S. Szabó István : Pórázon XXXIX. rész

Az élet az egyetlen olyan dolog a világon, amit nem lehet túlélni. Még akkor sem, ha a nagy igyekezetbe belepusztul az ember. *

 

51.

 

A külső szemlélő által rituálisnak tőnő szertartás késő este veszi kezdetét. Az alaklomhoz illő csupasz felsőtesttel, egy szál csíkos alsógatyában, sápadt arccal lépek, mit lépek, rontok be az ilyen, és ehhez hasonló alkalmakra berendezett fürdőszobámba. A halovány kék csempe sejtelmesen veri vissza a poros hatvan wattos izzó által kibocsátott lidérces fényt. Valahol a távolban megkondul a templomtorony harangja, jelezvén az órát, melyben a zabagép és felhabzsolt vacsorája még egyszer az életben találkoznak.

    Térdre vetem magam fajansz-istenség előtt és sűrű öklendezéssel múlatom tengernyi időmet.

    Míg ujjamat tologatom lefelé csinos torkomon, jut eszembe, hogy ideje lenne lecserélni ütött-kopott öreg Fordomat egy korosabb, ám remek állapotban lévő másik gépre. Mondjuk egy Skodára. Persze, vehetnék jobb, márkásabb kocsit is, de minek? Utálom a feltűnést.

    Kis keleti kocsi, kis pénz, nagy nyugati kocsi, nagy pénz. Sokba kerül visszavásárolni a tolvajoktól. Különben is, elegem van a benzinfalókból.

    Na végre! Itt az ebédem.

    Párás tekintetem emelem tartály-istenségre és meghúzom a láncot.

    Kezem-lábam zsibbad, arcom hideg verejtékben fürdik, vacogok a láztól. Azt nem mondom, hogy ételmérgezésem van, á, dehogy!

    Ez nem az, tuti, hogy nem!

    Valószínű, hogy döghúst szolgáltak fel a Halászbástyán. Lehet, hogy Janit akarták kicsinálni, és célt tévesztettek.

    A holnap elmaradó reggelit az ebéd hiányával fogom pótolni. Vagyis koplalok.

    Nehezen telik az éjszaka. A későn kelő, halvány vörösben játszó Napkorong mosolya ismét a klotyón talál. De most már jobb. Sokkal jobb. Hogy ki az a krapek ott a tükörben? Fingom nincs. De bárki is legyen az, roppant szarul néz ki, annyi szent. Lefürdök, testem széthullott darabjait lassan összeszedem a lakás különböző pontjain.

    Még a mai napon szerét akarom ejteni a kocsicserének. Ez az én karácsonyi ajándékom tőlem, magamnak.

    Van nekem egy kölökkori jó barátom, a Pacalos Lapaj. A minap találkoztam vele az egyik gyorsétteremben. Nem annyira akart megismerni, de a jól bevált módon emlékeztettem őt magamra.

    Pacal jó nagydarab, fineszes krapek. Autókereskedést üzemeltet a Népliget mellet, a Hungária körúton.

    Ő az én emberem. Nagyon ritkán vert át fiatalkorunkban. Csak akkor, amikor üzleteltünk. Persze erre később rájöttem, ő meg még később kárpótolt. De azt többszörösen.

    Pacal ismertetőjel, hogy alapfokon beszéli a magyart, kezén-nyakán ott vannak a koronaékszerek, és állítólag megvan a nyolc osztálya. Hat első és két második. Írni-olvasni alig tud, de nem is nagyon kell neki, hisz van könyvelője. Ez már a második, mert az első alaposan átverte. Aztán mikor nyolc napon túl gyógyult, akkor végre megértette, hogy Pacal nem hülye, de akkor már késő volt. Komám kirúgta.

    Elindulok. Most már kevésbé csúszik az út. A Köztisztasági Hivatal igazán kitett magáért.

    Ügyesen, mint egy virtuóz fordulok ki az utcánkból. Mesteri mozdulattal kikerülöm az előttem elcsúszó Skultéti bácsit, és a tegnap este kidöntött villanyoszlop mellett elhagyom a közutat. Letolatok a járdáról, fellököm a Pupák ikrek hóemberét, és a Cinóberék kerítésénél meghúzom kocsim bal oldalát. Letörik a kilincs és a visszapillantó tükör. Nem baj! Soha ne tekintsünk vissza. Felejtsük el, mi van mögöttünk, mit hagytunk el. Csak előre nézzünk, arccal a vasút felé!

    Na, elég a marhulásból!

    Kiszállok, felmérem, mekkora kárt okoztam magamnak. Osztok, szorzok és arra a matematikai eredményre jutok, mire a másik kerületbe érek, addigra elfogy a kocsi a seggem alól.

    Szép kilátások!

    Ráadásul igyekeznem kell, mert Bélám délután érkezik, megbeszélni a holnapi indulás részleteit.

    Helyzetfelismerésemnek és éleslátásomnak köszönhetősen azonnal kiszúrom az egyetlen parkolót a környéken.

    Belépve a telepre Lapajom borul a nyakamba.

    — Pistó! Pistókám! Hát eljötté? Ehol vagy a! Mi köll?

    Kezet fogunk, átölel, ropogtatja csontjaimat.

    — Barátom! — mondom ünnepélyesen. — Megadom neked a lehetőséget, hogy a tolongó vásárlók elől megkaparintsd féltve őrzött, és dédelgetett járművemet!

    — Oszt mid van? Mutíjad!

    Felemelem mutatóujjamat, úgy figyelmeztetem.

    — Nem pénzt akarok, cserét!

    Összehúzza égszínkék dzsoggingja fölött fekete műszőrme bundáját. Megcsillan csuklóján a fuksz. Körülnéz, keresi a kocsit.

    — Elmondod végre, hogy mid van? — kérdezi.

    Karon fogom, sétálunk. Teknőcmintás, magas sarkú, ködvágó cipőjével unottan rugdos egy jégdarabot.

    — Figyejjé, apukám! Gyüjjé be az irodába, igyá egy kávét, oszt megbeszéjjük!

    A fabódé felé tuszkol. Elhaladunk a gondosan leállított kocsik sorfala előtt. Belépünk a dohányfüstös, rozoga kalyibába.

    Ez az iroda. Egy asztal, három szék, a sarokban koszos lavór. Kopott, hajdan tán vitrines szekrény, benne ötven kiló adásvételi szerződés. Kávéfőző a földön, mellette homályos poharak. Szétszórva a kockacukor. Rozoga Jancsi kályha a barna kályhacső egyik végén. A másik vége a falba fúrt lyukon keresztül szennyezi a környezetet.

    Leveszi bundakesztyűjét, piros kannából vizet tölt a főzőbe.

    Most veszem észre a szoba homályában a mocskos pamlagon lustizó alkalmazottat.

    Megszólal az elfekvő dolgozó.

    — Nékem is tőccs kávít, he!

    — Néköd ám! A fast! — kiabálja Lapaj. — Itten dőglödö hajnal úta! Monttam níked, górjad el a hót! Bastá! Mostan nincs kávé!

    — Dögőjjé belé! — legyint a kolléga, megfordul, és alszik tovább.

    Miután a főnök és beosztottja megbeszélték a napi teendőket, rátérek jövetelem céljára.

    — Először is tudni szeretném, a telepeden található-e Skoda?

    Torkán akad a fekete lötty. Köhög. Leköpi az asztalt. Cseppet sem zavartatja magát, bundája ujjával törli tisztára. Közben vizslat, mintha a Lipótról szabadultam volna.

    — Koda? Pistókám, oszt minek néköd a Koda?

    Közben felemelkedik az asztaltól, és kifelé sétál. Kullogok utána.

    — Figyelj Lapaj! Van, vagy nincs? Sietek — mondom neki, és poharamat az asztalra rakom.

    Már kint járunk, még mindig hallgat.

    Ujját a szája elé emeli, jelezve, csendesebben pofázzak.

    — Pszt! A bugris ne hajja! Möglop!

    Türelmesen várok, míg a bódé hallótávolságon kívülre kerül.

    Hátraint a fejével.

    — Ottan a hó alatt van négy-üt jósszág!

    — Jó állapotban vannak? — kérdezem bizalmatlanul.

    — Mi az hoty! Bizton Kodát akarsz?

    Bólintok.

    Felragyog az arca.

    — A jó! Nattyon jó! Mögkapod kilóra, minus tíz sájzalék.

    Nyújtja a kezét.

    — Nu! Csapjá bele!

    — Várj, komám! Cserét ajánlok! Kapsz egy igazán jó állapotban lévő Fordot. Tizenkét éves, nem korrodált, biztosítása rendben. Mit adsz érte?

    Habozás nélkül rávágja.

    — Kombinát bérletöt!

    — Na, menj a francba! — csattanok föl. — Miért vagy ilyen genya?

    — Ütven Ford van itt a hó alatt! — mondja. — A kuttyának se köll.

    — Haverok vagyunk, nem?

    Csöndben tapossa a havat. Közben tökmaghéjat köpköd.

    — Adó pénzet is? — kérdezi nagy sokára.

    — Először lássuk, mid van — mondom neki, és már tudom, nyeregben vagyok.

    Tölcsért csinál felcicomázott kezeiből, elüvölti magát.

    — Rigaú! Hun a kurva annyádba vatyol?

    A fekete képű fickó előbújik a fabódé rejtekéből. Piros mackónadrágját a hónaljáig húzza, lukas tornacipőjéből kikandikál meztelen lábujja. Sötét műbőr dzsekije töredezett, szakadt. Mezitlábas Kossuth sárga fogai közt. Denevérnyi füleit zsíros szilvamérő kalap nyomja az anyaföld felé.

    — Mostan meg mit jáccod a górét, te szemít! Mi a fast akarol?

    Szembetűnő a főnök és beosztottja közötti bizalmas viszony.

    — Figyejjé má, te rühhes! — kiabálja Lapaj. — Ez a úr atót akar vásáróni! Robbancsad le a cseszlovák romokró a hót!

    — Add mög a pízem, te szemít! Akkó dógozok! Hoty rohadná mög!

    Szó szót követ, végül — mielőtt kést rántanának — közbeavatkozom.

    — Mennyivel lógsz ennek a szerencsétlennek? — kérdezem Lapajtól.

    Kisujjával piszkálja fogait, alig értem a választ.

    — Tíz runggya.

    Odaintem a segédurat.

    — Nesze fiam! Itt a pénzed! De most lódulj, mert időfutamom van.

    Semmi perc alatt kerülnek elő a kocsik a fehér takaró alól.

    Lapajból előbújik a kereskedő.

    — Esztet nízzed mög, appukám! Begyúttod a mocit, oszt egy egísz mínes szabadú el! Annyi lúerő van benne!

    Körbejárom a szerkezetet.

    — Oké Lapaj! Tetszik a gép. Szép piros. Remélem, remek főtése is van!

    Megpaskolja a motorháztetőt.

    — Ezze, appukám, Szibbérijába is elmehetől!

    — Az remek! — felelem neki. — Ugyanis kifelejtették az ablakokat.

    Nem jön zavarba. Odapattan a sárga kocsi elé.

    — Esztet vedd meg! Adó hatvan rungyot, mög a Fordot.

    — Ez mennyi idős?

    — Fiatal! Nattyon fiatal.

    Hirtelen elüvölti magát. — Rigaú! Hozzad csak a kúcsokat mög a passzust!

    Csodák-csodája, elsőre indul a motor. Beülök mellé, megkerüljük a telepet. Közben folyik az alku.

    — Adok harmincat — mondom neki.

    Rácsap a kormányra.

    — Tönkre akaról tenni? Néköm többe vatyon! Aggyá ütvenet!

    — Negyven.

    — A Devla szakíjon szít, ha negyvenütné ócsóbban adom!

    Belecsapok felém nyújtott tenyerébe, aztán kezébe adom a lóvét. Felsikít.

    — E csak harmincüt! Becsaptá!

    Megrántom a vállam.

    — Az előbb kifizettem valami tartozást, valami Rigónak, nem?

    Megint köpköd. Aztán legyint egyet, megint a hóba sercint. Nagy sokára megérti, elteszi a pénzt, megírjuk az adásvételi szerződést.

    Behozom a Fordot, átpakolom cuccaimat a másik kocsiba. Kezébe adom a kulcsokat.

    — Akkor rendben vagyunk? — kérdezem.

    Meglehetősen mogorva.

    — Röndbe.

    — Nincs tartozás?

    — Legalább aggyá míg hárumezret! Teli a tank!

   Felemelem a kezem.

    — Kifizettem az alkalmazottad, nem?

    Int, hogy húzzak a francba.

    Beülök a kocsiba, indítom a motort.

    Lapajom elüvölti magát.

    — Rigaúúú! Adod ide a pízem! Viggyá te szemít, mögjárod!

    Kifelé kanyarodok a kapun. Látom a tükörben, hogy ez a két lökött, főnök és beosztottja a térdig érő hóban ölik egymást.

    Házunk elé érve meglátom a fekete Mercsót a járda szélénél.

    Bélám kockás zakóban, sofőrsapkában horkol a kormányon. Felkeltem, bemegyünk a lakásomba.

    Kávét főzök, vodkával kínálom. Gondolok egyet, és felteszek egy lemezt: „Moszkva parti esték”. Ez az idióta könnybe lábadt szemekkel, vizespohárból issza a méregerős orosz pálinkát. Egy slukkra lehúzza, majd leköp a szőnyegre.

    Tisztára otthon érzi magát. 

 

Legutóbb szerkesztette - S. Szabó István
Szerző S. Szabó István 185 Írás
Irodalmi oldalam címe:www.pipafust.gportal.hu honlapom címe: www.sneider.5mp.eu vívóegyletem honlapja: www.kdvse.gportal.hu ha feltétlenül dumálni akarsz velem: 06/20 319-1045