A Bírák Völgye felett delelőn állt a nap, minden kő fehér volt, vakítóan fehér és átforrósodott. Szomjúságtól kicserepesedett, mégis didergő szájjal éppen valami mentséggel akartam felhozakodni, de a végtelenből zúgó harsonák hangja elnyomta szavaimat
Előttem álltál, szép voltál, fényes, hatalmas és könyörtelen! Tiltóan számra emelted jobbod, a fiatal nő Teremtő által igézően megformált kezét, másik kezedben mérleget tartottál. Eljött az igazság pillanata. Ítéletnap volt.
Reszketegen kapkodtam elő szegényes mentségeimet, hogy megválthassam magam az egyedüllét kárhozatától. A zörgő fabatkák közül csak itt-ott csörrent elő egy-egy penészzöld rézgaras, hiszen koldus voltam a Szent Város templomának lépcsőin és a rimánkodáshoz sohasem volt bennem elegendő képmutatás, az imádkozáshoz alázat és hit, a tettetéshez szégyentelenség, így mindig utolsó maradtam a koldusok között is.
Felszakadozott, vérző körmökkel már a tarisznyám alját kotorásztam, de a mérleg felbillent serpenyője jottányit sem mozdult a javamra. Szívemet bekerítette a félelem, amely a hőség hullámain úszott felém, kiszárította a torkomat, homokot szórt a fogaim közé. Hazug szavaim csikorogva hullottak a semmibe. De hát nem is tudtam bűneimet, sőt érdemekkel akartam dicsekedni. Előhozakodni tűzön-vízen át kitartó szerelmem tisztaságával, vágyakozásom mélységével, ragaszkodásommal, hűségemmel, sőt még a veretes nyelvezetet is a javamra akartam fordítani, amellyel hitet tettem érzelmeimről. De mintha már el is temettek volna, mintha meszet öntöttek volna a számba, mozdítani sem bírtam bedagadt nyelvemet. Egy igét, egy szót sem bírtam kinyögni.
Veszítettem! Szűkölt, jajgatott bennem a lélek. Elveszítettem a boldogságomat, az üdvösségemet, elveszítettelek Téged, sorsom által nekem rendelt társamat, életem jobbik felét, a nőt,
Káprázó, már mit sem látó szemeimből ekkor kigördült egy könnycsepp és leperegve az arcomon tiltó jobbodra hullt. Te pedig a mérlegre tetted ezt az alig búzaszemnyi csillogó vízcseppet és íme: A mérleg nyelve mozdult. A kis csepp súlyosabb volt, mint a nehéz fekete kövek, az ellened elkövetett bűneim.
Nem vagy hát megingathatatlan —, futott át rajtam a reménykeltő felismerés, és patakokban ontottam kezeidre — nem a szenvedés, vagy a megbánás — csak a szenvelgés, az önsajnálat könnyeit, melyeket a büntetéstől való félelem sajtolt ki belőlem.
Csakhogy akkor Te már nem szánalommal, hanem egészen más érzéssel voltál irántam. Letetted a mérleget, mellé — mintha csak színpadi kellékek lettek volna — suhogó szárnyaidat, fényes glóriádat, aranyos saruidat, megfogtad a kezem és egy szál gyolcsban, mezítláb vezettél a göröngyös úttalan-úton, az emberi sors kifürkészhetetlen útján, az igazak tábora felé…
Legutóbbi módosítás: 2010.03.01. @ 11:15 :: Csomós Róbert
