondjuk Auschwitzot vagy Treblinkát. Tehát létezik egyszer a kényszermunkatábor, ahol dolgoztatják a politikai vagy egyéb okokból odahurcolt foglyokat – akik között vannak olyanok, akik belehalnak az embertelen bánásmódba -, és van a haláltábor, amelyet kifejezetten abból a célból hoztak létre, hogy módszeresen megsemmisítsék az oda internált embereket.”

(http://www.prokontra.hu/index2.php?option=com_content&do_pdf=1&id=646 )

 

  

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:58 :: Adminguru
Szerző Vandra Attila 729 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.