Aki csak kérdi, csak kérdezi
szívrepestve
visszafogva istenek sóhaját,
mikor tenyerén ver
fészket az este
s forró ölén
holdat ringató csend ül,
láttad, láttad-e
ezt a csodát…
abban vágy ébred
s halkan benyit hozzá
az elhagyott kedves
édes szomorúság,
mintha el se ment volna még.
Az itt hagyott pillanatok
varázsát kérdezi
szinte csak önmagától,
mindig csak önmagától,
láttad,
láttad-e…
És nem tudja
álom ez,
vagy valóság…
Csak sorolja
sodorva, amit lát.
Áldott földkaréj
ékei kincsét,
az őshaza titkát
kipirulva,
kéklő bérceket,
völgyek tűzmélyén
térdre hullt lankát,
hol szőkén tenger ring
s mély sárga lázban
ébred a kenyér,
az élet,
amíg búzakalász van.
Városokat fog két kezébe,
megszeppent falvakat,
szétfutó utat,
mélyvízi kutakat, réteket,
hol nyáj legelész
s az embert,
ki álmait faragja kapukká,
látja templomok tornyát,
harangszót,
mely úgy ölel át,
mint a friss fonott kalács.
És csak kérdi, csak kérdezi…
feleletet se vár.
A lelkében ott, mintha
a Duna és az Olt
vize folyna
olthatatlan szomjjal
szomjat oltón,
ahogy csobban és locsog.
A szívében is szív van
a szívben dal
s a dalban béke
minden fűszálban,
minden földdarabban.
Övé milliárdnyi csillag
tündér égi jele,
ahogy utat rajzol
gyötrő vágyának
belesajduló
rágondolt gyönyörűséggel.
Bárhol jár,
mindig vele van az áldott hon,
hol szépségek csodája fakad,
lázas hajnalokon,
mit formáz, alakít, melenget
a múlt,
az ízek,
a szavak.
Tudja , érzi, hogy ez ő,
ez mind ő maga.
Tűzbe, fagyba marva
emlékeket keres
holtat, elevent
kék lagunáiba merülten,
mint a gyöngyhalász.
Közben észre se veszi,
hogy csak álmodott róla
fenn a fellegek
felett.
Legutóbbi módosítás: 2010.08.02. @ 14:07 :: Seres László
