Ez ösvényen nem virágzik remény
Köröttünk mindenütt bánat, s halál,
Ahol köddé varázsoltan, serény
Futtában partot ér az erd?, s a táj.
Baj kísért b?v-rontó érzetén
S hogy konok ár támad hullámtör?t;
Monoton szóiból kihallom én
Ítéletét: „Többé nem látod ?t”.
S mid?n az alkonysugár felizzik ott,
Hantolt reményem sírboltját tárom:
Elmúlás-kíntól vérben áztatott,
S e földi létnek túl szép virágom;
Bimbója, szirma sz?zies-hideg,
E szívben vár, s a Mennybe’ nyílna meg!
On our lone patheay bloomed no earthly hopes:
Sorrow and death were near us, are we stood
Where the dim forest, from the upland slopes,
Swept darkly to the sea. The enchanted wood
Thrilled, as by some foreboring terror stirred,
And as the waves broke on the lonely shore,
In their low monotone, methought I heard
A solemn voice that sighed: „Ye meet no more”.
There, while the level sunbeams seemed to burn
Through the long aisles of red, autumnal gloom,
Where stately, storied cenotaphs inurn
Sweet human hopes, too fair on earth to bloom –
Was the bud reaped, whose petals pure and cold
Sleep on my heart till Heaven the flower unfold.
Legutóbbi módosítás: 2019.07.09. @ 15:18 :: Rossner Roberto
