Szegi L. András : Harmadik emelet, 307.

Nyomtatás

1.

Klári

Kés? este volt már, de még zúgott a feje. Az egész napja úgy telt el, hogy csak történtek vele a dolgok. Álomnak t?nt minden, többször eszébe is jutott, tán csak felébred végre, de nem történt semmi. Egyszer sem. A következ? gondolata mindig az volt, hogyha ez mégsem álom, és ez a valóság, akkor az mégis jó, mert nem kell még egyszer átélnie ezt. Átélni, ami biztos volt, átélni, amit nem lehetett kikerülni, átélni, amit?l folyamatosan rettegett.

  Kés? este volt, de nem tudott aludni. Forgolódott. Izzadt, szíve kalapált, de még sírni nem tudott. Nem jött ki egy árva könnycsepp sem. Forgott a szoba, mozogtak a polcok, mozogtak a virágcserepek, táncolt minden körös-körül. Felpattant az ágyból, lehúzta a red?nyt, talán abban bízott, hogy majd a koromfekete éjszaka ad némi nyugalmat. Néhány perc múlva megsz?nt a zaj, elaludt.

     Hajnalodott mikor ébredt. Sötét. Ébredése rutinszer? volt. Az utóbbi néhány hónapban hozzászokott. Halkan nyitott ajtót, nehogy a beteg felébredjen. Némán eresztette vissza a kilincset, kitapogatta a közleked? konyha felöli ajtaját, hang nélkül lépett a be. Nem gyújtott lámpát, csak a t?zhely feletti elszívó gyenge fénycsövét kapcsolta be, hogy ne zavarja a másik szobában alvót, akit?l csak két üvegajtó választotta el. Szomjas lett. Teavizet tett fel, lerogyott az asztal mellé. Bódult volt. Nagyot ásított, nyújtóztatta fáradt tagjait. A teaf?z? halkan sípolni kezdett, éppen akkor eredt el a könnye is. Ahogy er?södött a kiáramló g?z hangja, úgy er?södött a sírása is. Hangosan sírt. Tudta, hogy senkit nem zavar. Tudta, hogy egyedül van a lakásban. Zokogva lekapcsolta a lángot a kanna alatt, a forró g?z meg is érintette kézfejét, de nem tör?dött vele. Talán észre sem vette. Tudta, hogy ez végleges. A halál mindig az.

     Kicsivel kés?bb megnyugodott. Inni nem bírt, hiába érzett szomjúságot. Anyjára gondolt, aki nincs többé. Visszabotorkált az ágyához, újra lefeküdt. Miel?tt elaludt volna a regénybeli Szeredás Emerenc szavait hallotta. „Én legjobban szegény anyját sajnálom. Szegénynek Nagypénteken lehetett az els? nyugodt éjszakája.” Teljesen átérezte a szavakat, teljesen a magáénak. Nem kel fel többet az éjszaka közepén az anyja nyögéseire, aki csak éjszaka mert a fájdalomtól némi hangot kiadni: ne hallják, ne sajnálják, ne szánják. Klári mégis felébredt minden egyes zajra, halk ‘Jajistenem’-re, sokszor szorította arcát a párnába és hangtalanul, némán ordítva szenvedett. Együtt az édesanyjával. Megtanulta hogyan kell mosolyogni, hogyan kell tettetni a hamis örömöt, hogy a nagybeteg ne vegyen észre semmit, miközben az anyja, a drága anyja szinte a kezei között sorvadt el. Ennek most vége.

     Teltek a napok, csak az egyedüllétet érezte maga körül. Hiába jöttek-mentek a segíteni akarók, nem bírt elviselni senkit és semmit. Üresség volt mindenütt. Üresség, céltalanság. Csak az esték hoztak némi megnyugvást. Olyankor mindig álmodott. Mindig ugyanazt. Azt, hogy kislány még, a n?vérével és az anyjával ülnek a tévéz?s szobában, ? az anyja ölébe hajtja a fejét, az anyja pedig simogatja a haját, miközben anyja valami kedves dallamot énekel. A dallamra egyszer sem emlékezett, csak foszlányok maradtak meg reggelre, amit már nem tudott beazonosítani.

     Az apjával nem beszélt a kórházban töltött délután óta. Tudta, hogy a kapcsolatuk jelent?sen megváltozik, hiszen az anyja mindig villámhárító volt kettejük között. De ez most hidegen hagyta.

     A temet? után a lakásba mentek. Szabolcs hidegtálakat csinált. Salátákat, hideg sülteket. Nem jött föl, reggel hozhatta az ételt. Egyedül vele volt képes kommunikálni, de a fiú sokat dolgozott, nem nagyon volt ideje. Telefonon beszéltek inkább, naponta többször is. Most nem volt itt, kicsit bánta, de megértette. Sokan feljöttek. Rokonok, barátok, csaknem mindenki, akit igyekezett elkerülni az elmúlt pár napban.

     Nehéz volt elviselni a tömeget, pedig nem is voltak ott sokan, a kis lakás hamar megtelt. Enni akart, éhes volt. Nem is tudta, mikor evett utoljára. Kivett egy csirkecombot, merített hozzá pár kanál franciasalátát, fogott egy kiflit és elindult az ablak felé, a kicsi kanapé nyugalmába, a nagy növény mögé, ahol nem látszott, ahol jól esett egyedül lenni. Éppen hozzálátott a húshoz, mikor a kis porcelán tányérra árnyék vetült. Nem nézett fel, mégis tudta ki az. Rózsika volt, anyja testvérnénje. Megakadt a torkán a falat, nem bírt tovább enni. Nem szóltak egymáshoz, a két egymásra mered? szempár mindent elmondott egymásnak. Rózsika leült, Klári ölébe hajtotta a fejét. A lány szíve hevesebben dobogott, hiszen tudta mi következik. Lapított, mint egy kisnyúl, a szíve dobbanását a fülében érezte. A dalocska hamarosan felcsendült. Mikor meghallotta, mosolyra kerekedett a szája, ugyanakkor elindult egy kövér csepp is a szeméb?l.

„Egyszer volt, hol nem volt, egy icipici házikó,

Icipici házikóban, icipici ágyikó.

Ottan élt éldegélt, egy icipici lencsilány,

Icipici anyukával, túl az Óperencián.”