S. Szabó István : Pórázon XXII. rész

Az élet az egyetlen olyan dolog a világon, amit nem lehet túlélni. Még akkor sem, ha a nagy igyekezetbe belepusztul az ember. *

 

 

22.

 

Nehezen múlik az idő.

    Más gazfickó már réges-régen árkon-bokron túl lenne, és mielőtt bekövetkezne a nagy durr, fütyörészve ülne a repülőn. Megvallom, én is gondoltam erre a lehetőségre, aztán úgy döntöttem, hogy maradok. Mégpedig azért, mert ha az éjszaka folyamán, vagy hajnalban a robbanás előtt eltűnnék, akkor semmi perc alatt azonosítanának és elkapnának. Úgy tervezem, hogy kihasználva az általános káoszt, majd sodródom a fejvesztve menekülő szállóvendégekkel.

    Úgyhogy most ülök a seggemen, és várok.

    Nem vagyok egy izgulós fickó, de az utóbbi húsz percben le sem vettem a tekintetemet az órámról. Még hetven perc, és mehetek.

    Hatvanöt.

    Hatvan.

    Negyven.

    Egyszer csak sötétbe borul minden. Odamegyek a villanykapcsolóhoz, semmi. Kimegyek a folyosóra, ott is félhomály van, sőt, a felvonó sem működik.

    Bezárom a szobámat, gyalog szaladok le a földszintre.

    Itt is sötét van, csupán a portáspulton világít egy elaggott petróleumlámpa.

    — Uram, mit parancsol? — fordul felém mosolyogva a hirtelenszőke portáskisasszony.

    — Asszonyom! Nincs áram a szobámban.

    — Elnézését kérjük, uram, de műszaki hiba miatt az egész hotelban szünetel az áramszolgáltatás. A hiba elhárítása folyamatban van, szíves türelmét kérjük — hadarja az ilyenkor szokásos sablonszöveget.

    — Köszönöm — felelem rosszkedvűen, mert félek, hogy a ruszki nem fog tornázni lámpa nélkül.

    — Bitte — vigyorog rám automatikusan a hatvankét fog, majd elfordul tőlem, és tovább teszi a dolgát.

Elindulok a lépcső felé, és azon gondolkozom, hogy a fenébe hatástalanítsam a pokolgépeimet. Már a feljáró alján járok, amikor odafentről futólépteket hallok.

    Öten szaladnak el mellettem! Elől két testőr, utánuk, kék melegítőben, lábán fehér tornacipőben a ruszki, mögötte még két biztonsági.

    Semmi lihegés, semmi zihálás, rám se néznek, csak loholnak. Pillanatok alatt eltűnnek az alagsori lépcsőhöz vezető ajtó mögött.

    Most rajtam a sor, vágtázok fel a hatodikra, be a szobámba, rogyok bele a székembe, magam elé penderítem a vekkert.

    Még tíz perc!

    Már csak öt!

    Megremegnek a falak.

    Egy másodpercnyi néma csönd, majd kitör a pánik.

    Felkapom a táskámat, nyomás a folyosóra. A szobákból álmukból felriadt emberek rohannak elő, a káosz leírhatatlan.

    Menekülés! A folyosókon, a lépcsőkön kiabáló, sikoltozó nők, férfiak, gyerekek.

    — Tűz van! Ég az alagsor! — hallatszik valahonnan.

    Nehezíti a menekülést, hogy a liftek nem működnek, így az emberek egymást lökdösve, taposva rohannak lefelé az emeletekről.

    Az utca felől szirénák hangját hallani.

    Leérek az előtérbe.

    A kalaposok kurva idegesek. Oroszul üvöltöznek, senkit nem akarnak kiengedni az ajtókon.

    De közben lángol a pince, füst és égésszag terjeng a levegőben.

    A vendégek mindent hátrahagyva a kijárat felé rohannak. Nincs senki, aki az útjukat állná.

    Kihasználom az alkalmat, sodródom a tömeggel.

    Kint vagyok!

    A hotelt körbezárja a rendőrség, a tűzoltók baltáikkal most törik át a hatalmas kirakatportálokat, hogy fecskendőikkel a tőz közelébe tudjanak jutni.

    Vészvillogóval, szirénával érkeznek a rohammentők, és most érkezik az állami televízió közvetítő kocsija.

    Még nem tudom az eredményt, de bízom a sikerben. A hatalmas tumultusban feltűnés nélkül tudok eltávolodni a szállodától. Sietve megyek pár utcasarkot, befordulok a Michael Sleister strasse-ra, megfordulok, meggyőződöm, nem követnek-e, majd sétáló tempóra váltok.

    Nézegetem a kirakatokat, és már azon jár az agyam, hogy fogom elhagyni ezt a gyönyörű országot.

    Tekintetem megpihen egy vibráló reklámfeliraton: Hotel Viking.

    Elhaladok az épület előtt hortyogó alkoholista mellett, belépek a halba. A portás pultján lévő csengőt megnyomom.

    Szakadt öregember jön elő a hátsó helyiségből.

    — Mit akar? — kérdezi barátságosan.

    — Szobát! — válaszolom bőbeszédűen.

    Egy papírlapot hajít elém.

    — Töltse ki! — most elém dobja a kulcsot is. — Tizenkettes, és hagyjon aludni!

    Felmegyek a szobámba, mely legalább olyan lepusztult, mint a tulaj. Táskámat az ágyra dobom, lerúgom cipőmet. Kiveszek a hűtőből egy sört.

    Sietve húznék el innen a jó büdös francba, de nem tehetem. Pár napot még dekkolnom kell, mert nem érek ki a reptérre, mielőtt lezárják.

    Bekapcsolom a tévét, és várom a híreket.

 

 

Legutóbb szerkesztette - S. Szabó István
Szerző S. Szabó István 185 Írás
Irodalmi oldalam címe:www.pipafust.gportal.hu honlapom címe: www.sneider.5mp.eu vívóegyletem honlapja: www.kdvse.gportal.hu ha feltétlenül dumálni akarsz velem: 06/20 319-1045