Szilágyi Hajni - Lumen : Versnyi kacat

 

Eltorzult arccal, álmaim
szorongatja a hajnal.
Pupillám mélyében
elbúvó szürke fényekből
arctalan holnapom rajzolja,
súgja, ne félj…
soha sincs vége,
reggelek, éjszakák,
közéjük zuhanó nappalok,
nem te választod az utat,
mindig az út választ téged.

Elindulok,
szavakat dobálok a porba,
rozsdás fényét lopom a napnak,
lélegzem megszült életeimért,
ölemben ringatott
gyermekarcú álmaikért.
Anyám méhébe gömbölyödöm vissza.
Nekem ígérte a holnapot,
könnyűt és boldogot,
de vakít a könyörtelen jelen,
sárba tapos a súlyos világ,
testéből szakít ki az őrült valóság.
A megrepedt burokból
sorsom holttengerek
némaságába ömlik.
Révészt játszik velem az élet,
kopott csónakjában
viszi hozza gyenge szívem.
Tompa fájdalom zihál mellkasomban.
A lent zajos rivalda fényei
fentről zuhanva, érintetlen szépek.

érkezem.
Kezemben szelíd hangú,
kéktollú madarat szorítok,
körülöttem visszhangoznak
az ökölbe zárt szívverések.
Fészket ágyazok szívemben,
mellkasom fel-le emelkedik.
Vajúdok. Szél hasít csendembe,
hajlott hátú gondolatok közt
sírnak az éhes álmok.
Konok akarással
arcom felé hajlítom
a fodrozódó eget,
ahogy a nyirkos szagú
éjvilág fordul lombjaival
a nyárillatú hajnalra.

Anyám elringatta
a szépszavú tegnapot,
nincs már több ébredésem,
kezében gyűrött képek
széttépett mosolya,
mellére teszem arcom,
szűzfehér nyugalom,
… befejezetlen pillanat.
Hullámzik bennem a csend,
felettem, alattam tátongó űr az idő,
elengedném madaram
messzi, hogy ne fájja létem,
de nélküle suttogva félem
az idegen testű holnapot.

ébredek,
párás ablakomra
a szél karcolja visítva
a nappá telt reggelt.
Távolság vagyok az érkező világban,
s velem távolodik a szó is.
Ne keress álmaidban,
idegenként merülök vissza,
a hajnali öblök némaságába.

Már egymás nélkül élünk
ujjaink a semmibe kapaszkodnak,
fényben, sötétségben,
születéstől halálig,
egymástól-egymásért kitagadottan.
Nélküled tanultam meg nem félni,
járni, írni, olvasni…élni.
De lassan elfogynak a szavak,
haldokolnak bennem a versek,
álmaimban hiányod ölelem.
Anyám. Hangtalan.
Hogy ne fájjon létezésem…

… ha most kilépek
a világ peremére,
a káosz és a rend
egyensúlyozik majd szívemben.
Lehunyom szemem,
üressé rajzolódik a múlt,
s csak ez a versnyi
szétdobált kacat maradok
a lábnyomoddal teli álmokban.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Szilágyi Hajni - Lumen
Szerző Szilágyi Hajni - Lumen 310 Írás
"Elárvult tornyok közt sziszeg a hazug szél. Te is egykor belekapaszkodtál. Most egymásra nyílnak-záródnak a holnapok, mindenki indul, érkezik, pedig se ablak, se ajtó. Szakítsd ki gyermeked a hajnalok sötét verméből, vigyázd álmait, de ha füstös ősz marja a szemed, ne akarj hős lenni. Ne Istent játssz vele. Légy menedéke. Csend. Erdő. Hegy. Szakadék. Híd, és ő átkel földszagú szíveden, csak engedd… ( játszani itt maradt gyermeked )"