1.
Elterültem a part harmatos fövenyén,
a szél futkosott a f?szálakon át,
felnéztem és hittem, hogy mindez az enyém,
ahol bús szívem meglelte otthonát.
Bíbor tüzek lobogtak a túlpart hegyén,
fent a Nap lassan, vérét hullatva járt,
sebzett szolgalány – ki karjával henyén
meglobogtatta az Élet gy?rt zászlaját.
Amint a nyugati égboltot taposta,
lemállott róla a kopott, régi rozsda,
s bearanyozta a távol dombokat,
Majd lemosta magáról az alvadó vért,
Amint smaragd f?szoknyája a vízbe ért,
Elfekve ott, ahol egykor megfogant.
2.
Irigyen néztem, ahogy elfutott a hab,
a munka után, a rövid szünetben,
hisz a vad tengerb?l ? is csak egy darab,
de mégis szabad, mint az Ismeretlen.
Nekem csupán ily csekély id?m marad,
Szép Kedvesemmel dolgozok – mi ketten
Üstökösök vagyunk – de lelkünk kósza rab,
Bár már jól tudom – a Sors nem kegyetlen.
Véremet szomjazza a fürge szúnyoghad,
Csalfa árnyuk romos környezetbe olvad,
Mind engem akar, de egyik se fizet,
De sz?k fizetségemet hiába kérem,
Mert a vak mosoly nem csillapítja éhem,
(Óh te gyenge Szív, te bús kisemmizett!)
3.
Hervadás villant egy napsugár tört nyilán,
egy fa mellett, melyen zöld volt a kéreg,
és egyszerre hallottam a lábainál,
ahogy fúrja benne magát a féreg.
Ekkor én rögtön tudtam, ez az én hibám,
hogy magam is Fában, lárvaként élek,
mert nem voltam az, aki igazán kiállt
azért, amit régen adtak az évek.
Ezért kiáltok most minden szolgahadnak:
„Nem rabnak születtetek, hanem szabadnak,
bármit is mondjon, fecsegjen a többi,
A Költ? az, kinek lázadni van mersze,
mert most az ? kezében van az a Fejsze,
amely ezt a nagy Fát végképp kidönti!
4.
A Tollam nincs semmilyen hivatal kezén,
Én csak egy oldalon állok hazámmal,
mivel túl kell járnunk a Bitangok eszén,
kik büntetnek – B?nös Törvények által!
Versem pedig olyan, mint a feketeszén,
Melyet lent temérdek, csúf kavics árnyal,
hisz anyaga tömör és fénye szerény,
de a felszínen ég legnagyobb lánggal!
És ha egyszer igazán nagy lángra lobban,
Valamelyik szelíd hajlékban, otthonban,
Sokakat kijózanít a durva füst,
Szavaimra feleszmél a balga Részeg,
hisz jöv?je nincs a végtelen önzésnek,
Elgurul t?lünk az arany és ezüst.
5.
Költ? vagyok, aki egy országot sirat.
Így, könnyemmel a Vezér elé állok,
Bár létem csupán egy hivatalos irat,
Melyet egy sötét fiókban, egy zár fog.
De hogy átléphessem e kegyetlen Hidat,
felszólalok mihelyt rám néz az Álnok:
„Figyelj te gazember! Szolgáld a Szolgáidat,
vagy láthatod, amint fejed egy fán lóg!”
Amily fürgén folyik orcánkról a könny el,
Kérdezzük magunktól az ?si közönnyel,
hogy h?s Vezet?nk szavának higgyünk-e?
Ki még mohón szürcsöli a drága óbort,
kell neki a pénz, a kártya…és más hóbort,
De közbe a nép sorsa nem szívügye!
6.
Ahogy a fények megnyúlnak a fa lombján,
úgy tapadnak a szavaim egymáshoz.
Gyötröm magam ezerféle drága munkán,
melyre id?t tán csak egy Bolond áldoz.
S ahogy lépegetek a sok ékes formán,
keresvén azt a szót, mely megváltást hoz,
nem értem azt – valami véletlen folytán –
miért tapad annyi csúf szenny a szánkhoz?
Miképp létünk különös kereke fordul,
tán egyszer az úton – eldobtuk magunktól
a Hitet – mit szép gyerekségünk adott,
hiányzik nekünk ez a kincs. Talán holnap
minket indián nép gyanánt felmorzsolnak,
Bús sorainkból pedig kid?l – Egy halott.
7.
Lustán leszáll rám a sötét Éjkupola,
Tóparti fákat hívogat a vad sík,
a hullámok dübörögnek: ide-oda
s a Balaton gyér nyála körém habzik.
Renyhén lefolyik az Éj fekete bora,
részegül a táj és bennem a halk szív,
messzir?l hozzám fut egy remegés sora,
Isten verse mely lelkemen visszhangzik.
Még ereimben kering az ?si ösztön,
mellyel e világot oly féltve ?rzöm,
miként rám ragyog a Hold sárga húsa,
Így szólok:”H?ségemre te vagy tanú már,
bár véled villan a szelíd reménysugár,
(Óh, altass el gyöngéden, drága Múzsa!)”
