Szilágyi Hajni - Lumen : Tükör

 

Mi ez a csend, mi ez a mély,
mi ez a szaggató, fénytelen üresség.
Te előttem mész. én eléd futok.
Gyermekéveim meztelen talpa alatt
sírnak az álmok.
Feléd dobom a labdát
széttárod kezeid,
arcod a felhők felé fordítod.
Csattogó lepkeszárnyakba kapaszkodom.
Zuhanok. Te még repülni akarsz
pille könnyű szárnyakon. Nélkülem.
és én úgy könyöröglek,
gyere még játszani velem

De te sieted lépteid, hangom elnyeli az éj,
lassuló lélegzés, villanásnyi sercegés.
Csend, zaj, csendzaj,
kopog a fény a fák tetején,
összekoccanva lehull a bánat,
avar közt rohan az ősz,
újra télbe fagy a nap,
tavaszra bomlanak a fák,
ismét lángra kap a nyár. Várlak.
Könnyeimbe olvad a hold,
nem talállak, rácsokat ráz a múlt.
Csontomig nyilall a nyirkos hideg,
bordáim közé szorítod szívem,
és én fájva kérlek,
gyere már játszani velem

Szekrény mélyén alszanak
az illatos álmok,
ágy alatt szuszog
az otthagyott félelem,
fiókban némulnak rejtett kincseim,
ami te voltál egykor,
kopott vonású fényképeken.
Arcodon megálltak az évek,
szép vagy, ahogy Isten teremtett.
Nem múlt rajtad az idő,
nem hasította szét mosolyod,
szemedben fénylő lázadás.
Tükörbe nézek,
te velem szemben állsz,
kezem kezedre teszem,
arcom arcodhoz szorítom.
Szíved hol dobban,
gyere közelebb, nem hallom.
Halkan roppan szét,
ez a vak ragyogás,
és én üvöltöm,
álmomból kilépő árnyékod után,
gyere vissza játszani velem

Egymásban veszítettük el a hiányt.
én őrzöm halványuló arcod,
s benne a lassan kibomló színeket,
várlak, lélegzetvisszafojtva
mozdulatlan, egyedül,
de csak a hold keringőzik
a viharos széllel.
Házak falához csapódik
minden halk szavú ígéret.

Hiszem, hogy van
kegyelem, megbocsájtás,
verejtékből születendő új élet.
Szívemben szunnyadsz,
neked félem amim maradt,
s aki maradtam, ahogy hagytál,
konok, játszani vágyó gyermeket.
A labda valahol a magasban,
lepkeszárnyak a porba hullva,
nem nézhetsz még a messzi fénybe,
ne hagyd, hogy elveszítselek,
mielőtt újra megismerhetnélek.
Ha isten úgy döntene, szüless újra,
beköltöznék szívedbe,
és elűzném a konok halált,
hiába pompázna előtted ünneplőben,
én ott lennék
abban a fércnyi csendben,
s játszani vágynám az életet veled

Csak nézz rám, vissza a tükörbe.
Tedd homlokomra kezed.
Adj forró lázat szívemnek,
hadd fájjak a lemenő nap
lángjában játszva,
helyetted, érted.
Nézd, újra tavaszra bomlanak a fák,
de te egyre messzebb lélegzel anyám,
oly’ messzi már,
mint ordító mélytől
a csend-magasság.

 

Legutóbb szerkesztette - Szilágyi Hajni - Lumen
Szerző Szilágyi Hajni - Lumen 0 Írás
"Elárvult tornyok közt sziszeg a hazug szél. Te is egykor belekapaszkodtál. Most egymásra nyílnak-záródnak a holnapok, mindenki indul, érkezik, pedig se ablak, se ajtó. Szakítsd ki gyermeked a hajnalok sötét verméből, vigyázd álmait, de ha füstös ősz marja a szemed, ne akarj hős lenni. Ne Istent játssz vele. Légy menedéke. Csend. Erdő. Hegy. Szakadék. Híd, és ő átkel földszagú szíveden, csak engedd… ( játszani itt maradt gyermeked )"