A kórház f?igazgatója mély lélegzetet vett. A végére hagyta a feketelevest. Azt, amit már mindenki várt, hiszen már suttogták a madárkák. Volt, aki remélte, hogy észhez tér a kormány. Volt, aki csak legyintett az ilyen optimizmusra. Ett?l a kormánytól… Romániában minden lehetséges. Nekik lett igazuk.
– Sajnos, még a disznóinfluenza-járvány miatt se tesz kivételt a kormány. Megjött az egészségügyi miniszter rendelete, mindenki köteles nyolc nap fizetés nélküli szabadságot kivenni az év végéig. Négyet most novemberben, négyet decemberben.
Csalódott moraj futott végig a termen.
– Igazgató úr! – állt fel Dr. Erdélyi Levente, az intenzív terápia osztályvezet? f?orvosa. – Az intenzív terápiáról az idén egy kollégánk meghalt, egy nyugdíjba ment, s egy más városba költözött. A posztokat blokkolták, nem lehetett új embert felvenni. Így is létszámhiánnyal küzdünk.
– Nincs kivétel! – vágott a szavába az igazgató. Ám az orvos nem hagyta magát.
– Decembert nem elemzem, mert az teljes hónap. De november 17-e van! Még nyolc munkanap van hátra. Ha mindenki négy napig fizetéstelenen lesz, akkor csak a fele személyzettel számolhatok. Az isten szerelmére, az intenzív terápiáról van szó! Nem tudok egyszerre m?téteken altatni, és a haldoklókat, kritikus állapotban lev?ket is ellátni! Sürg?sségi kórház vagyunk! Életekr?l van szó! Így is hét-nyolc ügyeletünk van egy hónapban, s mi nem szunyókálunk egy percet sem ügyeleten, mint mondjuk, a…
– Semmit nem tehetek.
– S a felel?sséget ki vállalja, ha meghal valaki, aki megmenthet? lett volna?
Az igazgató válasz helyett kimenekült a teremb?l.
Dr. Erdélyi belerúgott dühösen a székébe, úgy, hogy reccsenve kitörött a lába.
– ? is középen van, nem látod? – próbálta nyugtatni Dr. Coman, a n?gyógyász.
Dr. Erdélyi ingerülten ment a részlegre. Hívatta a f?n?vért.
– Állítson össze egy grafikont, hogy ki lesz fizetés nélkülin.
– De hát matematikailag nem megoldható…
– Tudom, utánaszámoltam. Mindenkit kérj fel, hogy novemberben is, decemberben is egy-egy napig úgy jöjjön be dolgozni, hogy közben „hivatalosan” fizetés nélkülin van. Senkit sem lehet erre kényszeríteni. Engem két-két ingyen napra írj be. Nem tudjuk különben a betegeket ellátni. Még így se nagyon. Kett?t készíts, egyet csak a hivatalos napokkal, amit leadok, egyet pedig nekem, hogy tudjam, kire mikor számíthatok. Amikor kijövök a m?tétr?l, az asztalomon legyen.
– De… – akadékoskodott a f?n?vér.
– Nincs de. Azt már én is próbáltam – vágott a szavába a f?nöke sötét tekintettel.
Azzal bement a m?t?be bemosdani. Amikor kijött m?tétr?l, a f?n?vér már várta.
– Mindenki vállalta az egy napot, volt, aki kett?t is, amikor látták, hogy ön is kett?t vállalt. Meg se nézi, f?orvos úr? – kérdezte meglepetten a f?n?vér, látván, hogy az orvos látatlanban aláírja.
– Mit nézzek rajta? Nincs jól. De tud jobbat? Én sem.
– Könny? ügyeletet, doktor úr! Ez már hányadik a héten? A harmadik? – búcsúzott a f?n?vér.
– Igen… Köszönöm, rám férne. De itt olyan, hogy könny? ügyelet, olyan nincs.
Másnap délel?tt tizenegykor, amikor indult kifele a m?t?b?l, hogy elfogyassza reggelijét, azon merengett, hogy ilyen kurva nehéz ügyelete rég nem volt. S ráadásnak a mai reggel… Nemhogy pihenni nem volt ideje még egy negyed órát sem, hanem még reggelizni se tudott. Egyik sürg?s m?tét a másik után, s mindegyikhez kellett az altatóorvos. Két alvilági banda összeverekedett, húsz súlyos sebesült. Ám már az ajtóból visszafordították. Autóbaleset a Bogáti erd?ben. Altatni kell. Szó nélkül visszafordult. „Még meg se néztem a betegeket az intenzív osztályon” – villant át az agyán.
– Szóljatok Kelemen doktornak, hogy nézzen az én betegeim után is! – szólt ki a m?t? ajtaján.
– Már megnézte ?ket. A tizenkettest újraélesztette kétszer is, de végül mégis meghalt – válaszolt a f?n?vér.
Már négy órája folyt a m?tét, amikor kinyílt a m?t?ajtó.
– F?orvos úr! A négyes lélegeztet? készülék is bemondta az unalmast. Ki kellene sürg?sen hívni a szervizt! – szólt be a m?t?be Dr. Kelemen, a fiatal kollégája, kinek a szakorvosi diplomáján még nem száradt meg a festék.
Dr. Erdélyi Levente úgy kezdte röpíteni a szenteket és a nemi szerveket, hogy Dr. Ionescu, a sebész kolléga jónak látta rendre utasítani. Hiszen itt egy életment? m?tét folyik. S ha az altatással csak egy pillanatnyi probléma is akad, az a beteg életébe is kerülhet. Dr. Erdélyi er?t vett magán, hogy a m?tétre koncentráljon. Tegnap reggel óta a sokadikra. Már nem is tudta számon tartani, hogy a hányadik. Pedig fizetés nélküli szabadságon volt. Legalábbis papíron. És ha nem lenne, akkor is már rég otthon kellene lennie. Hiszen négy óra is elmúlt már. Vajon elkapja még az orvos-igazgatót? Nem az az ember ? se, aki két perccel a m?szak lejárta után elmenjen, de ebb?l a m?tétb?l még legalább félóra hátra van. Gépiesen végezte a munkáját, de szakszer?en, és hibátlanul, mint mindig. Rá, ha holtfáradt volt, akkor is lehetett számítani.
– Különleges egy csapatot alkotnak önök Ionescu doktorral. Nem hittem, hogy azt a balesetes fiatalembert még meg tudják menteni! Ötórás m?tét, nem semmi! – áradozott Mariana n?vér, amikor kijöttek a m?t?b?l. – De ön nagyon rosszul néz ki! Nem is csoda, hamincnégy órája le sem ült! Igyon egy kávét, azonnal hozom.
– Nincs erre most id?m! – fakadt ki Dr. Erdélyi. – Be kell mennem a dirihez. A kettes után a négyes lélegeztet? is beadta az unalmast. Ha nem talál valami megoldást, hogy kölcsönbe kapjunk egyet sürg?sen, a következ? beteget nézhetjük karba tett kézzel haldoklás közben.
– Jó, de utána nekem leül ide, s megiszik egy kávét, mert még valami balesetet okoz a városban, amíg hazaér. Olyan színe van, mint a viasznak! Az igazgató úr… – akart még mondani valamit a n?vér, de már csak a becsapott ajtónak mondhatta.
Az igazgatóhoz menet az orvos nekiment a liftajtónak. Er?sen beverte a fejét. Szemöldöke felhasadt. Arról törölgetve a vért lépett be az igazgatói irodába.
– Hoztad a listát a minimálisra csökkentett legszükségesebb anyagokról? Nem? A tegnapel?tt volt a határid? leadni. Kockáztatjuk, hogy semmit sem kapunk, ha nem adjuk le az önkormányzatnál! S te fittyet hánysz rá! Ha nem lesz majd egy injekcióst?d se, nézheted, mit csinálsz az intenzív terápián a betegeiddel! Nem érted meg egyszer, hogy ezek fontos és sürg?s dolgok? – kiabált a diri magából kikelve.
– Nem tudok semmir?l!
– Én magam tettem le az asztalodra a tegnap! Ráhelyeztem azt a piros felkiáltójelet is, amit a sürg?sen elvégzend? irataidra szoktál tenni!
– Tegnap? Az már a határid? után volt… Nem jártam az irodámban a tegnap reggel óta. Altattam. A részlegen dolgozók fele fizetés nélkülin van. Papíron én is…
– Ma reggel fenn jártam az osztályodon, hogy személyesen megsürgessem. Ott volt a reggelid mellett. Szóltam az asszisztensn?dnek, hogy… Azóta nem voltál az irodádban? – fogta fel az igazgató.
– Nem. Egyik súlyos eset a másik után. Az a tömegverekedés. Végig a m?t?ben voltam.
– Könyörgöm, maradj még itt, amíg összeállítod a listát. Anyagok nélkül maradunk. Reggel, amikor jövök, legyen itt az asztalomon – nézett ré megenyhülve az igazgató. – De igyál egy kávét el?tte. S a szemed mi lelte? Folyik a vér.
– Bevertem a liftajtóba. Olyan fáradt vagyok, hogy már az ajtónyílást se tudom a liftajtótól megkülönböztetni. Megyek, elkészítem. Kinga kiherél, ha hazamegyek. Ma jönnek az öcsémék Pestr?l, s megint nem voltam otthon, hogy segítsek neki készülni. Az új lélegeztet? mikor érkezik meg?
– Két hét múlva. Csak nem… – érzett rá az igazgató.
– De igen. A négyes is bemondta az unalmast. A héten már a második, s még a szerviz nem jött ki.
– Nem, mert nem fizettük ki az utolsó szervizelés számláját. De hétf?n kijönnek, erre kaptam megoldást. Elvettem más alapból. A f?könyvel?nek habzott a szája. Addig pedig imádkozzunk – fújt egyet az igazgató is.
– Hosszú ima lesz. Ma még csak csütörtök.
Ingerülten lépett be az irodájába. Azonnal megjelent az egyik n?vér, hozta a kávét. Már épp megkóstolta volna, amikor megcsörrent a telefonja. Kivette a szekrényéb?l. Noémi, tinegy fogadatlan hívás… Felhívta.
– Megjöttek Áronék?
– Még nem, de…
– Kérlek, ne kezdj el perlekedni, nagyon fáradt és ideges vagyok, s nem akarok valami olyant mondani, amit megbánnék – szakította félbe. – Muszáj még elkészítenem egy kimutatást, mert az osztály gyógyszer és kötszer nélkül marad. Ahogy tudok, jövök. S ne kezdd, kérlek, megint „A kórházat vetted volna el feleségül” lemezt, mert nagyon fáradt és nagyon ideges vagyok. Még nem is reggeliztem. Ha akarod, hogy hamarabb otthon legyek, akkor…
Felesége lecsapta a telefont. ? kortyolgatta a kávét, s közben próbálta kisakkozni a lehetetlent. Tudta, e feltételeknek képtelenség megfelelni. Ilyen kevés pénzb?l, még a legminimálisabbat sem lehet fedezni, az év végéig. Hirtelen kivágódott az ajtó.
– Ez felháborító, ami itt történik! Állítólag ez egy klinikai és sürg?sségi kórház! Az embert beutalják ide, életveszélyes állapotban, belökik egy szeparéba, mint a szemetet, aztán órákon át rá se fittyent senki, ott hagyják megdögölni, mint egy rühes kutyát, ha nem stekkel le a hozzátartozó jó vastagon – kiabálta magából kikelve az ötven év körüli férfi.
– Mi történt? – kérdezte az orvos meglepetten.
– Édesapámhoz oda sem dugta senki az orrát órákon át! Ön persze nem tud semmir?l, mert itt issza a kávéját! Ezért meg fog fizetni!
– De hát én benn voltam a m?t?ben, mert egy m?téthez altatóorvos is kell, és…
– Ön e részleg f?nöke! Ön felel azért, hogy a részlegen dolgozók mit csinálnak, hol lógatják a lábukat! S egyébként is az ön személyes betege, láttam a nevét a beteglapon. Egy napja arra se nézett!
– Ki az ön édesapja?
– Marinescu Ion, a 12-es beteg, mert önöknek egy ember itt csak egy szám! Persze, hogy nem ismeri, ha oda se dugja az orrát!
– Igen… Nyolcvankét éves. Gyomorrák… Végs? stádium. Háromszor m?tötték, utoljára három napja. Édesanyjának mondtam még az utolsó m?tét el?tt, hogy nem tudjuk megmenteni. De er?sködött, hogy m?tsük meg. És a kollégám kétszer is megpróbálta újraéleszteni.
– Persze, menthetetlen! Ezt ön eldöntötte, leírta, vele nem érdemes foglalkozni! Ott a tapasztalatlan kolléga jó ennek dögrováson lev?nek az is! S ? is csak akkor jelent meg, amikor már vége volt! S tessék-lássék, úgy tett, mintha megpróbálná menteni. Mik önök istenek, akik eldöntik, hogy kinek van joga élni, s kinek nem? Ez hanyagság! Nem, több, rosszindulat! Ez malpraxis! Be fogom perelni, ezért önt teszem felel?ssé! – üvöltötte a férfi, majd kirohant, úgy becsapva maga után az ajtót, hogy dörrent. Egy darab vakolat leesett. Dr. Erdélyi idegességt?l remeg? kézzel nyúlt a kávéja után. Magára öntötte.
– Húúú, ezzel nem kellett volna ujjat húzni – lépett be a távozó helyett Dr. Kelemen. – Tudja ki ez? Ügyvéd. Malpraxis esetekre specializálódott… De van nagyobb baj, Levente! Most hozunk ki a m?t?b?l egy balesetet szenvedett, ismeretlen férfit. Muszáj lélegeztet?gépre tenni.
– S nincs egy se szabad és m?köd?képes már – temette a kezébe az arcát Dr. Erdélyi. Mit tartogat még a mai nap?
– Hacsak le nem kapcsolunk valakit. De kit? Az egyesen az egy hete kómában fekv? férfi. Valószer?tlen, hogy felépüljön, bár nem teljesen kizárt. Az ötödfokú kómája most már csak harmadfokú. De más biztató jel nincs.
– Nem lehet.
Megcsörrent a telefonja. Dr. Erdélyi el?vette, hogy zárja le, de meglátta, hogy az édesanyja keresi. Rövid habozás után felvette.
– Jaj, drága fiam, mikor jössz már haza?
– Édesanyám, ez most nem alkalmas pillanat, életbevágó döntést kell hoznom, és…
– Jaj, neked állandóan… Hogyan fogod ezt bírni, fiacskám? Az öcséd se érkezett meg, olyan rossz el?érzetem van…
– Édesanyám, most nem tudok beszélni, értsd meg! – zárta le a telefont Dr. Erdélyi. – Hol tartottunk? – fordult a kollégájához. Megint megcsörrent a telefonja. Dühösen az ágyhoz vágta. A telefon darabokra esett szét.
– A kettesen a gerincsérült lány, aki nyakától lefele béna. Már két hónapja vegetál. Soha se fog felépülni. Beszélni se tud. Egyetlen életjele a szemmozgása id?nként. Néha úgy t?nik, mintha értené, amit mondanak neki.
– Kivégzés lenne. Ha levesszük a gépr?l, nem tud lélegezni. Megfullad. A légz?izmai is le vannak bénulva. – kommentálta csalódottan Dr. Erdélyi.
– A hármason a több mint fél éve kómás férfi. Az elektroenkefalogramm semmilyen agyaktivitást nem mutat. Agyhalott. Csak a m?szerek tartják életben. Már, ha ezt életnek lehet egyáltalán nevezni.
– Már vegetálásnak se – értett vele egyet a f?orvos.
A két orvos egy ideig fürkészte egymás szemét, hogy vajon a másik mit gondol. Mindketten tudták, hogy mindketten ugyanazt gondolják, de azt is, hogy egyikük se meri szóba hozni.
– Az ismeretlen férfi menthet?. Sikerült a m?tét. De kritikus állapotban van. Ha nem tesszük a gépre… – Dr. Kelemen nem fejezte be a mondatot.
Dr. Erdélyi hosszú hallgatás után szólalt meg.
– Miska, orvosok vagyunk, az életre esküdtünk fel. Azért választottam e hivatást, hogy döntéseket hozzak életek megmentése érdekében. S itt állok Dr. Thanatoszként, s azon meditálok, hogy kit öljek meg! S olyan fáradt vagyok, hogy gondolkozni se bírok… Az istenit, nem ezért lettem orvos! Nem akarok itt döntést hozni!
– Van három menthetetlen esetünk. Kilencvenkilenc százalék, hogy még az egyes is menthetetlen. S azt a férfit meg lehetne menteni. Negyvenéves lehet.
– S lekapcsolod az egyest? A családja szeme láttára? Egy pillanatra se hagyják egyedül. Reménykednek. Vagy a szemébe nézel a kettesnek, miközben kivégzed? Esetleg kockáztatod, hogy ujjat húzzál a hármas feleségével? Tudod ki az? Ügyész. ? képviseli a vádat a Dr. Deleanu euthanáziás perében.
– S akkor mit teszünk, hagyjuk meghalni? Azt, aki megmenthet?? – háborodott fel a fiatal orvos. Hangja kétségbeesett volt.
– Te vállalod a felel?sséget, hogy lekapcsold? Hogy te légy a halál angyala? – emelte fel kétségbeesetten a hangját Dr. Erdélyi is.
– A hármas életben tartására már annyit költött a kórház, hogy abból nem megjavítani lehetett volna azt a kurva gépezetet, hanem újat venni bel?le! – dohogott Dr. Kelemen, kerülve a kényelmetlen választ.
– S vállalod a felel?sséget? – tért vissza a kérdéssel Dr. Erdélyi.
– S akkor hagyjuk meghalni a balesetes férfit?
– Nem akarom! Nem akarom! Nem… – ismételgette elromlott patefonként Dr. Erdélyi. Nem lehet tudni, hányszor nyomatékosította volna még, mert megszólalt egy sziréna.
– Az egyik betegnek leállt a szíve! Hamar! – pattant fel a székér?l Dr. Erdélyi. De Dr. Kelement se kellett biztatni. Azonnal ott voltak a négyes ágy mellett.
– Töltsd fel a defibrillátort!
– Megvan!
Dr. Erdélyi a beteg mellére helyezte a két elektródot. A defibrillátor hatására a beteg teste nagyot rándult. Az oxigénmaszk leesett az arcáról. A szívm?ködés beindult. Dr. Erdélyi a monitort nézte.
– Újra töltöttem! – szólt Dr. Kelemen.
A monitoron látszott, a szívm?ködés újra indult. De nagyon szabálytalan és gyenge volt. Dr. Erdélyi csak ekkor nézett a betegre. Ereiben megfagyott a vér. Öccse még kinyitotta a szemét és utoljára szemébe nézett. Vádlóan. Mintha azt suttogta volna:
– Te, Dr. Thanatosz!
Legutóbbi módosítás: 2009.11.30. @ 08:51 :: Vandra Attila
