Diófa vagyok. Vasfogak rágják ágaim. Cseppenként vérzem el, ha Rátok gondolok.
Kislányom! Jönnöm kellett, hirtelen. Álmodom Rólatok, mindig csak Rólatok, diófa deszkák közé zárva.
évordulóra Timinek
(1972-2007)
részletek
3.
Szabolcs
Május volt még, de a nap olyan er?vel sütött, mint augusztusban. Szabolcsnak le kellet vetni a pulóvert, a hátán csíkokban hagyott nyomot az izzadtság. Furcsa látvány volt a mellé pakolt szatyrok, nejlonzsákok és táskák között. Mikor összepakolt, a télikabátot és a téli bakancsot is felvette, ne foglalja a helyet. A bakancs is meleg volt, de azt hagyta. Nagyon utálta ezt a várakozást, de nem hergelte magát. El is bambult, észre sem vette, hogy Klári leparkolt kicsit odébb, és elindul felé. Klári megállt, a fiú nem nézett fel.
– Fázol? – kérdezte végül, a fiú bakancsára tekintve.
– Remek poén, pedig nincs is humorod… – válaszolt, majd nekiveselkedett a holmiknak. Klári is megfogott egy zsákot, elindultak a kocsi felé. Nehezen nyílott az öreg Volkswagen csomagtartója, a fiút szemmel láthatóan idegesítette. Nem volt jó kedve, Klári tudta ezt, bár ezeket a helyzeteket nem tudta jól kezelni. Kínos volt neki a csend, hát újra megszólalt:
– Hogy ment? Szabolcs nem azonnal felelt, megpróbálta indulatát és dühét nem rázúdítani a lányra, visszafogta magát.
– Nem volt itthon senki. A kulcsot bedobtam a postaládába… remélem valaki kiveszi.
– Mindened itt van?
– Azt hiszem…
– Jól vagy…?
– Szerinted? – vágta rá indulattal, majd ugyanazon lendülettel feltépte a kocsiajtót és beült az anyósülésre. Klári nem szólt, követte. Mikor bekapcsolta az övet, rákérdezett:
– Mehetünk?
– Minnél el?bb…
A fiú szótlan volt, mint mindig, mikor valami bántotta. Elindultak. Néhány perce mehettek már, mikor a lány ismét beszélni kezdett:
– Éhes vagy? Szabolcs nem válaszolt. – Hahóóóó… – A fiú Klári szemébe nézett, szeme villámokat szórt. – NEM! – válaszolta végül.
– Van cigid? Ne álljunk meg cigit venni?
– Ne!- hogy a további beszélgetésnek elejét vegye, bekapcsolta a rádiót.
Az elmúlt két hétre gondolt, arra a hétf? délutánra, mikor minden elkezd?dött. Apjához, anyjához sosem f?zték tipikusan gyerek-szül? viszony szálai. Nem az volt a baj, hogy hiányt szenvedtek – ? és Évi – bármiben is. Mindenük megvolt, sosem kellet nélkülözniük semmit. Az anyagiakat tekintve mindenképp. N?vérével sokszor beszélték, hogy nem családban élnek, hanem idegenek között. Amit a szüleit?l nem kapott meg, azt Évi tökéletesen pótolta. Anya-apa-n?vér volt egyszemélyben. Nagyon köt?dtek egymáshoz, ez feln?tt korukra is megmaradt. Sokként élte meg az els? botrányt, mikor Évi egy roma fiútól lett terhes, aminek az lett a következménye, hogy a lánynak mennie kellett. Nem bántották, de választás elé állították: abortusz vagy mehet. Az ikrek ?sszel lettek középs?sök, Évi egyedül neveli ?ket, a nagyszüleik nem is látták még… Azon a bizonyos két héttel ezel?tti hétf?n korábban ment haza, akkor derült ki világosan, anyja felfedezte a titkát. Biztos volt benne, hiszen a dolgai kiterítve hevertek az ágyán. Tudta, hogy neki is mennie kell majd, de ezt megel?zend? inkább megszökik. Nem volt kedve végigcsinálni a cirkuszt, mint Évinél.
Klári lekapcsolta a rádiót, megérkeztek. Kipakolták a csomagokat, nem kellett kétszer fordulni. Nem bánták, mert a harmadik emeletre gyalog kellett menni. A lépcs?házban Klári megint megszólalt:
– A lány már itt van?
– Igen. Tegnap este már itt aludt.
– Honnan ismered?
– Az ikrek apjának a húga. Nem nagyon ismerem, párszor találkoztunk a tesómnál. Normális csaj, csak ugye C&C music.
– Micsoda?
– Cigi.
– Cigi?
– Cigány. Vagyis félcigány. Nem mintha bármi bajom lenne ezzel, hiszen ugye a tesóm is szült két kormos porontyot…
– De hülye vagy.
– …meg szólok én, ugye a társadalom másik kirekesztettje… – a mondatot kesernyés mosolygósan fejezte be. Felértek a harmadikra, a fiú nem babrált a kulccsal, könnyebb volt csöngetni. Megint ideges lett, mert az ajtó nem akart nyílni. A harmadik csöngetés után bakancsos lábbal bele is rúgott az ajtóba. Nem nagyot akart, de ez sikerült bel?le. Az ajtó ki is nyílt, Tünde arcán olvasni lehetett, hogy nem tetszett neki a fiú belép?je.
– Szia…sztok! – szólalt meg végül, mikor észre vette, hogy ketten állnak kint. Szabolcs köszönés helyett csak ennyit kérdezett: – Bemehetünk? A lány nem felelt, szabad utat engedett, majd keresztbe fonta a karját, és nézte, ahogy a másik kett? bepakol. A lépcs?házban maradt még néhány csomag, de Tünde nem kívánt segíteni, azt gondolta, a nemköszönést így viszonozza. Elindult a saját szobája felé, ami éppen Szabolcséval szemben helyezkedett el. Nem csukta be, látványosan leült az ágyára, bekapcsolta a tévét. A fiú újra dühös lett, kisietett a többi csomagért, majd nagy robajjal bevágta a bejárati ajtót, majd a pakkjaival bevonult a saját szobájába. Klári kellemetlenül érezte magát, meg sem mert szólalni. A fiúnak segített szortírozni a zsákok, szatyrok, táskák tartalmát. Nemsoká megjelent Tünde, újra keresztbe font karral. Nem szólt, csak figyelt. Klári vette észre a lányt. Zavarba jött, mint mindig, amikor kényes helyzetbe került, vagy egy hasonló aktusnak akár csak szemtanúja volt. Tanácstalanul nézett hol Szabolcsra, hol Tündére. A fiú háttal állva pakolt, nem vett észre semmit.
– Tóth Klári – nyújtotta a kezét Tünde felé, aki végigmérte, majd ? is bemutatkozott.
– Récsei Tünde.
– Szabi mondta, hogy már itt leszel. Mikor Jöttél?
– Tegnap – felelte kimért hangon, mosoly nélkül.
– Bepakoltál már? Mert én nagyon szívesen…
– Nem kösz’ – vágott Klári szavába. – Már mindent elraktam. F?zzek kávét? – intézte a kérdést a fiúhoz. Szabolcs értékelte, hogy ez a békejobbot jelenti. Elfogadta.
– Igen, az jólesne.
részletek
2.
Tünde
Kapóra jött a telefon, örült a hírnek. Régóta tervezgette ezt, de most itt az alkalom, hogy a lépést is megtegye. El fog költözni. Szabolcsot alig ismerte, pedig szegr?l-végr?l még rokonok is voltak. Otthon sem fogják nagyon bánni, hiszen a két szobán hatan osztoztak. Szorongott t?le, a gyomra össze-összerándult, mikor eszébe jutott: végre mehet.
A harmincadik születésnapját tavaly ?sszel ünnepelte. Ideje volt már elhagyni az otthont, de eddig mindig visszatartotta a félelem. Félt mindent?l, ami új, ami nem megszokott. Nem haragudott senkire, hogy így alakult az élete. Nem volt dühös apjára, aki részeg pillanataiban terrorizálta a családját, nem haragudott az anyára sem, aki megalázó módon t?rte apja alkoholizmusát, adósságait. Az emberekre sem haragudott. Nem gy?lölte egykori osztálytársait, akik gyakran lecigányozták, eleinte csak a háta mögött, kés?bb nyíltan. Nem utálta azokat sem, akik ezeken nagyokat nevettek. Megmaradt minden a lelkében, de nem utált senkit. Az osztályf?nököt sem, aki nem tett igazságot azon a napon, pedig azt gondolta, hogyha valaki, ? kiáll majd mellette. Nyilvánosan, mindenki el?tt mondta neki „Add vissza!” Akkor rendült meg a föld. Ott érezte el?ször, hogy senkiben nem bízik. Borzalmas érzés volt. Fájt, fizikailag fájt élni. Fájt felállni a helyér?l, végighaladni a padok között az ajtó felé. Mindenki felé fordult, a morajból csak foszlányok jutottak el hozzá, legalábbis agya csak szótöredékeket volt képes feldolgozni.
…tolvaj…mocsok…szemét…cigány… Kint a leveg?n, az iskola udvarán Mámira gondolt. A nagyanyját hívta így. Mennyire másként lenne, ha ? még élne. Fájdalmas egyedüllét érzése borult rá, és rajta is maradt.
Kapóra jött a hívás, nem gondolkodott sokat, rögtön igent mondott. Az albérlet nem volt olcsó, de nem is drágállotta. A fiú azt mondta, akár most is jöhet, hiszen a kulcsok már nála vannak. A címet a cigarettásdoboz tetejére írta fel. Nem fért rá teljesen, a színes kartonlap elejére véste fel a végét: „3. em./307″
Még egyszer rápillantott az ajtóra, hogy egyezik-e a szám. Most is egyezett, elfordította a kulcsot, bement. Körülnézett. Tágas volt és fényes. Az erkélyes szobába vitte a holmiját. Nem tartott túl sokáig. Két szatyor, és egy közepesen nagy utazótáska. Leült az ágy szélére, arcát a tenyerébe temette, így a hosszú, festett vörös haja a bokájáig ért. Sok id? telhetett el így, mert amikor felemelte a fejét, ujjai körvonalainak nyomai ott fehérlettek az arcán. Felállt, nyújtózott, kevéske holmiját berámolta a szekrénybe. Örömöt érzett, amit már régóta nem. Beleborzongott, mikor eszébe jutott, hogy mennyire másként lesz majd minden. Társra vágyott, családra. Sajátra és normálisra. A kiürült táskájában egy dolog maradt: Mámi kis kotyogós kávéf?z?je. Kivette, majd elindult a konyha felé.
A boltban keveset vásárolt, csak ami mindenképpen szükséges: kávé, tej, cukor néhány zsömle, felvágott. Nem keresett jól, a pénzre most jobban kellett ügyelnie, mint máskor. Anyjáéktól nem hozott el semmit. Semmi olyat, ami ne lett volna az övé. Amikor visszaért a lakásba elpityeredett. Az eddig érzett örömöt ismét a kétségbeesés váltotta fel. Megrázta a fejét – mint mindig, amikor valami rossz képzetet akart elhessegetni magától – megkereste Szabolcs számát, majd felhívta. Hallgatta a szakaszos hívóhangot, de nem jött válasz. Hátrad?lt az ágyon, kisvártatva álomba merült.
részletek
1.
Klári
Kés? este volt már, de még zúgott a feje. Az egész napja úgy telt el, hogy csak történtek vele a dolgok. Álomnak t?nt minden, többször eszébe is jutott, tán csak felébred végre, de nem történt semmi. Egyszer sem. A következ? gondolata mindig az volt, hogyha ez mégsem álom, és ez a valóság, akkor az mégis jó, mert nem kell még egyszer átélnie ezt. Átélni, ami biztos volt, átélni, amit nem lehetett kikerülni, átélni, amit?l folyamatosan rettegett.
Kés? este volt, de nem tudott aludni. Forgolódott. Izzadt, szíve kalapált, de még sírni nem tudott. Nem jött ki egy árva könnycsepp sem. Forgott a szoba, mozogtak a polcok, mozogtak a virágcserepek, táncolt minden körös-körül. Felpattant az ágyból, lehúzta a red?nyt, talán abban bízott, hogy majd a koromfekete éjszaka ad némi nyugalmat. Néhány perc múlva megsz?nt a zaj, elaludt.
Hajnalodott mikor ébredt. Sötét. Ébredése rutinszer? volt. Az utóbbi néhány hónapban hozzászokott. Halkan nyitott ajtót, nehogy a beteg felébredjen. Némán eresztette vissza a kilincset, kitapogatta a közleked? konyha felöli ajtaját, hang nélkül lépett a be. Nem gyújtott lámpát, csak a t?zhely feletti elszívó gyenge fénycsövét kapcsolta be, hogy ne zavarja a másik szobában alvót, akit?l csak két üvegajtó választotta el. Szomjas lett. Teavizet tett fel, lerogyott az asztal mellé. Bódult volt. Nagyot ásított, nyújtóztatta fáradt tagjait. A teaf?z? halkan sípolni kezdett, éppen akkor eredt el a könnye is. Ahogy er?södött a kiáramló g?z hangja, úgy er?södött a sírása is. Hangosan sírt. Tudta, hogy senkit nem zavar. Tudta, hogy egyedül van a lakásban. Zokogva lekapcsolta a lángot a kanna alatt, a forró g?z meg is érintette kézfejét, de nem tör?dött vele. Talán észre sem vette. Tudta, hogy ez végleges. A halál mindig az.
Kicsivel kés?bb megnyugodott. Inni nem bírt, hiába érzett szomjúságot. Anyjára gondolt, aki nincs többé. Visszabotorkált az ágyához, újra lefeküdt. Miel?tt elaludt volna a regénybeli Szeredás Emerenc szavait hallotta. „Én legjobban szegény anyját sajnálom. Szegénynek Nagypénteken lehetett az els? nyugodt éjszakája.” Teljesen átérezte a szavakat, teljesen a magáénak. Nem kel fel többet az éjszaka közepén az anyja nyögéseire, aki csak éjszaka mert a fájdalomtól némi hangot kiadni: ne hallják, ne sajnálják, ne szánják. Klári mégis felébredt minden egyes zajra, halk ‘Jajistenem’-re, sokszor szorította arcát a párnába és hangtalanul, némán ordítva szenvedett. Együtt az édesanyjával. Megtanulta hogyan kell mosolyogni, hogyan kell tettetni a hamis örömöt, hogy a nagybeteg ne vegyen észre semmit, miközben az anyja, a drága anyja szinte a kezei között sorvadt el. Ennek most vége.
Teltek a napok, csak az egyedüllétet érezte maga körül. Hiába jöttek-mentek a segíteni akarók, nem bírt elviselni senkit és semmit. Üresség volt mindenütt. Üresség, céltalanság. Csak az esték hoztak némi megnyugvást. Olyankor mindig álmodott. Mindig ugyanazt. Azt, hogy kislány még, a n?vérével és az anyjával ülnek a tévéz?s szobában, ? az anyja ölébe hajtja a fejét, az anyja pedig simogatja a haját, miközben anyja valami kedves dallamot énekel. A dallamra egyszer sem emlékezett, csak foszlányok maradtak meg reggelre, amit már nem tudott beazonosítani.
Az apjával nem beszélt a kórházban töltött délután óta. Tudta, hogy a kapcsolatuk jelent?sen megváltozik, hiszen az anyja mindig villámhárító volt kettejük között. De ez most hidegen hagyta.
A temet? után a lakásba mentek. Szabolcs hidegtálakat csinált. Salátákat, hideg sülteket. Nem jött föl, reggel hozhatta az ételt. Egyedül vele volt képes kommunikálni, de a fiú sokat dolgozott, nem nagyon volt ideje. Telefonon beszéltek inkább, naponta többször is. Most nem volt itt, kicsit bánta, de megértette. Sokan feljöttek. Rokonok, barátok, csaknem mindenki, akit igyekezett elkerülni az elmúlt pár napban.
Nehéz volt elviselni a tömeget, pedig nem is voltak ott sokan, a kis lakás hamar megtelt. Enni akart, éhes volt. Nem is tudta, mikor evett utoljára. Kivett egy csirkecombot, merített hozzá pár kanál franciasalátát, fogott egy kiflit és elindult az ablak felé, a kicsi kanapé nyugalmába, a nagy növény mögé, ahol nem látszott, ahol jól esett egyedül lenni. Éppen hozzálátott a húshoz, mikor a kis porcelán tányérra árnyék vetült. Nem nézett fel, mégis tudta ki az. Rózsika volt, anyja testvérnénje. Megakadt a torkán a falat, nem bírt tovább enni. Nem szóltak egymáshoz, a két egymásra mered? szempár mindent elmondott egymásnak. Rózsika leült, Klári ölébe hajtotta a fejét. A lány szíve hevesebben dobogott, hiszen tudta mi következik. Lapított, mint egy kisnyúl, a szíve dobbanását a fülében érezte. A dalocska hamarosan felcsendült. Mikor meghallotta, mosolyra kerekedett a szája, ugyanakkor elindult egy kövér csepp is a szeméb?l.
„Egyszer volt, hol nem volt, egy icipici házikó,
Icipici házikóban, icipici ágyikó.
Ottan élt éldegélt, egy icipici lencsilány,
Icipici anyukával, túl az Óperencián.”
UWX-371, szgk
Bámult kifelé a szélvéd?n. Furcsának érezte az orrát, kicsit csípett. Az ezrest visszahajtogatta, betette a pénztárcájába. A bankkártyát is. A cédétok tiszta volt már, de beletörölte a nadrágjába. Gyorsan mentek, pedig lakott terület. Mikor Krisztián észrevette a táblát belefékezett. Satu. Nehezen tudta a buszt kikerülni, de nem csúszott neki. Hirtelen jött rá. El?ször úgy érezte, mintha valami szorítaná a mellkasát. Nem tudta eldönteni, hogy fizikailag érzi, szervvel a testében, vagy csak egy nyilallásszer? dolog, ami olyankor hasít az emberbe, mikor rossz hírt kap, vagy valami kellemetlenség éri hirtelen. Hamar jött, hamar ment. Aztán újra jött és tovább maradt.
Intett Krisztiánnak, álljon le, ki kell szállnia. Mikor kitépte az ajtót, a kocsi még ment. Kiszállt, megtántorodott. Nem kapott leveg?t. Letépte magáról a piros pólót, a kezében maradt nagyüveg ásványvizet gondolkodás nélkül a fejére öntötte. Jóles?en h?tötte, de nem tartott soká, úgy érezte elevenen elég, látta, hogy felhólyagzik a b?re, sok-sok fehér hólyagocska n? ki a kezén, majd mindenütt a testén. Nagyot akart szippantani a leveg?b?l, de tudta, hogy a beáramló leveg? is forró lesz, ami a tüdejét is elevenen f?zi meg. Nem tartott attól, hogy meghal. Tudta. Egy pillanat volt, mikor minden oly tiszta lett körülötte. Csend, nyugalom. Mindent értett. Minden kérdésre tudta a választ. Minden összefüggést tisztán látott. Pörgött az agya, sokmillió képet látott egyszerre, mindegyiket értelmezni tudta, mindegyiket külön-külön, de mégis ugyanabban a pillanatban. Tudta, hogy ez más. Ez nem rossz dolog. A hólyagok sem voltak már sehol, csak a logika és a nagy csend, amely sokkal jobban muzsikált, mint eddig bármi, amit hallott. Halvány fény jelent meg. Er?södött. Villogott. Vibrált. Ekkor már hallotta a hangot is. Mennydörgés. A fénnyel együtt szakaszosan és egyre er?söd?en. Hang és fény. Hang-fény. Egyre er?sebben. Nemsokára magában érzi majd, hisz egyre csak jön, közeledik, er?södik. Kitárta a karjait maga elé, hogy átjárja a fény, és átjárja a hang.
BPI-195, Ikarus
– Suli milyen volt?
– Elment. Bár csak magyarra mentem be.
– Lógtál?
– Ja. Csak mászkáltunk a lányokkal.
– Mit csináltatok?
– Csak nyomultunk.
– Pasiztatok?
– ÁÁÁÁ.
– Hanem?
– Csak voltunk, söröztünk, biliárdoztunk. Ilyesmi.
– Mennyi id?s vagy?
– 17.
– Van barátod.
– Most nincsen. Múlt héten dobtam.
– Mert?
– Gyerekes volt. Az id?sebb pasik jönnek be.
– Id?sebbek?
– Olyan, mint te.
– Én id?s vagyok?
– Férfi. Nem fiú. Neked van feleséged?
– Nincs.
– Akkor elváltál? Ott a gy?r?d.
– El.
– Akkor mér’ hordod?
– Csak úgy.
– Van barátn?d?
– Az sincs.
– Egy ilyen helyes pasinak nincs senkije? Higgyem is el?
– Elhiheted, nincs.
– Gyerek van?
– ?
– Az elvált feleségedt?l.
– Ja! Nincs.
– Meddig kell menned?
– Igalban fordulok.
– Veled mehetek?
– Ha ráérsz…
– Leteszem ide a táskám az ülésed mögé.
– Oké.
– Mennyi id?d lesz Igalban?
– Negyvenkor jövök vissza.
– Az jó sok…
– Vigyázz! … a jó kurva anyádat! Nem ütötted meg magad?
– Csak a térdem kicsit.
– Na most nézd meg mekkora barom. Majdnem belénk jött. Nem fáj?
– Kicsit.
– Nem lett bibis?
– Te kiszállt a csávó a kocsiból…
– Mert ha… menj le az útról te barom… húzzál le az útróól a kurv…
Lábcédula
S. Péter, 24 éves, metamfetamin pozitív (azonosítva ruházat alapján)
A diák ugye azért van, hogy tanuljon – mondják azok, akiket nem köt éppen semmiféle gyengéd vagy éppen szoros kapcsolat egyetlen (tan)intézményhez sem. Persze ha az ember a saját diákszemüvegén át nézi a világot, teljesen mást lát.
Velem sem volt másként, íme bizonyságul a történet. Antikvitás professzorunk, ahogy illik, szigorú ember volt – csak Dr Ákon-nak hívtuk – két dologról volt híres. Nagyon szerette kényelmetlen helyzetbe hozni a vizsgázó hallgatóit, és rettenetesen utált dolgozatot javítani. Mivel az el?adásokon összezsúfolva jó sokan voltunk, szóbeli vizsga szóba sem jöhetett. Maradt a teszt, a könnyebb javíthatóság kedvéért: feleletválasztós. … és hogy még egyszer?bb legyen – igaz vagy hamis. Sokkötetnyi dráma, eposz, véd?beszéd és miegyéb várt arra, hogy éjszakákat (is) áttanulva magunkhoz vegyük azt a tudást, amir?l az antikvitás vizsgán számot kellett adjunk.
Természetesen nem sikerült elolvasni, n’adjisten felfogni mind a 67893862689 oldalt, meg hát az éjszakát nem csak olvasással töltheti el egy egyetemista… A lényeg, hogy nem tudtam semmit. Nem túlzás: semmit! Beültünk a terembe. Tanár úr legels? dolgában a társaság minimum 30 vagy akár 50 %-át ilyen-olyan indokkal eltávolította a teremb?l. („Ne beszéljen, menjen ki” „Ne mozogjon, menjen ki” „Ne turkáljon, menjen ki”). Az els? népirtás után körülbelül harmincan ha maradhattunk. Nem beszéltünk, nem mozogtunk, nem turkáltunk. Talán nem is lélegeztünk. A vizsgára irtó nagy szükségem volt. Mindenképpen meg kellett, hogy legyen.
Aztán egyszer eszembe jutott a csupa nagybet?s GONDOLAT, illetve egy történet egy svéd n?r?l, aki úgy nyerte meg az ottani totó f?nyereményét, hogy dunsztja sem volt a fociról. A fáma szerint fogta a szelvényét, beült egy kávézóba egy csésze g?zölg? fekete mellé, és nézte, ki jön be az ajtón. Ha férfi volt, egyest írt, ha n?, akkor kettest, ha gyerek, akkor egy ’x’ került a kis kockába. A végeredmény: megnyerte a milliókat.
Megpróbáltam ’antikvitálni’ a történetet. Valahogy ekképpen „Ha a kérdés elolvasása után az órám másodperc mutatója páratlan számon áll, akkor a válasz hamis. Ha pároson, akkor fordítva.” Így töltöttem ki.
Kett?nknek lett meg. (Bár lehet hogy a szemüveges lány készült.)
Az ezüstszín? textilfesték hamar bepenészesedett. Valószín?leg a víztartalma miatt. Az Apa beleszagolt a tégelybe, majd beletúrt a fapálcával, amin száraz rétegeket képeztek a korábban használt festékek. Kiemelt az ezüstszín? masszából egy keveset, amin szapora sárgás fény táncolt. Tetszett neki, amit látott, bár kicsit dühítette, hogy a festék már használhatatlan. A kis helyiség, ahol a dolgait ?rizte, sz?k volt és sötét. Azt a kis világot, amit most bámulva csodált, az a négy szál gyertya adta, amiknek lángocskáit a résnyire nyitott ajtón áramló szell? borzolgatta.
Az Apa tudta, hogy ma van az a nap. Tudta, hogy ezt az Anya is tudja. Nemsokára értelmet nyer majd minden, de ehhez még tenniük kell még néhány dolgot. Estére már minden rendben lesz.
Az Anya korán kelt. Elképzelhetetlenül korán. Amikor kinyitotta a szemét, rögtön eszébe jutott, hogy ez lesz az a nap. Végre. Az Apa felé fordult, de már nem feküdt mellette. Tisztában volt vele, hogy ? is erre készül. Remegett a keze, kiborította a vizet, a pohár is a fogához koccant, mikor az ajkához emelte. Felült, belebújt a papucsba, még eltöltött így egy kis id?t. Szédült, és még mindig remegett.
Végre elindultak. Az úton nem is szóltak egymáshoz, a rádiót sem kapcsolták be, mégis mindketten – egymástól függetlenül – ugyanazt a dallamot dúdolták magukban. A csendet az Anya törte meg.
– Biztos vagy benne?- kérdezte. A szemében látszott az az izgatottság, amit az Apa is érzett. Leállította a kocsit az út szélén és megfogta az Anya kezét.
– Nem lesz semmi baj. Mindketten felkészültünk rá. Remek leszel.
Az Anya szeme megtelt könnyel, elkapta a tekintetét az Apáról, kinézett az ablakon.
– Nézd! Lovak! – mondta, majd kirántotta a kezeit az Apa szorításából.
Az Apa nem válaszolt, nem is nézett arra, csak újraindította a kocsit. Elindultak, mindketten boldogok voltak. Tudták, hogy ma megváltozik az életük.
A parkoló szinte üres volt. Az áruházban sem voltak sokan. Tolták a bevásárlókocsit, de nem mertek semmihez sem érni. Órák teltek el, de nem vettek le semmit a polcról. Megálltak az egyik sor végén. Egymásra néztek, de egyikük sem tudott szólni. Mindketten a másiktól várt egy kis bátorítást, de csak a félelmet érzékelték egymásból, ez pedig tovább bizonytalanította ?ket. Az Eladót el?ször észre sem vették, ott álltak a tömött polcok el?tt hármasban. Az Eladó megköszörülte a torkát, majd megkérdezte:
– Ez lesz az els??
A Szül?k zavartan néztek egymásra. Az Eladó ezt látta, segíteni akart.
– Nyugodjanak meg. Mindenki kicsit megijed az els?t?l. Mikor már a harmadikra készülnek, pikk-pakk, túl lesznek a dolgon – mondta és nevetett. – Nos, milyen típust szeretnének?- kérdezte, majd megérinve az Anya derekát, elkísérte ?ket az els? polcig.
– Gyárilag csak ez a kett? létezik. Bár a kiegészít?kkel elég széles skálát lehet produkálni.
A Szül?k érdekl?dve néztek össze. – Bizony – folytatta az Eladó –, bármit is írnak a szakkönyvek, minden csak önökön múlik. Itt volt például tegnap egy pár, rögtön nem is egyet rendeltek, hanem mindjárt hármat. Tudják, a mai világban, ahol a pénz a legfontosabb, meg a karrier, egyszer?en nincs id? háromszor eljönni ide. Egy alkalommal letudják mind a hármat, és pikk-pakk, nincs vele több gond.
– Hármat is lehet?- kérdezte az Anya érdekl?dve.
– Bármennyit! – felelte az Eladó -, de három felett már bejelentési kötelezettség van, meg szükség van a szakhatósági engedélyekre. Meg ott van ugye az adóhivatal is…
– Az adóhivatal? – nézett az Apa értetlenül.
– Hogyne, kérem. Senkinek sem hiányzik a sok kíváncsi ember az adóhatóságtól, akik persze mindig találnak valamit. Tudják, virágzik a feketepiac. Sok a visszaélés. Minden egyes darab után adót igényelhetnek vissza. Sokan megpróbálják ezt, de pikk-pakk, és jönnek az adóellen?rök. Higgyék el, három is tökéletesen elég egyszerre.
– Mi csak egyet szeretnénk – szólt az Apa.
– Elnézést. Elfelejtettem, hogy ez lesz az els? – mosolygott az Eladó. – Melyik típus mellett döntöttek?
– Egy ilyet szeretnénk – mondta gyorsan az Anya, rámutatott egy cifra dobozra a polc közepén, majd lesütötte a szemét.
– A FEMALE 365-ös. Nagyon jó választás. Nincs vele sok gond, kevés ráfordítással hatalmas dolgokat lehet véghez vinni vele. Az egyetlen baj vele, hogy az alapfelszereltséghez nagyon kevés dolog tartozik, ezért nem annyira népszer?. Viszont ha jól válogatják össze a kiegészít?ket, nagyon hálás darab lesz.
– Ilyet szeretnénk! – mondák a Szülök, szinte egyszerre.
– Remek. A végs? magasságot nem tudják szabályozni, ez a termék hátrányai között van, de minden egyes darabot tesztelnek miel?tt a boltokba kerül. Garanciát vállalunk, és a termék is csereköteles. Pikk-pakk. Nincs kockázat.
– Tökéletes – mondta az Apa. – Köszönjük a segítséget, azt hiszem, most már elboldogulunk.
– Kérem – mondta az Eladó, biccentett, majd olyan gyorsan elt?nt, ahogy jött. Ketten maradtak, csak az Apa és az Anya. Megint egymásra néztek, de most nyoma sem volt a korábbi zavarnak. Az Apa megragadta a bevásárlókocsit és elindultak, hogy összeválogassák a kiegészít?ket.
– Milyen szín? szemet szeretnél neki? – kérdezte az Apa.
– Kéket. Mint a tiéd – felelte az Anya. – Azt szeretném hallani, hogy az emberek azt mondják, hogy olyan a szeme, mint az apjáé.
– Édes vagy. Válasszunk neked is valamit! A füle! A füle legyen olyan, mint a tiéd!
– A füle? Drágám, lányunk lesz. Nem igazságos, hogy a szeme, ami olyan mint az apjáé, mindig felt?nik majd mindenkinek, és a füle, ami olyan mint az enyém, néhány hónapig látszik, aztán majd örökre eltakarja a haja. Ráadásul nem akarom így büntetni szegényt. Nézd meg – felemelte a haját, és rámutatott a saját füleire. – Ezt szeretnéd, hogy viselje egy életen át?
Az Apa elmosolyodott. – Tudod, hogy imádom a füleidet – felelte az Anyának.
– Nem a fület akarom, hanem az orrot! – mondta az Anya. Az Apa beleegyezett. A cetli, amelyre otthon, jóval el?tte felírtak mindent, folyamatosan kiürült. Nemsokára ott lapult a Gyerek minden alkotóeleme a kocsi aljában. Már a pénztárnál jártak, mikor az Eladó ismét megjelent. Megkocogtatta az Apa vállát, az Apa megfordult.
– Elnézést, van még itt valami – mondta a Szül?knek, felváltva nézve mind az Apa, mind az Anya szemébe. – Most akadtam rá a raktárban, ez az utolsó darab. Kicsit sérült a doboza, de semmi baja sincs. A leltárban nem szerepel, kérem vigyék magukkal. Természetesen teljesen ingyen.
– Mégis, mi ez? – kérdezte az Anya.
– Kis meglepetés. Otthon bontsák ki.
Ezzel átadta a gy?rött dobozt a Szül?knek, majd ismét elt?nt. Ezúttal végleg.
A Szül?k megdöbbentek, de ?k következtek a sorban. A Pénztáros kedvesen mosolygott rájuk. Gyorsan végeztek. A kocsi csomagtartója teljesen megtelt. Nagyon várták hogy hazaérkezzenek. Kés? este lett már, mikor nyugovóra tértek.
– Szerinted jól csináltuk? – kérdezte az Anya. Az Apa felé fordult, majd válasz helyett apró csókot lehelt az Anya homlokára. Mindketten hamar elaludtak.
Hajnal volt még, mikor az asszony felébredt. Mosolygott, mint mostanában minden reggel. Nehezen mozgott, hiszen a terhessége sok mindenben akadályozta. Mosolygott akkor is, miközben a m?helybe lépett. Kellemesen ismer?s illat csapta meg az orrát. A frissen festett kelméké. Egyedül volt. Az asztalhoz lépett, egy nyitott festékestégely hevert rajta. Rápillantott, tudta, hogy hiba volt otthagynia tegnap éjjel. Sokáig dolgozott. Hirtelen lett álmos, a festék már használhatatlan. Kotorászott a köntöse zsebében, üzenetet akart hagyni a férjének. Kezébe került egy lista, melyre a babaholmikat írták fel. Hangosan felnevetett. Megfordította a fecnit, és írni kezdett. „A kis feleséged megint hülyeségeket álmodott. A vizsgálaton kiderült: két baba lesz. Egy ilyen, egy olyan. Kell még néhány dolog a munkához is. Festéket kell venni. Az ezüstszín? textilfesték hamar bepenészesedett. Valószín?leg a víztartalma miatt.”
Újra itt vagyok! Ma nagyon jó napom volt. Hetek óta csak nézegettem azt a fiút az ötödikb?l, erre ma ebédnél mellém ült. Úgy remegett a kezem, hogy a rizsszemek csak úgy hullottak vissza a tányéromba. Nem is mertem ránézni. Mit is akarhat egy negyedikest?l? De leült ma mellém!!! És én olyan boldog vagyok. Megszólított: „Ideadnád a sót?” Nem is tudtam válaszolni neki, és csak habozva nyúltam a sótartóért. Fel is borítottam. Azt hittem, hogy elsüllyedek szégyenemben, de ? csak kedvesen mosolygott.
Holnap lesz a szülinapom. Bárcsak apa itthon lenne. Úgy várom már, hogy vége legyen ennek az egésznek. Várom, hogy apa újra velünk legyen, és azt is, hogy a bátyám hazajöhessen a nagymamától. Hogy szabadjon róla beszélni, ne kelljen titkolnunk, hogy itthon maradt. Ne kelljen anya szemét mindig így látnom. Úgy szeretnék élni, mint azel?tt. Ne kelljen futnunk a pincébe, ha megszólal a sziréna. De azt hiszem, már hamarosan vége. Az iskolában ünnepséget tartottak, süteményt is adtak. Nem ettem meg, elhoztam anyunak. A tanító néni megkérdezte, hogy miért nem eszem meg, megmondtam neki. Erre odaadta az övét, azt mondta, ? nem szereti ezt a fajtát. Meg azt is, hogy allergiás a szeme, azért könnyezik. De tudom, hogy nem akarta elárulni, hogy sírt. Anyáé is ilyen. Biztosan tetszett neki az ünnepség, vagy a jó hírnek örült annyira, hogy eleredt a könnye. A süti az ünnepség miatt van, mert mindenki hajókról, sokaságról, meg valami kimondhatatlan nev? helyr?l beszélt: Parlebrol vagy Palhablor. Nem tudom biztosan, de a feln?ttek nagyon örültek. Biztosan valami nagy ünnepség volt ott is. Érzem, hogy nemsokára vége. Szeretnék megint labdázni a téren, futkározni a f?ben, messze minden pincét?l és óvóhelyt?l.
Azt kívánom most a szülinapomra, hogy holnaptól legyen ennek vége. Ne kelljen többé óvóhelyre mennünk, ne kelljen többé felébreszteni a kishúgomat éjjel, és futni. Azt kívánom, hogy holnaptól minden változzon meg!
Most már lefekszem, mert álmos vagyok.
Nagaszaki, 1945.08.08
