58.
Fáradt vagyok, és nem jön álom szemeimre. Pedig minden adva van a jól megérdemelt pihenéshez. Kényelmes franciaágy, ráérősen elfogyasztott, bőséges vacsora, egy pohár pezsgő, forró fürdő, és csend.
Olyan csend, hogy a szőnyegre hulló tollpihe neszezését is hallani.
Hanyattfekszem ágyamon, szemeim csukva, és hallgatom az éjszakát. Kalandoznak gondolataim.
Később felpattanok, keverek magamnak egy italt. Vörösboros pezsgővel az ablakhoz sétálok, bámulom a sötétet.
Végre tiszta, felhőtlen az ég. Ezer és ezer csillaglámpás hunyorog a havas földre. A sötét erdőben vadászó szemek villannak, baglyok, rókák portyáznak, denevérek röppennek.
Kitárom ablakomat, megrázkódom a hidegtől.
Látni nem látom, de hallom a csörtetve, morogva érkező vaddisznó családot. Az istállók felől lónyerítés és paták tompa pufogása hallatszik.
Csodálatosan felerősödnek az éjszaka hangjai.
Amit nappal észre sem veszek, vagy természetesnek tűnik, az most, a sejtelmes sötétben idegesen zavaró, már-már hangos.
Na és a látás!
Most minden mozgásban van. Árnyékok nyúlnak és töpörödnek, játszó fények tréfálják meg érzékszerveimet.
A bokrok mögül engem figyelő szempár fúródik tekintetembe. Hosszú percekig farkasszemet nézünk, egyikünk sem enged elképzelt vitézségéből. Róka lehet, vagy bátor nyúl? Hisz farkas, medve nem járja a vidéket. Őznek alacsony, macskának magas. Foglyul ejt tekintete, italomról is megfeledkezem.
Huss! Elillan, csak a sötétség marad utána.
Belekortyolok boromba, órámra nézek. Már másfél órája új napot írunk, és még mindig elkerül az álom.
Persze, ha itt állok az ablaknál nem is fogok egyenletesen szuszogni, mert meglehetősen összetörném magam, ha horkolva eldőlnék. Becsukom az ablakot, visszabújok takaróm alá, lekapcsolom a lámpát.
Nem tudom öt perce alszom-e, vagy több órája, amikor velőtrázó férfisikoly dermeszti meg a vért ereimben.
Kipattanok ágyamból. Odakint a folyosón ajtók nyílnak, izgatott kiabálást hallani. Sietve bújok köntösömbe, feltépem az ajtót. A vendégek és az álmosan hunyorgó személyzet néhány tagja Geiger szobája előtt csoportosul.
Az enyémnél jóval kisebb, és kevésbé fényűző lakosztályba lépek.
Az öreg az ágy mellett fekszik összekuporodva, kezeit védekezőn emeli maga elé.
Mellette térdel Miklós és Béla.
Bátyám halkan, de határozottan vigasztalja.
— Jól van Richárd! Nyugalom! Nincs semmi baj, csak álom volt! Egy rossz álom! Nyugodj meg.
Geiger ismét felzokog.
— Nem! Nem álom volt! A hangokat hallottam! Érted Miklós, a hangokat! Engem szólítottak! Hallottam a bakancsok dübörgését, mindent hallottam! — közben felsegítjük az ágyra, betakargatjuk. Bélám konyakot erőltet Richárd fogai közé. — A táborban voltam. Feküdtem a priccsen és mondták a számomat. Tudod az mit jelent? Ugye tudod?
Miklós alig észrevehetően igent bólint.
Geiger folytatja.
— Hallottam a bakancsokat, fegyverek csörgését, sikolyokat.
Elvira borogatást tesz Richárd homlokára, majd elhagyja a szobát. Becsukják az ajtót, négyen maradunk a helységbe. Geiger, Miklós, Béla, és én. Emberem rágyújt, Miklós leül az ágy végébe. Nézi a sápadt, izzadságtól fénylő arcot. Csendben megvárjuk, míg az öreg megnyugszik.
Amikor elalszik, Miklós mesélni kezd.
— Az volt a szokás, hogy száma szerint szólították az embert. Akinek a tetoválását mondták, annak ki kellett állnia a barakk mellé. Meztelenre vetkőztették, nyakába kötelet vetettek, rajta kolomp. Így hajtották át a táboron a nagy, közös gödörig. Közben ostorral verték, rugdosták, minket pedig arra kényszeríttettek, hogy szarral és szeméttel dobáljuk a szerencsétlent. Ha kedvükre volt az áldozat, akkor berángatták az egyik barakkba és megerőszakolták. Amikor kiélték homokos, perverz vágyaikat, akkor a gödör szélén egyetlen golyóval végeztek a nyomorulttal.
Közben Geiger elaludt. Meztelen karjai a feje alatt nyugszanak, hóna alatt tetoválás. 4486340. Miklós szeme követi tekintetem, folytatja történetét.
— Én vagyok a 4486448-as. Számok, jelek, vezényszavak. Éjszakánként felriadunk, ismét ott vagyunk, és félünk. Akinek a számát mondták, az soha nem tért vissza. Ott maradt mésszel leöntve, megalázva, vérbe fagyva.
Bélám kényelmetlenül feszeng, látszik rajta, legszívesebben elszökne a vidám, karácsonyi történet elől. Én is pocsékul érzem magam. Szánalom, harag, bánat, és még a fene tudja, mi minden mardossa szívemet.
— Úgy gondolja Miklós, ez most álom volt? — kérdezem.
— Mi más lett volna? — kérdez vissza csodálkozva.
Tanácstalanul nézek széjjel.
— Tényleg, mi más! — mondom, és fenemód rossz előérzetem támad.
Lábujjhegyen kisomfordálunk a szobából, behúzzuk az ajtót magunk után. Csendes a folyosó, lelket sem látni. Jó reggelt kívánva egymásnak térünk nyugovóra.
Még meg sem melegítem ágyamat, amikor kopogtatnak az ajtómon.
— Mozgalmas éjszaka, sűrű reggel — mormogom magamban, miközben elhúzom a reteszt, és beengedem vendégemet, akit a kutya sem hívott.
Ugyanis aranyszínű köntösében, haján hálóval Bedő lépi át küszöbömet. Úgy néz ki, mint az igazi férfi, akit nemes egyszerűséggel csak Macának szólít baráti köre. Nem is köszön, beleül a trónusomba, és feszeget.
— Te, ez minden éjjel így történik?
Visszafekszem és úgy gyönyörködöm buzi formájában. Ritka szép látvány.
— Mire gondolsz Janikám? — kérdezem mosolyogva, és az jut eszembe, veszek neki egy körömlakkot karácsonyra.
Gesztikulál, mint a digó, akinek szájmenése van.
— Hát ez a hiszti! Ez a sok vén csont! Ezzel szórakozik minden éjjel? Sikongatnak, rosszat álmodnak, hisztiznek?
— Nem. Ez volt az első eset. Megnyugodhatsz, szerintem nem lesz több — mondom neki, aztán eldöntöm, veszek neki rúzst is.
Felragyog az arca.
— Akkor nem lesz több? Megígéred?
Most mit tudok erre mondani. Ez a barom azt hiszi, személyemben egy jósnőt szerződtetett.
— Nem János, nem lesz több. De most, aludni szeretnék.
Látom a képén, nem tetszik neki, hogy kirúgom. Szarok rá! Tényleg aludnék egy-két órát, ez a fasz meg itt téblábol, és hülye kérdésekre, hülye válaszokat vár.
Kelletlen ábrázattal tápászkodik föl, becsapja az ajtót maga után.
Hülye bunkó! Nem vagyok a társalkodónője.
Pocsék, unalmas órákat töltünk a hallban. Bélámmal és Miklós bátyámmal a világ folyásáról beszélgetünk, Bedő intelligens ember lévén, az akvárium mellett ácsorog, és parodizálja a halakat. Tátog.
Kicsit távolabb, Judit és Elvira trécsel. Amúgy asszonyosan, egymás szavába vágva, lényegtelen dolgokról. Nagy néha a bejárati ajtó felé sandítok, hátha megérkezik herr Knauff, és mehetek haza a francba. Aztán eszembe jut, ha ide tud jönni, akkor mi, el tudunk innen húzni. Vagyis, ha ő itt lesz, akkor már tiszták az utak, és mehetünk haza mi is. Vagyis, nem fog jönni, mert nincs hol jönni. Vagyis, még kurva sokáig itt leszünk. A francba!
Odakint naná, hogy megint szar idő van! A hó áthatolatlan függönyként hullik a fekete égből, a süvöltő szél teljesen megdönti a fákat.
Odaintjük az egyre antipatikusabban viselkedő pincérek egyikét. Flegmán, inkább megyek, mint jövök stílusban közelít.
— Tessék! — veti oda foghegyről.
Szálfaegyenesen áll, úgy néz le ránk, mintha bombát készülne közénk dobni. Kicsit meghökkenek viselkedésén. Egy rohadt szót sem szólok, Miklósra bízom a rendelést.
— Kérünk egy üveg bort, és valami aprósüteményt.
— Nincs! — csattan a válasz.
Sarkon fordul, és indulna vissza társai közé. Egymásra nézünk, egyáltalán nincs ínyünkre ez a viselkedés. Béla agyát elönti a vörös köd. Villámgyors mozdulattal felpattan, és megmarkolja a keszeg nyakát.
Elvira felsikkant! Én is felugrom, mi lesz most?
Bedő oldja meg a helyzetet.
— Vissza! — parancsolja halkan, határozottan.
Mint az idomított pittbull, kinek Istene a gazdája, elengedi a nyakat, és visszaül közénk. Mintha mi sem történt volna, Bedő tovább tátog, fixírozza a halakat. Némán ülünk tovább, nem tudjuk mire vélni a történteket. Aztán észrevesszük, hogy a pincérek lassan eltűnnek, és a portás is felszívódik a pult mögül. Egyre jobban érzem, valami történni fog velem, velünk. Nagyon erős bennem a gyanú, hogy ezek itt nem pincérek, nem portások, és azt hiszem, mi sem vagyunk vendégek. Valami ördögi terv részesei, szereplői vagyunk, és lassan de biztosan rohanunk a végkifejlett felé. Pedig semmi kirívó, szemenszedett dolog ez idáig nem történt. Csak a sok apró kis golyóból összeáll egy hatalmas lufi, aminek nem tetszik a színe. A fekete színe.
Itt minden fehér. Szűziesen fehér az erdő, fehér a táj, vakít a hegy, még a kastély is mennyasszonynak öltözött. És akkor belépünk az ajtón, és itt bent, minden fekete. Fekete a múlt, fekete a jelen, és mindennél sötétebb a jövő. És ami a legrosszabb! Holdtalan, csillagtalan, éjfekete az emberek lelke. Kinek a bánattól, kinek a gonoszságtól.
Rázza a vihar az ablakokat, kivágódik a bejárati ajtó, besüvít a szél.
Mintha azt fütyülné: menjetek innen, meneküljetek!
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:59 :: S. Szabó István
