Pórázon XLIV.

Az élet az egyetlen olyan dolog a világon, amit nem lehet túlélni. Még akkor sem, ha a nagy igyekezetbe belepusztul az ember. *

56.

 

Megint sikerül nem kialudnom magam. Fél éjszaka a bolyongó csoszogását hallgatom. Amikor végre pirkadatkor elalszom, akkor valami hajnali bagoly megkocogtatja ajtómat. Bélám az.

   — Uram! Te beengedni engem? — kérdezi.

   Sötétkék köntösben, szivarral a szájában, mezítláb várakozik küszöbömön. Amikor beengedem, fáradtan huppan bele karszékembe.

   — Nem tudni aludni! — közli velem idegesen, mintha én tehetnék róla. — Nyomorult lidérc, egész éjjel csasztuskázni fejem felett.

   — Rendben Bélám. Mit tehetek önértő

   Rengeteg köpenye zegzugaiból hatalmas revolvert varázsol elő, és magabiztosan vigyorog.

   — Uram! Kérni engedély harcra!

   Fáradtságom ellenére elröhögöm magam.

   — Harcra, Ember! Ki ellen és mért akar harcolni? Fel sem tud jutni az emeletre! És ha fel is jutna, csupán azért lőne le valakit, mert az illető nem tud aludni, és sétálgat minden éjjel?

   Öt ujjal tanácstalanul vakarja feje búbját. Felragyog az arca, mint aki rájön a megoldásra.

   — Szerezni hosszú létra, felmászni és lőni.

   — Ez kurva jó ötlet! Bravó! Aztán sitten töltjük életünk hátralévő részét. Maga teljesen meghibbant!

   Értetlenül kerekednek szemei.

   — Mit jelent meghibbanni? — kérdezi.

   Mutató ujjammal halántékomat kocogtatom.

   — Aha! — bólogat. — Meghibbanni az olyan, mint meghülyülni, ugye?

   Bólintok.

   Aztán támad egy ötletem. Emberemhez fordulok.

   — Figyeljen! Maga most nem mozdul innen. Ha inni akar, ott a pia, igyon. A revolvert tegye el, nem akarom látni! Rögtön jövök.

   Gyorsan felöltözöm, lesietek a lépcsőn, megállok a portások pultja előtt. Ráütök a csengőre. Sok időbe telik, mire a hórihorgas, bajuszos fickó előbújik a hátsó helységből. Karikás szemei, kócos haja arról árulkodik, hogy sikerült őt felébresztenem. Meglehetősen durung a viselkedése.

   — Mi tetszik? — kérdezi.

   — Elnézést a korai zavarásért, de szeretném tudni, mi folyik a legfelső emeleten, mert napok óta nem tudok aludni. Valaki mászkál a fejem felett.

   Mutató ujjával hajónyi orrában kotorászik, unottan válaszol.

   — Mi folyna? Semmi. Nem lakik ott fent senki.

   Hitetlenkedve nézek rá. Lehet, hogy Bélámnak van igaza, és ez egy szellem?

   — Az nem létezik — erősködöm. — Egész éjszaka le-föl járkál.

   Megrántja vállait. Türelmetlen hangon válaszol.

   — Még egyszer megismétlem uram! Ott fent senki sem lakik, mert nincs kész a legfelső szint — közben pimaszul bámul a szemembe. — Pénzhiány — teszi még hozzá, majd csendben várakozik, mint aki azt mondja, te jössz öregem.

   — Értem! Ezzel azt akarja mondani, hogy hallucinálok. Igaz?

   Most nem néz rám, egy tollal babrál.

   — Én ilyet nem mondtam, uram! Egész biztos, álmodni tetszett. — kivillantja hiányos fogsorát. ő ezt nevezheti mosolygásnak, engem a frász ver ki tőle. — Zsírosat tetszett vacsorázni, az teszi.

   Sokkal okosabb nem lettem.

   Emberem izgatottan fogad.

   — Na, mit intézni, uram?

   Széttárom kezeimet, elmesélem mit mondott a portás.

   — Azt javaslom, hagyjuk a fenébe az egészet. Nem sokára megérkezik herr Knauff, megkötjük az üzletet, és hazamegyünk. Rendben?

   — Rendben — feleli bosszúsan. — De egy kicsit sem szabad lőni? — kérdezi, és megint a stukkerral hadonászik.

   Elnevetem magam.

   — Na, azt tegye el gyorsan, oké? Nincs lövöldözés! Se kicsi, se nagy! Megértette?

   Nagy nehezen belenyugszik szigorú döntésembe. Az ajtó felé menet dünnyög az orra alatt.

   — Te vagy a főnök, főnök!

   Az ablakhoz lépek, kibámulok a hajnalba. Ott messze az erdő felett világosodik az ég alja. Most nem esik a hó, nyoma sincs az esti fergetegnek. A sűrű fák határolta tisztáson tapsifülesek hancúroznak. Nyúl család köszönti az új napot. A lurkók fogócskáznak, a szülők egy kicsit távolabbról, árgus szemekkel figyelik kölkeik biztonságát. Az öreg Napkorong egyre magasabbra kapaszkodik a borús horizonton. Hajnali vadászok köröznek a magasban, éhes szemekkel lesik a reggeli világot. Egy hatalmas sas felfedezi az önfeledten játszadozó, finom csemegét. Kiterjesztett szárnyaival lefelé köröz a tisztás felett. A nagy fülű szülők észlelik a veszélyt, de már későn riadóztatják csemetéiket. Mint a zuhanó kő, úgy csap le a ragadozó. Szétrebben a család, de az egyik óvatlan kölök hátába mélyednek az éles karmok. Egy pillanatig tart csupán az egész. Ismét fent szárnyal, viszi áldozatát a távoli fészek felé.

   Az egyik halála, a másik élete.

   Még el sem röppent a kis nyúl lelke az örök vadászmezők felé, amikor vaddisznók érkeznek. Lomhán dörgölőznek a fák törzseihez. Hullik a finom toboz, tusakodnak értük a több mázsás állatok. A csíkos süldők visongva randalíroznak a tűlevelű fák alatt.

   Királyi agancsú öreg szarvasbika, felemelt fejjel, büszkén bőg. Párt keres magának.

   Egy pillanat alatt válik semmivé a reggeli csoda. Az állatok hirtelen — mint akik veszélyt szimatolnak — eltűnnek a sűrűben.

   Lovas szán vág ki az erdőből, a kastély felé vezető útra kanyarodik.

   Drága bundákban, óriási kalapokban férfiak kászálódnak le a fogatról, és sietnek be a szálloda ajtaján.

   Órámra nézek. December 26-a, reggel 7 óra van.

   Nehezen gyülekezik „vidám” társaságunk a reggeliző asztalnál. Sejtelmes Elviránk viaszfehéren kavargatja citromos teáját. Miklós a másik asztalnál beszélget. Judit és férje a svéd asztalnál válogat a finom falatok között. Bélám savanyú ábrázattal orosz hússalátába öli éjszakai bánatát. Jómagam tejes-kávét iszom, vajas-lekváros kaláccsal.

   Szemem kíváncsian keresgéli a hajnalban érkezett, bizonyára farkaséhes vándorokat. Hiába minden igyekezetem, nem sikerül új arcokat felfedeznem a vendégek között.

   Elvira pattogós parancsa töri meg az étkezés áhítatát.

   — Miklós! Legyen szíves, ne hagyjon magamra!

   Az öreg kelletlen ábrázattal ül le felesége mellé. Feketekávét tölt magának, két cukrot hajít bele. Békésen szól feleségéhez.

   — Szívem! Közelebb adná a zsemlét?

   Jóízűt harap a friss süteménybe, pereg a morzsa az abroszra. Mécsék megpakolt tálcát helyeznek maguk elé. Judit kedvesen évődik férjével.

   — Nono, papa! Nono! Mintha azt mondtad volna, lefogysz újévre!

   Amaz tele szájjal hümmög.

   — Nem mondtam, melyik újévre.

   Nevet az asztal, végre Zsörtike is elmosolyogja magát. Bár ne tenné! Hiába no, nincs gyakorlata benne. Úgy nevet, mintha sírna. Bélám rám sandít, megbök a könyökével.

   — Jobban áll nekije, amikor pipa! — súgja fülembe.

   Reggelink végén Miklós rám mosolyog, int, hogy tartsak vele.

   Kisétálunk az előcsarnokba, szivarra gyújtunk. Bátyám lehuppan az egyik fotelba.

   — Ideüljön fiam! Ide mellém, beszélgessünk! — mondja barátságosan. — Maga is hallotta, amit én? — kérdezi.

   — Mire kíváncsi Miklós bátyám?

   — Ez az, fiam! Ez az! Mindenre kíváncsi vagyok. Először is arra, ki a fene botorkál éjnek idején a fejem felett.

   — Szóval ön is hallotta? — kérdezem tőle.

   Elnyomja szivarját, szomorúan válaszol.

   — Nekem, nekünk, ez már megtörtént egyszer — kis idő múlva hozzáteszi. — Egyszer régen.

   Hosszú percekig nem szól egy szót sem. Elővesz még egy dohány rudat, meggyújtja.

   Mélyen a szemembe néz, úgy kérdezi.

   — Mire gondolt, amikor látott minket a viharban?

   Vontatottan válaszolok.

   — Én nem tudom. Semmire sem gondoltam.

   Várakozón tekint rám.

   — Semmire? — kérdezi.

   Megrázom fejemet, folytatja.

   — Amit most elmesélek, nem azért teszem, hogy bármiféle szánalmat, sajnálatot kiváltsak magából. Azt hiszem, azért mondom el, mert megöregedtem, és nem akarom titkunkat magammal vinni az utolsó útra.

   Egy pincér áll meg mellettünk.

   — Parancsolnak valami italtő

   Miklós félbeszakítja mondandóját. Tokajit kér, két pohárral. Csendben várja, míg megkapjuk a nedőt, majd folytatja történetét.

   — Egy esztendővel a második világháború kitörése után fogadtam örök hőséget Elvirámnak, aki egy vagyonos zsidó család egyetlen gyermeke volt. A kezdeti nehézségek ellenére, minden szépen alakult. Szerettük, megbecsültük egymást, és üldöztetésünk ellenére boldogan éltünk. 1942-ben kiteljesedett örömünk, megszületett egyetlen gyermekünk, a kicsi Miklós. Szemünk fénye, életünk értelme. Azt nem mondtam, hogy feleségem szülei ellenezték házasságunkat, de mikor Miklóska megszületett, akkor rendben lettünk egymással. Telt-múlt az idő, egyre jobban érződött életünkön a háború borzalma. Nyilvánvaló vált a magyar kormány szimpatizálása a hitleri Német Birodalommal. 1942 tavaszán hadsereget küldtünk az orosz frontra. A Jány Gusztáv vezette 2. Magyar Hadsereg 43 januárjában megsemmisítő vereséget szenvedett a Donnál. E sereg roncsaiból, és itthonról kivezényelt új csapatokból szervezték meg a Magyar Megszálló Erőket, Ukrajnában és Fehérorosz országban. Ezek a csapatok biztosították a hátországot a német hadaknak. Ezzel a húzással, és azzal, hogy Bárdossy László miniszterelnök 1941. december 12-én Amerikának is hadat üzent, gyakorlatilag az egész világot népünk ellen fordította. Hitler összes Kelet-Európai fegyvertársa közül, egyedül Horthy Miklós kormányzó vette észre, hogy a szovjetek elleni villámháború nem lesz rövid, és nem kecsegtet feltétlen győzelemmel. Éppen ezért 1942 tavaszán Bárdossy miniszterelnököt lemondásra kényszeríttette a kormányzó. Az új miniszterelnök március 9-ével a volt földművelésügyi miniszter, Kállay Miklós, Horthy hű embere lett. Kállay azon kezdett el munkálkodni, hogy az adott lehetőségeket figyelembe véve, kivezesse hazánkat a hitleri német szövetségből.

   Belekortyol poharába, megtörli száját. Mosolyog.

   — Nem tehetek róla, szeretem a történelmet. Mindig izgattak a politikusok döntései. Vajon mi játszódhat le, egy hozzánk hasonló, általunk dicsőítette vagy szidott emberben, amikor országokat, embereket érintő fontos döntéseket hoz?

   Elfogy a két pohár bor. Intek a pincérnek, hogy hozzon egy egész üveggel. Amíg a keszegszerű ember a dugóval birkózik, nem őröl a történelem malomkereke.

   Kitöltöm az aranysárga italt, Miklós folytatja történetét.

   — Itt tartott a világ folyása, amikor levelet kaptunk innen, Mátragesztenről. Ebből a kastélyból, apósom birtokáról. Rejtélyes baleset történt, legalábbis, az írás szerint. Feleségem szülei bent égtek a házban, amikor kigyulladt a kastély egyik szárnya egy villámcsapás következtében. Elvirámat nagyon megviselték a történtek. Ideutaztunk a temetésre. Megdöbbenve tapasztaltuk, hogy az egyedülálló, mérhetetlen értéket képviselő műkincsgyűjtemény eltűnt a házból. Gyanítottuk, hogy a volt intéző, a zavaros politikai helyzetet meglovagló és előretörő nyilas párt tagja, Sipőcz Bálint a tettes. Aki, szintén eltűnt a háborús forgatagban. Nem sokkal ezek után, Kállay ravasz húzásra szánta el magát. Barcza György londoni követ segítségével, Svájcban kapcsolatba lépett az angolokkal. Kapitulációt ajánlott fel arra az alkalomra, ha a Brit csapatok elérnék a magyar határt. A német felderítés azonban hazánkban is kiválóan működött. A nácik rájöttek, hogy hazánk csak fél gőzzel vesz részt a háborúban. Látszólag elfogadták ezt a tényt, de közben 1943. szeptember 30-án elkészült az Unternehmen Margarethe fedőnevű terv. Ez volt Magyarország katonai megszállásának leírása.

   Iszik, szemén látszik, hogy erős az ital.  Megint rágyújt, aztán folytatja.

   — Egyre jobban szorult Horthyék nyakán a politikai hurok. 1944. február 12-én a kormányzó levélben kérte Hitlert, járuljon hozzá az első vonalakban harcoló magyar csapatok visszavonásához. Nem kapott választ, ezért kétségbeesett lépésre szánta el magát. Isztambulba küldte, Veress Lászlót, hogy az angolokkal beszélve, kapcsolatot teremtsen a Szovjetunió képviselőivel. Felajánlotta nekik a fronton küzdő honvédcsapatok kapitulációját. Március 15-én elkezdődött megszállásunk előkészítése. Március 19-én, vasárnap reggel, az első német csapatok elérték a fővárost.

   Szomorúan sóhajt fel.

   — Azt a napot sohasem fogom elfelejteni! Előtte való nap Elvirám mondta — Menjünk innen Miklós! Bárhova! Csak el innen, minél messzebb! Meglásd, rossz vége lesz! — Bárcsak hittem volna anyai ösztönének, megérzésének! Akkor most minden másképp lenne. De ostoba voltam, hittem politikusainknak, hittem a kormányzóban. Amikor a Szálasi féle csőcselék kerültek hatalomra, mi ismét Pesten laktunk. Egyszer egy esős, hideg hajnalon, fekete ponyvás autók állottak meg utcánkban. Nyilas karszalagos pribékek vették körül a sárga csillaggal megjelölt házat, melyben laktunk. Annyit engedélyeztek, hogy azt a kevés holmit, ami belefért egy kofferbe, összekészítsük. Feltereltek bennünket az autókra, és egy városszéli kaszárnyába szállítottak.

   Bort tölt, egyre nehezebben veszi a levegőt. Mintha könnyes lenne a szeme, megtörik rajta a fény.

   — Miklóskánk akkor már beteg volt. Napokig tartottak bennünket fogva a nyirkos, hideg időben. Tüzelő alig volt, élelmet keveset, vagy egyáltalán nem kaptunk. Közben folyamatosan szállították a hozzánk hasonló szerencsétleneket a laktanyába. Két-három hét elteltével, mocsokban, szarban, megalázva, bevagoníroztak bennünket, mint az állatokat. Ránk zárták a vagonok ajtaját, a levegő kívül rekedt. Szűk volt a hely, a hosszú úton állva haltak meg a gyengék, sok öreg, gyerek. Mikor nagy néha megállt a halálvonat, vízért, vagy valami másért, akkor kidobáltuk a halottakat. Előtte levetkőztettük őket, Isten bocsássa meg nekünk, de olyan hideg volt, hogy minden ruhára szükségünk volt.

   Szivarra gyújt, részvéttel figyelem a sokat szenvedett arcot.

   — Megérkeztünk Bergen-Belsenbe. Óriási, földszintes barakkokban szállásoltak el minket. Szerencsénk volt, mert a családokat nem szakították szét egymástól. Így tudtunk gondoskodni az egyre jobban legyengülő gyermekünkről. Ellátásunk, élelmezésünk gyalázatos volt. Száraz, penészes kenyeret kaptunk, valamiféle moslékkal. Ebbe a förtelembe étvágygerjesztőket kevertek. Iszonyatos éhségtől szenvedtünk. A víz poshadt volt, mindenkit elleptek a tetvek, lábaink alatt ropogtak a svábbogarak. Nagy, közös latrina volt a tábor végén kiásva. Volt úgy, hogy az éhségtől elgyengült rab belezuhant, belefulladt az emberi ürülékbe. Kihajtottak bennünket, utat építeni. Csattogott a korbács, csízmával taposták a munka közben pihenőket. Hetente egyszer kitereltek bennünket a térre. Jött a tábor orvos, megvizsgálta a foglyokat. Aki beteg, vagy gyenge volt, azt elkülönítették. Egy távoli épületbe hajtották őket. Úgy magyarázták, ott van a kórház. Aztán megtudtam, milyen a nácik kórháza. Beosztottak épületet takarítani. A takarítás abból állt, hogy egész álló nap egy közös gödörbe hordtuk a halottakat, akiket a kórháznak álcázott gázkamrákban kivégeztek. De csináltak ocsmányabb dolgokat is! A fiatal lányokat egy külön épületben a katonák szórakozására bocsátották. Ezek a mocskok ott kiélhették perverz és disznó hajlamaikat. Tizenéves lánykákat temettünk meggyalázva, felkoncolva a tömegsírokba. Iszonyatos volt! Magának fiatal barátom fogalma sincs, mire képes az ember beteges aljasságában.

   Abbahagyja történetét, megtörli izzadt homlokát.

   — Ott, az átvirrasztott éjszakák, a rettegés alatt hallottam a fejem felett ezt a titokzatos csoszogást. Az egyik SS tiszt, aki beszélte a magyart, nevetve mondta. — A halál sétál fölöttetek barátocskáim, a halál! És holnap majd megint elvisz közületek valakit! — Aztán eljött december 23-a. Az elviselhetetlen viszonyok és bánásmód miatt a szomszéd barakkban lázadás tört ki. Éjszaka géppisztolyok kerepelésére riadtunk fel. Ordítás, kiabálás, sikítás töltötte tele félelemmel szívünket. Hajnalra leverték a kezdetleges fegyverekkel küzdő rabokat. Egész délelőtt aratott a halál. A szomszéd barakk minden lakóját, gyermekeket, időseket, fiatalokat, mind egy szálig kivégezték. Ott álltunk iszonyodva, és szemünk előtt haltak szörnyű halált a szerencsétlenek. Volt, akit agyonlőttek, másokat kutyákkal tépettek szét, egy terhes nőből röhögve vágták ki gyermekét. Iszonyat!

   Megtörli cserepes száját, italt tölt. Távolba meredő, könnyes szemekkel emlékezik.

   — De még ez sem elégítette ki a fasiszta fenevadakat. Karácsony estéjén pokoli ajándékkal kedveskedtek nekünk. Feketeruhás hóhérok törtek ránk gyertyagyújtáskor. Kitépték anyjuk karjaiból a gyermekeket, összefogdosták a sikongva menekülő nagyobbacska fiúkat, lányokat. Elvirám foggal-körömmel védte Miklóskánkat, az egyik náci kiszakította kezeiből. Az asszony ordítva vetette magát a gyermek után, puskatussal verték, csízmával rugdosták, hullott a bikacsök. Én tehetetlenül álltam! Mit tehettem volna? Géppisztolyokkal néztem farkasszemet. Kis idő múlva elhalkult a gyermekzsivaj, csak mi zokogtunk, mi sírtunk mérhetetlen bánatunkban. Soha többé nem láttuk gyermekeinket! Soha!

   Mintha vasmarok szorítaná mellemet, nehezen veszem a levegőt. Remegő kézzel töltök az italból, nem nézek Miklós bátyám arcára. Hosszú, szívet tépő csend telepedik közénk. Nem tudok megszólalni. Mit is mondhatnék?

   — Aztán január 23-án ismét zendülés tört ki a táborban. Sokan elhullottak, de harmincnégyen sikeresen kitörtünk.

   Szétteszi kezeit.

   — Ennyien maradtunk. Azóta minden karácsony, az emlékezés karácsonya. Összegyűlünk, és nem felejtünk. Nem felejtünk, míg élünk.

   Beharapom alsó ajkamat, így próbálom palástolni érzelmeimet.

   — Később megtudtuk, hogy apósom kincseit, itt, ebben az erdőben, nem messze a birtoktól ásták el a nyilasok. Állítólag valami térkép is készült a helyről, de nyoma veszett.

   — Miklós bátyám! Elvira magát hibáztatja a történtekért? — kérdezem.

   — Engem — feleli szomorúan.

   Kérdések kavarognak fejemben, vigasztaló szavakat fogalmazok, végül elvetem mindet, és egy szót sem szólok.

   — Most mondja meg nekem barátom! — fakad ki kétségbe esve. — Gyávának tart? Bűnös vagyok?

   Szegény öreg! Több évtizedes bűntudat emészti lelkét, lobog a fájdalom tüze. Felesége szemében ő a bűnös, hisz ő nem védte meg a gyermekét. És most tőlem várja a feloldozást.

   Megismétli a kérdést.

   — Gyávának tart? Az Istenit! Kérem, válaszoljon! Géppisztolyokkal néztem farkasszemet! Nincs, és nem is volt soha semmim, csak az életem! A nyomorult életem! — zokogásba fúl hangja. — Higgye el, tehetetlen voltam!

   Átölelem vállát, csitítva nyugtatgatom.

   — Nem Miklós, nem volt gyáva! Senki sem tudta volna megmenteni őket! Maga sem, én sem, más sem! Senki.

   Alábbhagy sírása, megnyugszik.

   — Azért szégyellem magam, hogy elrontottuk az ünnepét.

   — Ön szégyenkezik? — kiáltok fel. — Bátyám! A világnak kell szégyenkeznie, hogy mindez megtörténhetett!

   Az utolsó cseppeket sajtolja ki az üvegből.

   — Elérkezett az idei karácsony. Elvirám még egyszer, tán az életben utoljára, látni szerette volna a szülői házat. Itt akart emlékezni. Most ezért vagyunk itt. Higgye el nekem, István! Ha most előkerülne az a mérhetetlen vagyon a föld mélyéről, az sem változtatna már semmin. Van egy alapítványunk, a fasizmus üldözötteinek megsegítésére, ők örökölnék. Mint ahogy, megmaradt vagyonunkat is.

    Ismét szivarra gyújt, nagyot sóhajt.

    — Most már mindent tud. Mehetünk?

   Visszasétálunk a lovagterembe, és italba folytjuk bánatunkat.

Ha egy József Attila mű 6 pont, akkor mennyi ez?

Kattints 1-5-ig az értékeléshez!

Ha jónak találtad ezt az írást...

Oszd meg ezt közösségi oldalakon is!

Sajnáljuk, hogy az írás nem tetszett!

A következő talán jobb lesz!

About S. Szabó István 185 Articles
Irodalmi oldalam címe:www.pipafust.gportal.hu honlapom címe: www.sneider.5mp.eu vívóegyletem honlapja: www.kdvse.gportal.hu ha feltétlenül dumálni akarsz velem: 06/20 319-1045