Thököly Vajk : A rózsák összeszúrnak

Igazából senki sem halt meg testileg, de a tény az, hogy a vesztes csapat nem tudta elfogadni a vereséget a mai napig.*

 

 

Valahol a város határa mellett volt az első háború. Vörös, fehér, sárga és rózsaszín volt a harcosok színe. Igazából senki sem halt meg testileg, de a tény az, hogy a vesztes csapat nem tudta elfogadni a vereséget a mai napig. Sőt, ha megkérdezném őket, akkor most is azt állítanák azok, akik pórul jártak, hogy nekik van igazuk. Tehát ott volt az utolsó ház mellett egy kis kertes ház, miben öregek laktak. Öregek, akik még munkaképes emberek voltak, és a nyugdíj mellett azért kellett még egy-két szeget beütni a belváros kerítéseibe, hogy a megélhetésüket biztosítsák legalább a létminimum felett.

És egy napon a szegek helyett rózsatöveket hozott haza a bácsi, amit az anyóka a kerítés mellé ültetett. Gyönyörű volt, ahogy fejlődtek. Az udvar díszei voltak, és nagy becsben voltak tartva már az első naptól. Még a kutyát is láncra verte az öreg, vagy ha el is engedte azt, akkor csak a hátsó udvarban, nehogy rávizeljen az egyik tőre, és akkor ki tudja, mi lesz. A természet szeszélyes volt azon a tavaszon, ahogy a rózsák fejlődtek, és nemesebbnél nemesebb énekeket dúdoltak, de a kis udvar határain kívül is megmozdult a világ. Mindenféle növény akarta magának a parlagos földet. Mindenki többet és többet akart a föld feletti részből, de a föld alatt is harcoltak a gyökerek az utolsó csepp nedvességért. Az udvar rózsái persze mit sem tudtak e harcból, hogy miként lehet a napfényt úgy elkapni, hogy másnak ne jusson annyi, vagy a szélbe kapaszkodva, előredőlve megmaradni. A kerítés megvédte őket bent az udvarban, és az eső, ha nem is esett, akkor a vizet megkapták a mamókától.

Egy napon aztán különös dolog történt. A sárga rózsa épp a napban gyönyörködött, mikor is…

— Hé te! — szólalt meg egy idegen hang a kerítésen kívülről. — Igen, te, sárga rózsa.

A sárga rózsa kicsit megijedve, lassan fordult a hang irányába, és figyelte, hogy ki szólítja. A kerítés deszkái közötti résen szólt neki valaki. És jól látszott, hogy ki.

— Ki vagy te? — kérdezett vissza megilletődve a sárga rózsa.

— Én… Én egy rózsa vagyok, itt kint élek a vadonban — válaszolt a jövevény.

— Rózsa?! Na hiszen, ilyen csúfságot már ne mondjál! Nézz rám, így néz ki egy rózsa, mint én. Szép, sárga az igazi rózsa — mondta felemelt hangon az udvari virág.

— Nem csak szép sárga, hanem vörös is — szólalt meg a mellette álló nemes vörös rózsa, aki már az elejétől figyelte, ahogyan társalog a két növény.

— De ti, rózsák miért vagytok ott bent, bezárva? — szólalt meg újból a vadrózsa.

— Mi nem vagyunk bezárva, mi itt élünk biztonságban, nézz ránk, milyen pompásan élünk, csak úgy napoztam ma is egész nap. És iszogattam a jó tápokat a talajból.

— Hát én már nem ettem egy jót pár napja… — szólt újból a vadrózsa keseregve. — Viszont itt kint odamegyek, ahova akarok, szabad vagyok, és nem bánt senki sem.

Összenézett a két nemes virág, majd a vörös megszólalt.

— Minket sem bánt senki, de te ahogy kinézel, az a rózsák szégyene. Nem is vagy te rózsa, csak egy tövises kóró, aki rózsának szeretne látszani. Szégyen!

A vadrózsa lehajtotta a fejét és kicsit félrefordulva nézett ki a város melletti mezőre, aztán megszólalt.

— Már megint itt vannak a tehenek, és…

— Mik azok a tehenek? — vágott a szavába a vadrózsának a vörös. S ezt kérdezve elkezdték nyújtani a fejüket, hogy lássanak valamit ők is, de nem láttak semmit.

— Mindegy, nekünk itt bent az udvarban elég látnivalónk van — szólalt meg irigyen a sárga rózsa is. — Nem vagyunk mi koldusok, kint a mezőszélén állva, kis, zöld levelekkel. És nézd már, a rózsája milyen gyatra, szégyen! — folytatta a vörös rózsa.

A vadrózsa csendesen bámult kifele a horizont határára, és kicsit leengedve a fejét bólogatott. Mintha búsult volna, hogy ő csak egy korcs. És ekkor lépések hallatszottak a ház felől. A mamóka jött, egy nagy ollóval a kezében. Megfogta a sárga rózsát, és levágta az összes ágát, amin a virágai voltak, ezután a vöröset is megfogta, és annak is levágta.

Aztán ahogy jött, úgy el is ment, s közben szépen egymás mellé helyezte a virágokat.

Meredten nézte a vadrózsa ezt a mészárlást. Nem szólt, csak nézett befele a kerítés deszkái között. Csonka virágtestek voltak ott a földből kiállva, és nem szóltak egy szót sem már. Csend volt.

— Ments meg engem, kérlek — szólalt meg egy halkan szóló hang, valahonnan a kerítés tövéből, bentről az udvarból. — Ments meg, nem akarom, hogy levágjanak, mondta keserű hangon egy rózsaszín rózsa, aki eddig nem szólalt meg.

A vadrózsa kicsit feljebb emelte a fejét, és a rózsaszín virágra nézett. Az pedig kicsit összehúzva magát, félelmében csak annyit mondott, mielőtt a vadrózsa el nem távolodott a kerítés mellől:

— Én is vadrózsa szeretnék lenni…

 

 

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Thököly Vajk