Avi Ben Giora. : Sorsok 19-20.

*

19.

 

Az év végére Európa nagy része felszabadult a náci iga alól, de Magyarországon még javában dúlt a nyilas terror. Senkit sem kíméltek, akik nyíltan szembe mertek szállni a rendszerrel. Bajcsy Zsilinszky Endrét, és Kiss János altábornagyot a nyilas rögtönítélő bíróság halálra ítélte és Sopronkőhidán ki is végezték őket. A volt miniszterelnök, Kállay és gróf Bethlen bujkálni voltak kénytelenek, mert ők is a nyilasok listáján szerepeltek. De senkit sem kíméltek. Dacára annak, hogy Szálasi istenfélőnek volt beállítva, a papságot is célba vette.

    Mindszenthy József és Shvoy Lajos, székesfehérvári püspök közt igen jó kapcsolat alakult ki. A közeledő orosz csapatok egyre szélesebb sávban lendültek ellentámadásba. Mindszenthy és a dunántúli püspökök memorandumot intéztek a kormányhoz, hogy a magyar haza utolsó darabját ne vessék oda a visszavonulási harcok martalékául. A megtorlás nem sokáig váratott magára. Mindszenthyt és Shvoyt letartóztatták, és Sopronkőhidára hurcolták. Apor Vilmos győri püspöknek és a Pannonhalmi apátság főpapjának, Kelemen atyának sikerült elérniük, hogy átszállítsák a foglyokat egy soproni „anyaházba”. Szálasi március 28.–ára magához rendelte Kőszegre Apor Vilmost és Kelemen Krizosztomot. Kelemen egy bizalmas levélben érdeklődött Apor püspöktől, hogy ő is hivatalos–e a Szálasi–féle meghívásra. A sors szerencséje úgy hozta, hogy az orosz csapatok március 28.–án elérték Győrt. Március 29.–re a város nagy részét fel is szabadították a német csapatoktól. 1944 karácsonyára bezárult az ostromgyűrű Budapest körül, majdnem egy millió embert ejtve rabul a fővárosba, amely hasonló helyzetbe került, mint Sztálingrád. A visszavonuló német és nyilas csapatok felrobbantották az összes budapesti Duna–hidat. Előzőleg a már megtisztított és az orosz csapatok ellenőrzése alá került Debrecenben december 21.–én összeült az Ideiglenes Nemzetgyűlés. Másnap kinevezték az Ideiglenes Kormányt, amelynek tagjait már jó előre egyeztették előzőleg Moszkvában.

 

Gyuri és Tamás Pannonhalmán vészelte át a háború hátralevő idejét. Miután Győr felszabadult, engedélyt kértek Kelemen főpaptól, hogy meglátogassák Vilmos püspököt.

– Szomorú hírem van fiuk. A harcok során Vilmos püspök úr megsebesült és meg is halt, amikor az oroszok behatoltak a püspöki palotába. Éppen vacsoraosztás ideje volt. Az orosz katonák bementek a pincébe is németek után kutatva. Vilmos úr előzőleg figyelmeztetett mindenkit, hogy a nőket bujtassák el, mert hallomásokból értesült arról, hogy a katonák a nőket megerőszakolják. Már éppen kifelé indultak dolgavégezetlen, amikor egy olyan 17 éves forma lány valahonnét odamerészkedett kíváncsiskodni. Észrevették őt a katonák és erőszakoskodni kezdtek vele. A püspök úr rájuk kiáltott németül, hogy „kifelé innét”. Az egyik katona levette gépfegyverét a válláról, és egy rövid sorozattal végigpásztázta a terepet. A lány hiába ugrott elé, őt is érték a lövedékek, de három a püspök urat találta el. Hordágyra fektették és elindultak vele a nyolc kilométerre fekvő korház felé. Sajnos gyalog, mert nem volt semmilyen használható jármű. A kórházban azonnal megoperálták, a műtétet petróleumlámpa mellett végezték el az orvosok. Vasárnapra elszállt minden remény, hogy életben maradhat. Április negyedikén fogják levinni a Karmelita templomba, ahol ideiglenesen eltemetik.

A két fiú döbbenten hallgatta Kelemen atya beszámolóját.

– Akkor legalább a temetésére elmehetnénk.

– Sajnos azon sem tudtok ott lenni, az orosz helyőrség nem fogja engedélyezni a részvételünket. Csak az emlékét őrizhetjük meg örökre!

 

1944. december harmincadikán elkezdődött Budapest ostroma. Először a pesti oldal szabadult fel. Január 18.–án már a budai részen folytak a harcok. A Mandel család még élő tagjai, valamint Kleinné és Slézinger felesége nap, mint nap azon izgultak, mikor törnek rá a kolostorra az éppen arra vonuló katonák. A főnökasszony sokszor kiutasította a belépni akaró német és nyilas katonákat, akik megpróbáltak volna behatolni zsidók és más menekültek után kutatva. Eddig sikeresen, és szerencsésen megúszták. Rajtuk kívül még legalább harmincan bujkáltak itt, vegyesen zsidók és nem zsidók, akik próbáltak menedéket találni. Csak nőket fogadott be a főnökasszony, mert nem vállalta a kockázatot, hogy esetleg katonaszökevény férfiakat is bujtasson. A menekültek nagyobb része gyerek volt, az élelem mégis vészesen fogyott. A főnökasszony egy nap elhatározta, hogy két apácát kiküld a faluba két civil asszonnyal, hogy hátha tudnak szerezni ennivalót. Mindent megterveztek, de az orosz csapatok közbeszóltak. Hajnalban behatoltak ellenséges katonák után kutatva. Már hiába tiltakozott a rendfőnöknő, nem tudta megakadályozni a „felszabadító” katonák erőszakos durvulását az apácákkal és az addig ott menedéket talált nőkkel. Aki ellenszegült, azt gondolkodás nélkül megölték. Miután kidühöngték magukat a nőkön mindenkit lemészároltak és felgyújtották az épületet. Sajnos nem ez volt az egyetlen ilyen jellegű kegyetlenségük.

1945. február 13.–án felszabadult az egész főváros a nyilas és német rémuralom alól.

 

 

20.

 

1945 tavasza sok embernek nyitott egy új korszakot az életében. Judit és Ágnes is egyike volt ezeknek. Egyik pillanatról a másikra lettek felnőttek. Még épphogy a fiatalkor kezdetén voltak, de éppen eleget láttak, tapasztaltak meg a saját a bőrükön. Április elejére összegyűlt egy csoport, akiket átvittek a közeli Bariba. Itt is táborba kerültek, mint Jugoszláviában, csak itt sokkal többen voltak, Európa szinte valamennyi országából, árván maradt fiatalok. A szövetségesek a Nemzetközi Vöröskereszt segítségével hozták létre ezt az intézményt, minden idekerült fiatalról aktát nyitottak, mert nem zárták ki a lehetőségét annak, hogy a szétszakított családból mégis maradt valaki életben. Ritkaságszámba ment az ilyen, de szerencsére azért akadtak.

A két lány is leadta az adatait és feszülten várták minden nap, hátha kapnak valami hírt elvesztett szüleikről. Az Alija Bét cionista szervezet a zsidó származású gyerekeket gyűjtötte össze. Napi programot dolgoztak ki számukra. Játékos formában tanulták a héber nyelvet és sok más hasznos dolgot. Közben nagy gondot fektettek arra is, hogy a félbehagyott tanulmányaikat is folytatni tudják. A tervek szerint, amint lehetőség nyílik rá, Palesztinába és Amerikába juttatják ki őket. Akik Amerikába kértek beutazást, azoknak egy csoportját már el is vitték az Államokba. Többüknek volt valamilyen hozzátartozója kint, de nem ritkán családok fogadták örökbe az árván maradottakat. Juditot és Ágnest is befogadták volna, de egyikük sem akart az Államokba utazni. Legszívesebben Budapestre mentek volna vissza, de ahogy hallották az egyre elkeserítőbb beszámolókat, elment minden kedvük ettől.

– Mégis mit fogunk csinálni, hová menjünk? – kérdezte Ágnes Judittól. – Budapestre nem mehetünk. Idegen emberek közé ne vigyenek az Államokba. Lassan tizenhárom éves leszek, átéltem már annyit, hogy én magam is dönthetnék, de képtelen vagyok. Palesztinába azért mennék szívesebben, mert valahogy titokban azt remélem, ha élnek még a szüleink, akkor oda könnyebben utánunk tudnak jönni.

– Nekem is ez a véleményem. Úgy hallottam, hogy júniusban, legkésőbb július elején indul az első csoport, és abban már mi is benne lehetünk. Feltéve, ha mi is akarjuk.

– Miért ne akarnánk? Hova máshová mehetnénk?

– Sok helyre mehetnénk, de látom, neked is inkább ehhez van kedved.

– Igen. Még nincs szabad államunk, csak tervezik, de ott, szerintem otthont találnánk mind a ketten.

– Josh jön majd látogatóba a jövő héten, akkor vele komolyan meg kellene beszélni a dolgokat. Az tart kicsit vissza, hogy ez a Jákov, aki itt van velünk, azt mesélte, hogy sajnos nagy valószínűséggel háború lesz, ha külön államot akarunk. Jelenleg angol gyarmat, és bevándorlási kvóta van. A háború miatt valamit enyhítettek az angolok, de ha kivonulnak, és függetlenséget adnak a létrejövő zsidó államnak, az arabok azonnal megtámadják a fiatal államot. Szerinte jobb lenne, ha az angolok még maradnának.

– Engem nem ijesztenek el. Végigéltük ezt a háborút, igaz, mint gyerekek, de tanultam belőle annyit, ha kell, akkor én is harcolni akarok azért, hogy külön országunk legyen, ahol nem fognak minket sohasem úgy üldözni, mint itt Európában.

– Mi mindig ellensége leszünk a világnak. Hol ennek, hol annak, és hol ezért, hol meg amazért – sóhajtott koraéretten Judit.

   

Gyuri és Tomi, az első adandó alkalommal orosz katonák egy csoportjával felutaztak Budapestre. Gyuriék háza helyén egy hatalmas kráter éktelenkedett. Nem maradt a házból semmi. A Slézinger bérkaszárnya egyben maradt. Szabad hely már nem akadt benne, mert a nyilasok ide zsúfolták össze a zsidókat, amíg az auswitzi haláltáborba nem indíthatták el őket. Nagy volt mindenütt a tumultus. Nem volt ritka, hogy egy–egy lakásban több mint tizenhat–tizenhét személy kuporgott. Még akkor is, amikor már vége volt a harcoknak és felszabadult a főváros. A két fiút sokan ismerték, de nem fogadták őket kitörő örömmel. Egy régi ismerős még epésen meg is jegyezte.

– Minek jöttetek még ti is épp’ ide? Te a Slézinger fia vagy! Ne mondd már, hogy a kedves papának nincs máshol is épen maradt háza. Ide ne gyertek!

– Én nem mondok semmit, mivel azt sem tudom él–e, vagy hal a családom és egyáltalán hol vannak. Nincs hozzá jogom, de magának hiába van négy gyereke, mégis kirakatnám innét. Ez valamikor a barátom, a Kleinék lakása volt, amit az apámtól béreltek.

– Most mi lakunk benne, ha tetszik, ha nem. Menjenek innét, ahova akarnak.

Még Tomit sem voltak hajlandók beengedni, hiába szeretett volna bemenni. Emlékezett rá, hogy apja a padló alá rejtett egy dobozt, mielőtt kimentek volna a présházba. Biztosan ékszer meg pénz volt benne. Hamar rájött, hiába is tudna bemenni, a keselyük már egész biztosan megtalálták.

– Én keresek valakit, hogy vágják ki ezeket a tetveseket a lakásotokból. A ház az apámé volt. Nem volt a nevemen, nem rendelkezhetek, és különben sem akceptálna senki. Nincs elég épségben maradt lakás, és mindenki fedelet keres a feje fölé. El fogunk menni az orosz katonai parancsnokságra. Majd azok kirakják ezeket. Elvégre nekünk is kell valahol laknunk. Ha meg a szüleink hazajönnek, akkor apám egész biztosan ajtót fog mutatni egy párnak.

– Ugyan Gyuri, hova gondolsz? Gondolod, majd a ruszkik idejönnek, és helyet szorítanak neked meg nekem, mert ez a jogos tulajdonod? Hova gondolsz? Kérhetünk tőlük ideiglenes szállást, azt talán adnak. Na meg iskolát is remélem, mert be akarom fejezni valahogy az iskolát, hogy tovább tanulhassak.

Már fordultak volna ki a házból, amikor egy középkorú hölgy utánuk szólt.

– Ne menjetek most sehova, gyertek be hozzánk, majd szorítunk helyet nektek is.

Összenéztek és követték a hölgyet. Kétszobás lakásban laktak egy másik családdal. A gyerekekkel együtt tízen voltak.

– Gondolom, éhesek vagytok. Tudok adni egy kis zsíros kenyeret. Holnap talán szerezhetünk valami mást is.

A két fiú farkas étvággyal esett neki a zsíros kenyereknek. Miután elpusztították, nem győzték megköszönni.

– Nem kell hálálkodnotok. Ahol tíznek van, ott jut még kettőnek. De mondd csak, kinek a gyerekei vagytok? Te ismerős vagy nekem – fordult Tomihoz.

– Itt laktunk, ahonnét az előbb kitessékeltek minket. Apám a Klein órás mester. Talán tetszenek tudni róluk valamit? Ez – és Gyurira mutatott – Slézinger Gyuri, a Slézinger bankár fia. Övéké volt ez a ház.

– Semmit sem tudunk gyerekek. Mi is keresünk még hozzátartozókat. Holnap majd elviszlek titeket a Nemzetközi Vöröskereszthez. Ők próbálnak segíteni családtagok, az eltűnt hozzátartozók felkutatásában.

Két vasalódeszka jutott nekik ágy gyanánt, de nem sokat törődtek vele. Örültek, hogy fedél van a fejük felett.

 

/folyt. köv./

Legutóbb szerkesztette - Avi Ben Giora.
Szerző Avi Ben Giora. 453 Írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen.