Sonkoly Éva : Szerelem

Nézek felé, de már oly messze… *

Térképet nézek, fel-le, pásztázza a szemem, s megáll egy kék helyen. Adriai-tenger — olvasom újra, meg újra.

 

Képzeletem elindul. Vonaton ülünk, alig múltam húsz. Útitársunk ott szemben hófehér hajú, idős hölgy. Olyan múlt századból itt felejtett mozdulatokkal pakol.

— Nászutasok? — kérdezi kedvesen.

Összenézünk, s bólintunk. Úgy éreztük ez a kis füllentés nem bűn. Fél éve vagyunk házasok, lehetne még talán az is.

Semmiségekről beszélgetve kiderült, ő is Abbáziába utazik. Így mondta, a régi magyar nevén.

— Ott van a családi nyaralónk… volt — javította ki magát. — Ma már szálloda, ott a parton.

— Nem ott, de hozzá közel fogunk lakni — mondtuk.

— Igen — válaszolta, s elmerengett. — Ez most Jugoszlávia, de gyerekkoromban minden nyarat itt töltöttem. Szeretem a tengert! — sóhajtott.

Elárultam, én most látom először.

— Majd szólok, ha megpillantjuk. Akkor beleszeret, talán örökre – mondta.

Nemsokára feltűnt az a csodás kékség, ott egy pillanatra.

— Szép — mondtam, de nem éreztem azon kívül semmit, mint amit kimondtam. Pedig aznap este altatót zúgott a fülembe csendes morajlása, vágyat ébresztett bennem, hogy reggeli után első utam a partra vezessen. A végtelen kékség akkor bűvölt el először. Csak ültem a sziklán, s messze néztem, hallgattam, mit mondanak a hullámok. Hívtak, csalogattak messze, ameddig a szemhatáron összeolvad az ég s a víz kékje.

Azután Fiumében láttam az első mélyen merülő tengerjáró hajókat kikötni, indulni.

Sok idő telt el, mire újra találkoztunk. Dalmácia hűs vize, csodás partja a közeli fenyőkkel, sziklákkal feledhetetlen látvány volt.

Sokfelé lehet utazni, de mikor tervezni kellett abban mindig benne volt a tenger.

Az Égei-tenger homokos partján éreztem először azt a végtelen, hatalmas erőt, ami odaköt. Hogy része vagyok csak az életnek nem központja, csak valami apróság, aki onnan jött, s hatalmas ereje mindig visszahív.

A Földközi-tengeren tett hajóutam megértette velem a régi kereskedők kalandvágyó lelkét, végtelen szerelmét az egyetlen örök, hatalmas víz felé.

Árad a parton ki, vissza, mintha hívogatna. Ár, apály, ahogy a Hold akarja.

Alkonyati utazáskor koraeste nézem a Hold fényét, kerek arcát. Hív, csalogat, ezüst fényt csorgat felém, s messze, oda a tengerekre…

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:50 :: Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 580 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"