S. Szabó István : A hivatal

*

 

Az idős hölgy tétován ücsörgött a kopott hivatal, kopott székén, az üres, kopott folyosón. Egyik kezében zsebkendőjét, a másik kezében a sorszámot szorongatta. Ránézett a falon ketyegő órára. A mutató csigalassúsággal közelített a nyolcas felé. Megnézte a gyűrött sorszámot. Ötös. Furcsállotta a dolgot, és arra gondolt, vajon a többiek hol lehetnek. Mármint az egyeske, a ketteske, a hármaska és a négyeske. Elmosolyodott magában. Ezt most úgy mondtam — gondolta —, mint hajdanán, nővérként neveztem az ágyhoz kötötteket. A mutató lassan a nyolcasra ért, aztán ha lehet, még lassabban tovább cammogott. Felemelkedett ültéből, és átült egy másik székre. Egész közel ahhoz az ajtóhoz, melyben dolga van. Az óra negyed kilencet mutatott.

Egyszer csak összerezzent. A feje fölé függesztett recsegő hangszóróból fásult hang közölte mindenkivel ki arra járt, hogy az egyes sorszámú ügyfelet várják a tízes irodába.

A nő körülnézett. Sehol senki. Kicsit várt, majd felemelkedett ültéből, és az ajtóhoz lépett. Ekkor szólalt meg a recsegő hang másodszor.

— Kérem a kettes számú ügyfelet!

Ijedten kapta el kezét a kilincsről. Szinte szégyenkezve ült vissza az ajtó mellé. Fülébe csengett az utóbbi időben egyre többet hallott mondat. — Siet a nyugdíjas, nem ér rá!

— A hármas számú ügyfelet kérem! — recsegte a hangszóró, és ő automatikusan nézett rá sorszámára. — Ötös — dünnyögte maga elé —, még mindig ötös.

Rövid szoknyás, fiatal lány, de lehet, hogy asszony sietett el előtte.

— Jó napot! — köszönt félénken, de amaz válaszra sem méltatta. Hangos cipőkopogással szaladt fel a lépcsőn.

— Kérem a négyes számú ügyfelet!

A folyosó kongott az ürességtől. Hosszú percek teltek el néma csendben. A hangszóró sem szólalt meg többet, és ügyfél sem érkezett. 

Felemelkedett ültéből és az ajtóhoz lépett. Félénken kopogott.

Semmi.

Megint kopogott, majd meg sem várva a választ, benyitott az irodába.

— Jó napot kí…

— Mit akar? — nézett rá csodálkozva az ügyintéző.

— Elnézést kérek…

— Eszem!

— Jó étvágyat kívánok! — mondta illedelmesen — Azt szeretném…

— Mondom, eszem! — röfögte tele szájjal, mert tényleg evett. Legyűrte a falatot, úgy folytatta. — Kérem, várja ki a sorát!

— Kivártam, én jövök!

— De csak akkor, ha szólítom!

— Csak azt szeretném kérdezni…

— Nézze! — vágott közbe türelmetlenül a hivatal dolgozója. — Hárman voltak ön előtt, ennyi nekem is jár!

— Nem voltak.

— Az már az ő bajuk! — csattant fel. — Tehát ha megbocsát!

— Csak ezt a papírt szeretném beadni! — tett le egy lapot az asztalra.

— Ezt?

— Ezt.

— Ez kérem kevés!

— Azt sem tudja, mi van benne! — vesztette el türelmét az ügyfél.

— Az engem nem érdekel! — hadarta az ügyintéző. — A beadványt négy példányban, okmánybélyeggel ellátva, délig vesszük át!

— Még csak kilenc óra — nyugtázta a nő, órájára nézve. — Van fénymásolójuk?

— Van, de nincs! De most már ennék!

— Jó étvágyat!

— Köszönöm!

— Most van, vagy nincs?

— Micsoda? — kérdezte az ügyintéző.

— Fénymásoló.

— Nekünk van, ügyfélnek nincs — jelentette ki fensőséges hangsúllyal, így mutatva, mennyivel jobb az asztal ezen oldalán ülni, mint azon.

— És hol tudok fénymásolni?

— Balra a második utca. Papír-írószer bolt a sarkon.

— Köszönöm! — mondta az ügyfél, és elindult fénymásolni.

— De nem ezen a sarkon, hanem a túl sarkon! — szólt még utána az ügyintéző, majd beleharapott a szendvicsbe.

A nő sietve tette meg az alig három kilométeres utat a fénymásoló gépig. Amikor jó egy óra múlva rákerült a sor, természetesen akkor fogyott ki a patron abból a kurva gépből. Innen már csak két kilométert kellett gyalogolnia, hogy a helyi postán beszerezze az ötszáz forintos okmánybélyeget.

Leizzadva, csapzottan, zihálva zuhant át a hivatal küszöbén.

Letépte a sorszámot, türelmesen várakozott.

Amikor a templom órája elütötte a delet, az ügyintéző kilépett az ajtón. Ebédelni indult.

— Elnézést! — lépett elé a nő. — Ma reggel voltam itt! Csak ezt a beadványt szeretném…

— Holnap reggel nyolckor! — csattant a hivatalnok hangja. — Megmondtam magának, csak délig lehet! Viszlát!

A nő megkövülten, hosszan nézet utána. — Csak a beadványt otthon ne felejtsem — dünnyögte maga elé, és felemelte viseltes ernyőjét. Pontosan úgy, ahogy a vadászpuskát szokták célra tartani.

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2010.08.26. @ 12:15 :: S. Szabó István

Szerző S. Szabó István 185 Írás
Irodalmi oldalam címe:www.pipafust.gportal.hu honlapom címe: www.sneider.5mp.eu vívóegyletem honlapja: www.kdvse.gportal.hu ha feltétlenül dumálni akarsz velem: 06/20 319-1045