Nagy Márta : Útelágazás – 3.

 

 

V.

 

 

Hideg a decemberi este, fázósan húzom össze magamon a kardigánt, amíg Adorjánnal kiszaladunk egy kicsit a házból, hogy elvigye a távoli konténerbe a szemetet. Nem messze t?lünk, látom Bettit, ahogy a barátn?jével sétál. Megfordulnak és felénk néznek.

– Lebuktunk – jegyzem meg.

– Le.

– Majd kíváncsiskodnak, hogy milyen új csajod van.

– Nem baj, hadd irigykedjenek, hogy ilyen jó csajom van – néz rám, s közben hunyorít, egyik szemöldökét összevonja, a másik a magasba szökik.

– Mire gondolsz ilyenkor?

– Mikor?

– Amikor így nézel.

– Valami nagyon gonosz dologra gondolok…

– Aha – mondom, és elfog valami forró borzongás a hideg ellenére is. – Gonosz dolog, persze…

– Hm?

– Semmi, semmi… – mosolygok magamban. – Amúgy tudtad, hogy a szemöldökök külön-külön mozgatásának képessége genetikailag örökl?dik?

– Tényleg? – ismétli meg a számomra utánozhatatlan mutatványt.

– Igen, de nálunk csak a bátyám örökölte, én nem. Viszont az ? lánya is meg tudta csinálni, már három évesen is. Le is fényképeztem egyszer.

– Csak három éves korában?

– Nem tudom, el?tte nem nagyon találkozhattam vele, csak amióta elváltak a bátyámék. Tudod, meséltem, hogy a felesége nem engedte a kislányt a mi családunkhoz. Szóval el?tte nem igen ismertem.

– Emlékszem már, és sajnálom!

– Én is, de most legalább szabadon találkozhatunk. Mindig hiányzott.

– Megértem…

Lassan visszaballagunk az épületükhöz, beüti a kaputelefonba a kódot és halk berregéssel nyílik a zár. Jólesik a lépcs?ház melege. Már otthonosan köszönti szemem a földszint ajtó ismer?s látványát, akárcsak, ha hazajönnék. A sz?k folyosóról a keskeny konyhába lépünk.

– Ülj le! – mutat a kis asztal melletti székre. – Valamit kéne csinálni a fasírthoz…

– Rizibizire gondoltunk, de Betti azt mondta, hogy a borsót a levesbe akarod tenni.

– Igen-igen… de rizst csinálhatunk.

– Jó, de valami zöldséget is csináljunk hozzá – javaslom.

– Mit? Répa van még itthon.

– Akkor vajban párolt répát, az finom – mondom.

Adorján lazán megtisztítja a répákat, amiket elkezdek szeletelni.

– Vékonyabbra!

– Így jó? – kérdem.

– Alakul – mosolyog rám.

 

Szeretem ezt a meghitt összhangot, mintha mindig egy konyhán dolgoztunk volna. Csendesen dolgozunk, serényen gy?lik kezünk alatt a répakarikák hada. Kivételesen nem zavar, hogy nem én vagyok a konyhaf?nök. Azt hiszem, valami történik velem… azel?tt soha senkit?l nem fogadtam jól az irányítást, most mégis élvezem, hogy Adorján a f?nök. Közben többször ránézek, hogy mélyen, a szívembe raktározzam ezeket a boldog pillanatokat.

– Mivel f?szerezzük? – kérdi a konyhaf?nököm.

– Hát, mivel ételízesít?t nem használsz, használjunk sót, borsot, és talán még mustárt.

Adorján olajat önt a serpeny?be, majd beleteszi a sárgarépát.

– Nem tudod, miért olajjal készítem és nem vajban, ha azt beszéltük meg? – néz rám tanácstalanul.

– Talán el vagy varázsolva? – mosolygok rá csintalanul…

Kés?bb benézek a gyerekekhez. Betti nagyon vigyorog rám, mint aki tud valamit.

– Mesélj, mi van? – nézek rá kérd?n.

– A barátn?m kérdezte, hogy az anyukánk vagy-e? Mert, hogy barna hajú vagy, meg ilyesmi…

– Ja, akivel kint voltatok? És mit mondtál?

– Azt, hogy igen – válaszolja és szélesen mosolyog.

Meglep?dök, és elgondolkozva nézek rájuk.

– Hát… én be is vállalnám…  

Visszamegyek Adorjánhoz és elmesélem neki, hogy Betti azt mondta a barátn?jének, hogy az anyja vagyok.

– Tényleg? – ámul el.

– Igen.

– És nem kérdezted, hogy kér-e kistestvért? – nevet rám az els? meglepetés után.

– Bolond vagy! – szólok rá, és belebokszolok a hasába egy gyengédet, mire elkapja a csuklómat. – Mindig elkomolytalankodod a fontos dolgokat… Pedig nem kéne. Amúgy…

– Igen?

– Több n?t is hoztál már haza?

– Már mondtam neked, Flórám, hogy eddig senkit. Én a gyerekeimet nem vonom be a futó kalandjaimba. Senkit sem hoztam eddig haza.

– Nem emlékeztem – nézek rá elgondolkozva, és próbálok nem messzemen? következtetéseket levonni abból, hogy én most itt vagyok.

 

Estére Dana fáradt és ny?gös lett. Akárcsak én. Csodálom Adorjánnak a türelmét, ahogy bánik a gyerekeivel.

– Utállak! – mondja Dana az apjának dacosan immár sokadszorra.

– Jól van, most akkor mit csináljak?

– Játszani akarok! – követel?zik a kicsi.

– Dana…

Látom, sokára jön még el ma a lefekvés ideje, kimegyek és elmosogatok, hogy ne maradjon reggelre. ?k meg addig elrendezhetik egymás közt a dolgokat. Jóles? érzés, ahogy a forró víz csorog a kezemre. Mire végzek, Adorján is elcsendesíti a gyerekeket.

– Fáradtak – menteget?zik.

– Nincs semmi baj.

– Te meg mit csináltál, Flórám? – néz a tiszta edényekre.

– Lefoglaltam magam, hogy el ne aludjak – helytelenít?en csóválja meg a fejét.

– Menjünk! Nem rabszolgának tartalak – húz magával…

– Hát minek?

– Feleségnek – viccel, amit?l mindkett?nknek jókedve lesz.

Már ismer?sként köszönti szemem Adorján szobájának tárgyait.

– Te miért vagy még ruhában? – kérdi tettetett felháborodással.

– Mert általában az emberek ruhát hordanak – felelem kacagva.

– Várj csak! – mondja, majd hirtelen feláll és keresgélni kezd valamit.

– Olyan tapasztalatlannak érzem magam hozzád képest…

– Azért van köztünk jó pár év korkülönbség… Kis Flórám, ha arra gondolok… hát néha szégyenlem is magam, hogy ilyen rámen?s vagyok, amikor te még olyan fiatal vagy hozzám.

– Ne szégyelld!

Két zöld szín? gyertyát gyújt meg, és a szekrényre teszi ?ket. Megáll az eszem. És még azzal etet, hogy nincs benne romantikus hajlam. Vajon mi az, amit még titkol el?lem az érzékeny lelkéb?l? Mert az most már teljesen világos számomra, hogy sokkal több van benne, mint els?re mutatja.

– Hogy ez miért nem jutott eszembe el?bb? Így sokkal romantikusabb – mondja, majd lekapcsolja a lámpát.

Tudom, hogy számára teljesen természetes, hogy vonzódik egy csinos n?höz. De gyanítom, hogy a mostani érzései, amik hatalmukba kerítik, teljesen újak neki. Ez elég nyugtalanító lehet. Neki mindig az a legfontosabb, hogy szabadnak érezze magát. Ismerem ezt az érzést, mert magam is ezzel küzdök. Én sem bírom, ha egy kapcsolat fojtó. Nem árt, ha tudunk lélegezni egymástól függetlenül is. Vajon mennyire tudom én ezt megadni neki? Tudom, hogy az érzései mélyek és tartósak, ha egyszer megszeret valakit. Nem sodorják össze-vissza az érzelmei. Azt is tudom, hogy nem viseli el a hazugságra alapuló kapcsolatot, se az olyat, ahol hetekig nem tudnak találkozni. Fogalmam sincs, hogy mi lesz még bel?lünk. Megváltoztatni nem akarom, az butaság lenne, és így kezdtem vonzódni hozzá. Az ?szinteség kezdett?l fogva fontos alapja a kapcsolatunknak. És egyre világosabban érzem, hogy szeretem…

 

VI.

 

Csodálkozva látom, hogy pár centi hó esett le reggelre. Amikor kinézek az ablakon felmérem, hogy ez a hómennyiség sajnos nem fogja feltartóztatni a buszomat hazafelé, pedig de szívesen maradnék örökre itt velük… Már rutinosan öltözködöm fel nesztelenül, hogy Adorján hadd aludjon még egy kicsit. S?t ezúttal azt is tudom már, hogy mit akar ebédre. Már nem félek, hogy mi lesz, ha f?zésen kap. A túrós palacsinta ígérete amúgy is megér mindenféle kockázatot. Otthonosan és vidáman megyek a gyerekei közé.

– Van egy jó hírem!

– Igen? Micsoda? – kérdezik szinte egyszerre a lányok.

– Az, hogy ma is mi f?zünk, és tudom is, hogy mit.

– Mit? – kérdezi Kornél.

– Túrós palacsintát.

– Az jó, akkor én megsütöm a palacsintát – ajánlkozott azonnal a fiú.

– Tényleg?

– Igen.

– Mi meg kikeverjük a túrót – mondták a lányok.

– Na jó, látom, ma rám marad a mosogatás – mondom beletör?dve, de jókedv?en. 

Kornél, aki elmondása alapján a legantiszociálisabb a családban, dúdolgatva süti a palacsintát. Dana és Betti szakért? módon keveri a túróba a cukrot, vanillincukrot és a mazsolát. Amint készen van egy adag palacsinta, megkérdem Kornélt, hogy töltsem-e meg ?ket. ? értetlenül néz rám. Persze mindjárt leesik, hogy ?k nem töltik meg el?re, hanem aki amilyet szeretne, azt tölt magának. F?leg persze, ha többféle van.  

– Apa még mindig alszik? – néz rám egyszer csak Dana.

– Megyek, megnézem – válaszolom hirtelen ötlett?l vezérelve.

Adorján éppen öltözködött a szobájában, mikor beléptem az ajtón.

– Szia Flórám! Éppen most ébredtem fel.

– Gondoltam megnézlek, hogy alszol-e még – mosolyogtam.

– Mi jót csináltatok ma?

– Palacsintát sütöttünk, meg beszélgettünk.

– Igen? – kérdezi, miközben magához húz.

– Ühüm… látom hiányoztam… Adorján…

– Igen?

– Várnak a gyerekek.

– Nem baj… – mondaná, de a következ? pillanatban kopognak az ajtón. – Ki az? – szól ki.

– Apa, elmehetünk akkor a karácsonyi foglalkozásra? – hallom Dana hangját.

– Persze menjetek csak – egyezik bele, a megbeszéltek szerint. – Mi meg menjünk enni.

 

Ahogy Adorján a konyhában hirtelen felém fordul, megigazítja a vállamnál a fels?met.

– Kilátszik a melltartód pántja – jegyzi meg halkan.

– Zavar?

– Nem. Szeretem tudni, hogy mi van rajtad – válaszolja sejtelmes mosollyal.

– Akkor jó – nyugszom meg jó érzéssel magamban.

– Apa én elmegyek kicsit sétálni – lépett hozzánk Kornél, mi pedig úgy rebbentünk szét mint két rajtakapott tini.

– Jó menj csak. 

Amikor kettesben maradunk, Adorján forró fürd?t készít, ami kioldja a tagjaimból a kialvatlanság okozta fáradtságot. Évek óta gyötör az álmatlanság, de most már a végs? energiáimat használom fel. Úgy érzem magam, mintha tartalék akkumulátoraimmal élnék. A forró vízt?l kipirult testtel, bágyadtan ülök már a fotelben, míg Adorján is fürdik. És ekkor megszólal a mobilom semmivel sem összetéveszthet? cseng?hangja…

 

Folytatás következik…

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:58 :: Adminguru
Szerző Nagy Márta 27 Írás
Ébren álmodom... *** Sohasem volt az szerelmes, aki Mondja, hogy rabság a szerelem. Szárnyat ád ő, és nem rabbilincset, Szárnyat ád ő... azt adott nekem. ~ Petőfi Sándor ~ 1979-ben születtem Mohácson, jelenleg is itt lakom. Himesházán nőttem fel, egy egyszerű, vidéki család első gyermekeként. Nevemet Móricz Zsigmond, Harmatos rózsa című novellája alapján kaptam, így nem lehet véletlen, hogy nem múltam tíz éves, mikor a könyvek szerelmese lettem, ami mind a mai napig tart. Tizenhét évesen kezdtem verseket írni, de ezek egy meggondolatlan pillanatomban a szemetesben végezték. Egyszer egy újságíró azt mondta, hogy aki olyan sokat olvas, mint én, az előbb utóbb írni fog. Lassan másfél éve, hogy újra írok, kritikusaim azt mondják a prózák az erősségeim, és akad pár jó versem. Utóbbiban erősen kételkedem. Jelenleg azon dolgozom, hogy megvalósítsam az álmaimat, mert az álmok valóra válhatnak, ha engedjük őket győzni.