„Forró a törvényed ember.
Hogy a fürtből bor legyen.
Hogy a szénből tűz legyen,
És a csókból újra ember.
Kemény a törvényed ember,
Érintetlen megmaradni.
Háborúban és nyomorban,
S halálos veszélyben is…”
— Paul Eluard —
Második világháború; olvassa, hallja. Elég lett volna egy is! Jobban szeretné csak a szép dolgokat sorszámozni. Első szerelem?
— Még olvasni is jobb — gondolja Mária. Aztán emlékezni kezd, miközben lányát nézi, aki randevúra készül. Már sokadik alkalommal fésüli át sötét fürtjeit.
— Szép vagy! — gyönyörködik benne. Egyetlen gyermekük.
Cuppanós puszit nyom Kata édesanyja arcára és elviharzik.
— Már várják — gondolja Mária. — Azt mondják nincsenek véletlenek — sóhajt — ki tudja? Ha azon a napon… Emlékezik.
A háború telén mikor Kata apró csecsemő volt egy kora este dörömböltek a kapujukon. Férje nyitott ajtót a három orosz katonának és a tolmácsnak. Az egyik katona pisztolyt szorongatott a kezében. Furcsán imbolyogva járt, nem volt józan a másik sem.
— Nőt keresnek! — súgta a tolmács.
— Miért pont ide hoztad őket? — kérdezte a férje.
— Muszáj volt, nem válogathatok, hátamban a fegyverrel.
Egyikük leült a konyhában. Enni kért. Mária mutatta, hogy nincs, nincs semmi. A nagydarab orosz katona kinyitotta a szekrény ajtaját, meglátta a kenyeret, szalonnát. Dühös lett. Mária tudta, hogy vigyáznia kell, bármi megtörténhet. Karjában tartotta Katát, kicsit megszorította, hogy sírjon. Mutatta nem teheti le a kicsit, de egy kézzel mindent az asztalra tett. A katona mohón evett. A pisztolyt letette a tányérja mellé. Úgy látszott nem figyel. Kata is lehunyta a szemét. A katona intett, hogy vigye a szobába, fektesse le. Mária picit belecsípett a kislányba óvatosan, csak annyira, hogy újra sírni kezdjen. Tudta ez csak kis haladék. Az ittas orosz katona cigarettát kezdett sodorni, nehezen sikerült. Máriának eszébe jutott a szoba ablaka, amely a szomszéd udvarra nyílt. Bevitte Katát, lefektette, betakarta. Ablakot nyitott, papucsát kidobta az ablakon, hóba esett ő pedig megpróbált kimászni. Egy pillanatra még a lélegzete is megállt, úgy érezte beszorult. Hallott már hasonlót, mikor ilyen helyzetben lőttek le menekülő nőket. Oldalra fordult, sikeresen átugrott a szomszéd udvarra. Ott felejtette a hóban a papucsát is.
Futott Imre bácsihoz, aki nyolcvan körüli, harcsabajuszos öregember volt. Gondolta segít. Benyitott a szobájába, ahol kis petróleumlámpa égett. Szétnézett. Este volt, Imre bácsi ágyban feküdt, már aludt, de felébredt hamar, s csendre intette. Felemelte a takarót, mert látta, hogy Mária átfagyott, mezítlábas lába csupa havas latyak, intett neki, ijedten bebújt Imre bácsi mellé. Az öregember halkan suttogta, hogy aludjon nyugodtan, a szomszéd szobában két orosz tiszt pihen. Mária mukkanni sem mert. Katára gondolt. Mi lehet vele?
Kata lecsúszott a takaró alá és elaludt. A tolmács elkísérte a másik orosz katonát, ő is nőt akart. A férje vezette a harmadikat. A város központjában volt az orosz parancsnokság, arra indult vele. Igazoltatták őket, tolmácsot hívtak. A randalírozó részeg katonát belökték egy mély pincébe. Legurult a lépcsőn, voltak ott már mások is. Egy katona elindult a megadott címre a társáért.
Kata izgett-mozgott a takaró alatt, egyre jobban csúszott lefelé, fogyott a levegője, sírt, majd fulladozni kezdett. Nagymamája hallotta meg a sírását, ringatta a karjában. Akkor már lila volt az ajka, kapkodta a levegőt.
Végül minden szerencsésen alakult, vége lett a háborúnak is, amelyben korábban talán tisztességes emberek is kivetkőztek magukból, elszabadultak az indulatok…
Imre bácsi sokáig emlegette, hogy milyen gyorsan mellébújt a szomszéd fiatalasszony a veszély idején.
Előnyös tulajdonsága a magyar embernek, hogy átvészel mindent, vihart, háborút… de megőrzi az emlékeket.
Legutóbbi módosítás: 2010.08.03. @ 15:17 :: Sonkoly Éva