Rácsai Róbert : Oscar Wilde: A readingi fegyház balladája IV.

Nyomtatás

IV.

Aznap, mikor akasztanak,

Nincs istentisztelet:

A lelkész szíve túl nehéz,

Arca sápadt, beteg,

Vagy szemében meg van írva,

Mit nézni nem lehet.

Benn maradtunk harangszóig,

Mikor végre dél lett,

?rök jöttek, ajtók nyíltak,

A kulcsok zörögtek,

S minden rab cella poklából

A lépcs?re lépett.

Isten ege alatt jártunk,

De nem megszokottan,

Hamuszürke arccal megy egy,

Az meg holtsápadtan,

Ám bús népet ily vágyva nézni

Én sohasem láttam.

Nem láttam ily bús szemeket,

Sóvárgó mind és tág,

Nézték azt a kis kék sátrat,

– Ott bent égnek hívták, –

S minden vidám, szabad felh?t,

Mi rajta úszott át.

Ám sok közülünk csüggedten

Bámulta a földet,

Tudták jól, nekik járt volna

Ily iszonyú végzet:

Mert ? csak él?t gyilkolt meg,

Ám ?k holtat öltek.

Mert ki másodjára b?nöz,

Az holt lelket ébreszt,

Mocskos lepléb?l kirántja,

S megint vérezni kezd,

De minden, minden hasztalan,

Bármennyi vért is veszt!

Úgy mentünk ocsmány ruhánkban,

Mint bohóc vagy majom,

Csöndben jártunk körbe-körbe

Az aszfaltudvaron,

Csöndben jártunk körbe-körbe

Szó nélkül, borongón.

Csöndben jártunk körbe-körbe

S mint vad szél, szüntelen,

Iszonyú dolgok emléke

Kísértett a fejekben,

El?ttünk a rettegés járt,

S mögöttünk félelem.

Peckesen jártak az ?rök,

S mint nyájat, tereltek,

Rajtuk tipp-topp egyenruha,

S ünnepi öltözet,

Ám a mész a csizmájukon

Megmondta mit tettek.

Mert hol nemrég sötét sír állt,

Nem volt többé sír ott:

Az ocsmány börtönfalon sár

Meg homok virított,

És szemfed?ként tüzes mész:

Ezt kapta a halott.

Ily szemfedél jutott, ebben

Van a szerencsétlen:

P?rén s gyalázatban fekszik

Az udvar mélyében,

Lábán béklyó, úgy hever ott,

S t?zlepel szegényen!

És csontot, húst eszik a mész,

A rút, tüzes halál,

Rideg csontot fal éjszaka,

S nappal lágy húst zabál,

Húst és csontot, majd a szívet,

Mert mindent megtalál.

Három évig nem vetnek itt,

S marad minden csupasz:

Mert három évig ez a hely

Medd? lesz és kopasz,

S nézi a kíváncsi eget,

A szemében panasz.

Mondják, gyilkos szív mérgezi,

S nem nyílik más, csak seb:

Nem igaz! Mert Isten földje

Ennél biz’ nemesebb,

A piros rózsa pirosabb lesz,

S a fehér fehérebb.

Szíve fehéret teremne!

S pirosat a szája!

Sok csodán át, hozta óhaját

Krisztus a világra,

Hisz’ nagy Pápa el?tt borult

A sivár bot virágba.

De se vörös, se tejfehér

Rózsa itt nem nyílik,

Csak cserép, kavics s törött k?,

Ez mind, mit adnak itt,

Mert virág csak jó embernek

Enyhíti kínjait.

Így sosem hull majd borvörös,

S fehér rózsa szirma

A sár és homok borította

Ocsmány börtönfalra,

Hogy hirdesse, mindnyájunkért

Meghalt Isten fia.

Mert bár az ocsmány börtönfal

Öleli ?t körbe,

Lelke nem járhat éjszaka

Vasbilincsbe törve,

Csak sír a lelke, mért temették

Istentelen földbe,

Békén nyugszik – vagy fog hamar –

Ez a szerencsétlen,

Nem ?rül meg és délben sem

Ã?°zi majd félelem,

Se nap, se hold nem zavarja

A sötét földben lenn.

Mint állatot, úgy húzták fel,

S nem mondtak gyászmisét,

Hogy rémült lelke békében,

És csendben nyugodjék,

De nagy sietve vitték ki,

S egy lyukba temették.

Leszedték vászonruháját,

S testét legyek lepték,

Kigúnyolták dagadt nyakát,

S merev, dülledt szemét,

És röhögtek, míg a testet

A föld alá tették.

Csúf sírjánál nem térdepelt

Imát mondva a pap,

S mit Krisztus b?nösöknek adott,

Szent keresztet se kap,

Bár egy volt ? azok közül,

Kikért meghalt egy nap.

De így esett; egy élet így

Örökre véget ért,

S részvét-urnát töltött a könny,

Hogy bele alig fért,

Mert a fegyenc mindig gyászol,

S zokog valamiért.