Oroszlánszívem dobog.
Vérem lüktetve forr.
A düh, mi bennem lobog
bels?mben forró pokol.
Er?ssé tesz a méreg,
Megfeszülnek izmaim –
Nem látod? Szeretnélek!
De felemészt a kín.
Oktalan ne okolj már,
nem ez, mi jár nekem,
rended nekem nem szabály,
azt csak én teremthetem.
Tudom, szörny? sorscsapás,
de sajnos így esett,
nem érhet már támadás,
mely összetörné szívemet.
Mert míg er? van bennem,
s ereimben árad a vér,
küzdök az önkény ellen,
és mindenkivel, ki rabnak remél!
