Szegi L. András : Harmadik emelet, 307. (3)

Nyomtatás

3.

Szabolcs

Május volt még, de a nap olyan er?vel sütött, mint augusztusban. Szabolcsnak le kellet vetni a pulóvert, a hátán csíkokban hagyott nyomot az izzadtság. Furcsa látvány volt a mellé pakolt szatyrok, nejlonzsákok és táskák között. Mikor összepakolt, a télikabátot és a téli bakancsot is felvette, ne foglalja a helyet. A bakancs is meleg volt, de azt hagyta. Nagyon utálta ezt a várakozást, de nem hergelte magát. El is bambult, észre sem vette, hogy Klári leparkolt kicsit odébb, és elindul felé. Klári megállt, a fiú nem nézett fel.

– Fázol? – kérdezte végül, a fiú bakancsára tekintve.

– Remek poén, pedig nincs is humorod… – válaszolt, majd nekiveselkedett a holmiknak. Klári is megfogott egy zsákot, elindultak a kocsi felé. Nehezen nyílott az öreg Volkswagen csomagtartója, a fiút szemmel láthatóan idegesítette. Nem volt jó kedve, Klári tudta ezt, bár ezeket a helyzeteket nem tudta jól kezelni. Kínos volt neki a csend, hát újra megszólalt:

– Hogy ment? Szabolcs nem azonnal felelt, megpróbálta indulatát és dühét nem rázúdítani a lányra, visszafogta magát.

– Nem volt itthon senki. A kulcsot bedobtam a postaládába… remélem valaki kiveszi.

– Mindened itt van?

– Azt hiszem…

– Jól vagy…?

– Szerinted? – vágta rá indulattal, majd ugyanazon lendülettel feltépte a kocsiajtót és beült az anyósülésre. Klári nem szólt, követte. Mikor bekapcsolta az övet, rákérdezett:

– Mehetünk?

– Minnél el?bb…

A fiú szótlan volt, mint mindig, mikor valami bántotta. Elindultak. Néhány perce mehettek már, mikor a lány ismét beszélni kezdett:

– Éhes vagy? Szabolcs nem válaszolt. – Hahóóóó… – A fiú Klári szemébe nézett, szeme villámokat szórt. – NEM! – válaszolta végül.

– Van cigid? Ne álljunk meg cigit venni?

– Ne!- hogy a további beszélgetésnek elejét vegye, bekapcsolta a rádiót.

Az elmúlt két hétre gondolt, arra a hétf? délutánra, mikor minden elkezd?dött. Apjához, anyjához sosem f?zték tipikusan gyerek-szül? viszony szálai. Nem az volt a baj, hogy hiányt szenvedtek – ? és Évi – bármiben is. Mindenük megvolt, sosem kellet nélkülözniük semmit. Az anyagiakat tekintve mindenképp. N?vérével sokszor beszélték, hogy nem családban élnek, hanem idegenek között. Amit a szüleit?l nem kapott meg, azt Évi tökéletesen pótolta. Anya-apa-n?vér volt egyszemélyben. Nagyon köt?dtek egymáshoz, ez feln?tt korukra is megmaradt. Sokként élte meg az els? botrányt, mikor Évi egy roma fiútól lett terhes, aminek az lett a következménye, hogy a lánynak mennie kellett. Nem bántották, de választás elé állították: abortusz vagy mehet. Az ikrek ?sszel lettek középs?sök, Évi egyedül neveli ?ket, a nagyszüleik nem is látták még… Azon a bizonyos két héttel ezel?tti hétf?n korábban ment haza, akkor derült ki világosan, anyja felfedezte a titkát. Biztos volt benne, hiszen a dolgai kiterítve hevertek az ágyán. Tudta, hogy neki is mennie kell majd, de ezt megel?zend? inkább megszökik. Nem volt kedve végigcsinálni a cirkuszt, mint Évinél.

Klári lekapcsolta a rádiót, megérkeztek. Kipakolták a csomagokat, nem kellett kétszer fordulni. Nem bánták, mert a harmadik emeletre gyalog kellett menni. A lépcs?házban Klári megint megszólalt:

– A lány már itt van?

– Igen. Tegnap este már itt aludt.

– Honnan ismered?

– Az ikrek apjának a húga. Nem nagyon ismerem, párszor találkoztunk a tesómnál. Normális csaj, csak ugye C&C music.

– Micsoda?

– Cigi.

– Cigi?

– Cigány. Vagyis félcigány. Nem mintha bármi bajom lenne ezzel, hiszen ugye a tesóm is szült két kormos porontyot…

– De hülye vagy.

– …meg szólok én, ugye a társadalom másik kirekesztettje… – a mondatot kesernyés mosolygósan fejezte be. Felértek a harmadikra, a fiú nem babrált a kulccsal, könnyebb volt csöngetni. Megint ideges lett, mert az ajtó nem akart nyílni. A harmadik csöngetés után bakancsos lábbal bele is rúgott az ajtóba. Nem nagyot akart, de ez sikerült bel?le. Az ajtó ki is nyílt, Tünde arcán olvasni lehetett, hogy nem tetszett neki a fiú belép?je.

– Szia…sztok! – szólalt meg végül, mikor észre vette, hogy ketten állnak kint. Szabolcs köszönés helyett csak ennyit kérdezett: – Bemehetünk? A lány nem felelt, szabad utat engedett, majd keresztbe fonta a karját, és nézte, ahogy a másik kett? bepakol. A lépcs?házban maradt még néhány csomag, de Tünde nem kívánt segíteni, azt gondolta, a nemköszönést így viszonozza. Elindult a saját szobája felé, ami éppen Szabolcséval szemben helyezkedett el. Nem csukta be, látványosan leült az ágyára, bekapcsolta a tévét. A fiú újra dühös lett, kisietett a többi csomagért, majd nagy robajjal bevágta a bejárati ajtót, majd a pakkjaival bevonult a saját szobájába. Klári kellemetlenül érezte magát, meg sem mert szólalni. A fiúnak segített szortírozni a zsákok, szatyrok, táskák tartalmát. Nemsoká megjelent Tünde, újra keresztbe font karral. Nem szólt, csak figyelt. Klári vette észre a lányt. Zavarba jött, mint mindig, amikor kényes helyzetbe került, vagy egy hasonló aktusnak akár csak szemtanúja volt. Tanácstalanul nézett hol Szabolcsra, hol Tündére. A fiú háttal állva pakolt, nem vett észre semmit.

– Tóth Klári – nyújtotta a kezét Tünde felé, aki végigmérte, majd ? is bemutatkozott.

– Récsei Tünde.

– Szabi mondta, hogy már itt leszel. Mikor Jöttél?

– Tegnap – felelte kimért hangon, mosoly nélkül.

– Bepakoltál már? Mert én nagyon szívesen…

– Nem kösz’ – vágott Klári szavába. – Már mindent elraktam. F?zzek kávét? – intézte a kérdést a fiúhoz. Szabolcs értékelte, hogy ez a békejobbot jelenti. Elfogadta.

– Igen, az jólesne.