Sonkoly Éva : Régi történet

Kép netről: B.Gáti Csilla: Carmina Burana *

 

„Forró a törvényed ember.

Hogy a fürtből bor legyen.

Hogy a szénből tűz legyen,

És a csókból újra ember.

Kemény a törvényed ember,

Érintetlen megmaradni.

Háborúban és nyomorban,

S halálos veszélyben is…”

   — Paul Eluard —

 

Második világháború; olvassa, hallja. Elég lett volna egy is! Jobban szeretné csak a szép dolgokat sorszámozni. Első szerelem?

 — Még olvasni is jobb — gondolja Mária. Aztán emlékezni kezd, miközben lányát nézi, aki randevúra készül. Már sokadik alkalommal fésüli át sötét fürtjeit.

 — Szép vagy! — gyönyörködik benne. Egyetlen gyermekük.

Cuppanós puszit nyom Kata édesanyja arcára és elviharzik.

— Már várják — gondolja Mária. — Azt mondják nincsenek véletlenek — sóhajt — ki tudja? Ha azon a napon… Emlékezik.

A háború telén mikor Kata apró csecsemő volt egy kora este dörömböltek a kapujukon. Férje nyitott ajtót a három orosz katonának és a tolmácsnak. Az egyik katona pisztolyt szorongatott a kezében. Furcsán imbolyogva járt, nem volt józan a másik sem.

— Nőt keresnek! — súgta a tolmács.

— Miért pont ide hoztad őket? — kérdezte a férje.

— Muszáj volt, nem válogathatok, hátamban a fegyverrel.

Egyikük leült a konyhában. Enni kért. Mária mutatta, hogy nincs, nincs semmi. A nagydarab orosz katona kinyitotta a szekrény ajtaját, meglátta a kenyeret, szalonnát. Dühös lett. Mária tudta, hogy vigyáznia kell, bármi megtörténhet. Karjában tartotta Katát, kicsit megszorította, hogy sírjon. Mutatta nem teheti le a kicsit, de egy kézzel mindent az asztalra tett. A katona mohón evett. A pisztolyt letette a tányérja mellé. Úgy látszott nem figyel. Kata is lehunyta a szemét. A katona intett, hogy vigye a szobába, fektesse le. Mária picit belecsípett a kislányba óvatosan, csak annyira, hogy újra sírni kezdjen. Tudta ez csak kis haladék. Az ittas orosz katona cigarettát kezdett sodorni, nehezen sikerült. Máriának eszébe jutott a szoba ablaka, amely a szomszéd udvarra nyílt. Bevitte Katát, lefektette, betakarta. Ablakot nyitott, papucsát kidobta az ablakon, hóba esett ő pedig megpróbált kimászni. Egy pillanatra még a lélegzete is megállt, úgy érezte beszorult. Hallott már hasonlót, mikor ilyen helyzetben lőttek le menekülő nőket. Oldalra fordult, sikeresen átugrott a szomszéd udvarra. Ott felejtette a hóban a papucsát is.

Futott Imre bácsihoz, aki nyolcvan körüli, harcsabajuszos öregember volt. Gondolta segít. Benyitott a szobájába, ahol kis petróleumlámpa égett. Szétnézett. Este volt, Imre bácsi ágyban feküdt, már aludt, de felébredt hamar, s csendre intette. Felemelte a takarót, mert látta, hogy Mária átfagyott, mezítlábas lába csupa havas latyak, intett neki, ijedten bebújt Imre bácsi mellé. Az öregember halkan suttogta, hogy aludjon nyugodtan, a szomszéd szobában két orosz tiszt pihen. Mária mukkanni sem mert. Katára gondolt. Mi lehet vele?

Kata lecsúszott a takaró alá és elaludt.  A tolmács elkísérte a másik orosz katonát, ő is nőt akart. A férje vezette a harmadikat. A város központjában volt az orosz parancsnokság, arra indult vele. Igazoltatták őket, tolmácsot hívtak. A randalírozó részeg katonát belökték egy mély pincébe. Legurult a lépcsőn, voltak ott már mások is. Egy katona elindult a megadott címre a társáért.

Kata izgett-mozgott a takaró alatt, egyre jobban csúszott lefelé, fogyott a levegője, sírt, majd fulladozni kezdett. Nagymamája hallotta meg a sírását, ringatta a karjában. Akkor már lila volt az ajka, kapkodta a levegőt.

Végül minden szerencsésen alakult, vége lett a háborúnak is, amelyben korábban talán tisztességes emberek is kivetkőztek magukból, elszabadultak az indulatok…

Imre bácsi sokáig emlegette, hogy milyen gyorsan mellébújt a szomszéd fiatalasszony a veszély idején.

Előnyös tulajdonsága a magyar embernek, hogy átvészel mindent, vihart, háborút… de megőrzi az emlékeket.

 

Legutóbb szerkesztette - Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 563 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"