Huszonegy éve érik bennem a kétely.
Megfáradtam, bántottak és bántottam.
Hátam mögött már sok ezer kilométer
Lapul a bús macskakövön gondosan
Ujjaim között hamvadnak el napok,
S csak a füstjét szívhatom az életnek.
Agyamban feszült csönd és félelem topog,
Ha nem látlak, érintlek és érezlek
A mindenség bennem most már egyetlen pont,
S az a pont, számomra az egész világ.
A ködös, néma szív-táj most nevetést ont
Míg életre kelnek a molekulák
