Nagyajtai Kovács Zsolt : Kutyaiskola I. rész

Embert és kutyát akarva sem lehetett volna jobban összepárosítani, mint Klárikát Pimpikével.*

 

 

— Csoport, állj, megállunk, megáálluuunk, aranyos kedveseim, hölgyeim és uraim, mindenki. Klárikám, kicsi pipacsom, te is megállsz, ülnek a kutyák. Mondom, ülnek… Klárika Pimpikéje is ül. Mit mondol, aranyom, hogy a Pimpike nem akar ülni? Nem hát. De azért vagyunk itt most együtt, édes hármasban, mondhatom, harminchármasban, hogy megtanuljon az a szertelen kis ebecske ülni. Nyomd lefelé szelíden a farát, miközben finoman húzod a pórázát fölfelé. Ne oldalra, fölfelé. Mondd neki egyszer, hosszú magánhangzóval, hogy űűűl… csak egyszer. Ha leült, dicsérd meg. Azaz, látod, ilyen ügyesek vagytok? Nnnahát. Tizenöt perc szünet, rá lehet gyújtani, ugye, egy nótára. Felnőtteknek szól, hogy ha lehet, ne bagózzunk itt össze-vissza, eldobáljuk a csikket, az meg veszélyes. Lehet játszani a kutyákkal, nemcsak lehet, kell is. Nem szeretnék oldalukon fekvő, lihegő állatot látni. Lajoska, drágaságos egykomám, eleddig tizenhatszor kértelek, ne itasd ilyenkor azt a szerencsétlen jószágot. Ha egy kutya nem bír ki másfél órát víz nélkül, akkor az nem jó semmire. Ha most teleitatod, hogyan fog neked az tíz perc múlva futni, édes barátom? Tele vízzel a gyomra… Nem azért magyarázok én, kérem tisztelettel, hogy a saját hangomban gyönyörködjem, hanem hogy megjegyezd, Lajoska cimborám, amit mondok. Képzeld el a rendőrségi nyomozókutyát, amint üldözi forró nyomon a gyilokos rabolót, és közben ötpercenként megáll vizet kérni. A raboló meg a combját csapkodja a röhögéstől, és danolva menekül. Milyen kutya lenne az? No, tessék, kérem, aktívan pihenni, tizenöt perc után sorakozunk.

 

Hajdú Zoltán kiképzésvezető lassan elballagott a mintegy másfél futballpályának megfelelő nagyságú terület hátsó sarkába, törökülésbe helyezkedett, és a saját magára is vonatkozó dohányzási tilalma ellenére rágyújtott. Mélyet szippantott cigarettájából, közben figyelte a csoportja tagjait. Ez alkalommal másodszor voltak együtt, előző napon, szombaton elméletben elmondott minden fontos dolgot a kutyákról, gazdikról, összhangról, módszerekről, tanításról, a játék és a szeretet fontosságáról. Visszakérdezett az ebek gazdáitól, ha valamit nem értettek, újra és újra, fáradhatatlanul elmagyarázta, mindig új példákkal színesítve előadását. Fontosnak tartotta a jókedvet, mert egy száraz előadást, ha meghallgatnak az emberek, akkor semmi nem marad meg bennük, a kutyával való bánásmód pedig a jókedven, a játékosságon kell alapulnia. A kutya viselkedése mindig attól függ, hogy a gazdija hogyan, és mire tanítja őket. Ha a gazdi nyugodt, kiegyensúlyozott, derűs viselkedésű, akkor nehezen elképzelhető, hogy a kutya idegbolond, kiszámíthatatlan, agresszív viselkedésű lesz. Minden azon múlik, hogy mennyit foglalkozunk a kutyánkkal, és mennyire következetesen bánunk velük. A tegnapi első találkozás alkalmával sok mindent elmondott az „újoncoknak”, hogy ki mit jegyzett meg belőle, az a következő időszakban kiderül.

Végignézett a mostani csoportja egyes tagjain, és nem lett valami fényes jókedve. De azt is tudta, hogy az eddigi kezdő-csoportos növendékei semmivel sem voltak ügyesebbek, mint a mostaniak, és — kivéve azt az egy-két embert, aki lemorzsolódott bármi ok miatt a tanfolyamról — három hónap múltán mindenkit átadott a haladó-csoport vezetőjének, további foglalkoztatásra. Most mégis voltak aggodalmai.

Itt van például Klárika, és az ő Pimpikéje. Embert és kutyát akarva sem lehet ennél jobban összepárosítani, mint Klárikát Pimpikével. Klárika egy elkényeztetett, tizennégy éves leányzó volt, aki már akkor elsírta magát és hisztizett, amikor valaki kisé mogorvábban nézett rá, mint ahogyan ő azt otthon megszokta. Ma is ugyanabban a hosszú fehér télikabátjában jelent meg a kutyaiskolában, mint amiben tegnap, bár akkor Zoltán szépen kérte, hogy nézzen otthon magának egy rossz dzsekit, meg egy foltos melegítőnadrágot, mert itt alkalmilag előfordul, hogy eső esik, azután pedig itt-ott sár is van. A Klárika cipőjéről nem is beszélve… Fehér cipellő volt, félmagas sarokkal, inkább ötórai teára való volt, mint kutyázni. Zoltán úgy döntött, hogy még egyszer nem szól, majd rájön a leányzó, kinek van igaza. Pimpike természetesen hófehér középuszkár volt, aki egyelőre mindössze csak ahhoz értett, hogy aki három méteren belül megközelítette, azt azonnal széjjel akarta marcangolni. Klárikát ugyan nem bántotta, de Klárika szülei ruházatát otthon sűrűn igyekezett újraszabni, különös tekintettel Klári mama méregdrága selyemnadrágjára. Klárika és Pimpike nem lesz egyszerű eset, ezt előre lehetett látni. Pimpike egy ötméteres rugós sétáltató-póráz végén agressziózott, s Klárikát máris mélyen megsértette Zoltán azzal, hogy ha legközelebb nem egy normál, másfél méter hosszú pórázzal hozza ki az ebet a leány, akkor egyszerűen nem engedi beállni őket a sorba. Legfeljebb Klárikát, egyedül.

Vagy vegyük például Lajoskát, akinek a ruházata kellőképpen foltos és kicsit kinőtt is volt, cipője is megfelelt az itt elvártaknak, Lajoska makacssága azonban nem sok jóval kecsegtetett. Lajoska kutyája a Lord névre hallgatott, ír szetternek született, gyönyörű színben gyönyörű szőrzettel bírta kutya, csak egy baj volt. Nyolc hónaposan legalább tíz kilóval volt nehezebb az eb, mint kellett volna. Lajoska is verte a mázsát, gondolta, a kutyust se fújja el az első szél, ha nem muszáj, még véletlenül sem. Ezért aztán állandóan etette Lordot mindenféle kutyanápolyival, csokival, és kétpercenként kiállt a sorból kutyát itatni. Erről hogy fogja leszoktatni a kutyát, és főleg Lajoskát, azt még Zoltán sem igazán tudta.

    Elemér bácsi sem akárki volt. Elemér bácsi ötven év körüli, pocakos agglegény volt, aki az eddigi két kiképzési napon egyaránt egy állapotban jelent meg. Magyarán néhány deci cseresznye és jó egy liter bor elfogyasztása után, aztán rémesen csodálkozott azon, hogy az őrző-védő fajták, de a többi kutya is iszonyatos ugatásba kezdtek, amikor elhaladt a kutyák mellett. Köztudott, hogy a kutya nehezen viseli az ittas ember szagát, hát még, ha az ittas ember idegen is… Arról pedig nem is szólva, hogy Elemér bácsi a sajátos koktél hatására nemigen tudta eldönteni, hogy melyik a jobb- és baloldala, amellett pedig az egyenes vonalú, egyenletes menet sem sikerült sosem annak, mint aminek — elnevezése után — sikerülnie kellett volna. A baloldal felismerése pedig azért lett volna igen lényeges, mert az ebeket rendes ember a baloldalán vezeti. Nos, Elemér bácsinak ugyan mindegy volt, merre megy a kutyája, ő csak ment utána, nem kis kalamajkát okozva ezzel a tanulni vágyó növendékeknek.

A legkellemetlenebb nebulónak azonban mindenki előtt Tóbiás úr ígérkezett, aki Egon nevű rottweilerét íratta be az alapfokú fegyelmezési tanfolyamra, és igen meglepődött, amikor megtudta, hogy neki kell a kutyáját vezetni a terepen, be kell állnia a sorba, a többiek közé. Lealacsonyítónak érezte, hogy az ő csodálatos képességű kutyájának együtt kell taposnia a füvet holmi pudvás pincsikkel, szetterekkel, dobermannokkal, spanielekkel, mi több, még keverék kutyusokkal is. Zoltán negyed óráig magyarázta Tóbiás úrnak, hogy a kutyaiskolában nincsenek kivételek, egyik kutya olyan, mint a másik, nyolc-tízhónapos korban mindegyik kutya egyformán tanulni vágyó jószág, fajtától függetlenül. Egon ekkor vigyorogva felugrott Zoltán vállára, és barátságosan képen nyalta, ezért rögtön kapott egy nagyot Tóbiás úrtól a hátára a pórázzal. Egon nyüszítve visszavonult, Zoltán pedig, dühét alig leplezve szólt Tóbiás úrhoz.

— Idehallgasson, Tóbiás úr. Jegyezze meg, amit most mondok magának. Ha még egyszer itt, a szemem láttára bántani merészeli a kutyáját, akkor már a következő lépést jobb, ha a tanfolyamról elfelé irányba teszi meg. Elmondtam nemrégen, hogy a kutyát soha, semmiért nem verjük meg, különösen nem azzal a pórázzal, amelynek láttán minden kutya örvendezni kezd, hiszen számára azt jelenti, hogy séta következik. A maga kutyája így soha nem fog örülni a póráznak, nem beszélve arról, hogy hol van így a játékosság elve, ami nálunk oktatási alap. A kutyát meg lehet tanítani félni, félelemből dolgozni is, de hogy egyszer megbosszulja, azt higgye el nekem. Itt nem verjük a kutyát, érti, ugye?

— Az én kutyám, én tudom, hogyan kell egy ilyen fenevaddal bánni — felelte gőgösen Tóbiás úr.      

— Ha ennyire tudja, uram, akkor mi a fenét keres itt, ennyi tudatlan között? Vagy tudomásul veszi, hogy itt nem bántjuk a kutyát, vagy elmegy olyan helyre, ahol ezt célravezető módszernek tartják. Nos, megy, vagy marad?

— Khhmmm… Nos, még egy-két alkalommal ellátogatok ide, most pedig maradok, ha már itt vagyok — csapkodta saját tenyerét a pórázzal Tóbiás úr.

A többiekkel nem hitte, hogy az átlagnál nehezebb dolga lesz, talán csak Mária kisasszony lógott picit ki a sorból a folytonos beszédével, és azzal, hogy egy egyéniségéhez végképp nem illő kuvaszt próbált Zoltán utasításai szerint megrendszabályozni. A baj az volt, hogy rengeteg beszéddel, nem pedig határozott mozgásával tette ezt.

Hááát, Hajdú fiam, most sem lesz egyszerű dolgod — sóhajtott Zoltán, és feltápászkodott a földről.

— Kezdő-csoport, figyelem! Előttem egysoros vonalban sorakozóóó!      

 

  

Legutóbb szerkesztette - Nagyajtai Kovács Zsolt
Szerző Nagyajtai Kovács Zsolt 116 Írás
1950-ben, Békéscsabán születtem, és mindig itt éltem eddigi életemben. Köteteim:Én vagyok én, te vagy te...(regény, 2004.); Két nő (regény, 2005.); Bölcs vagyok nagyon...(versek, prózák, aforizmák, 2006.); Az utolsó szerető (regény, 2007.) Kiadó: Accordia Kiadó, Budapest