Baleset
Huszonegyedike, péntek
Ez a tanév szerencsétlenül kezd?dött. Reggel, iskolába menet éppen azt meséltem a papának, hogy mit mondott a tanító úr, amikor nagy cs?dületet láttunk a kapu el?tt. Apa rögtön mondta:
„Valami baleset lehet! Na, ez az év biz’ rosszul kezd?dik!”
Nagy nehezen befurakodtunk a kapun. Az el?csarnok tele volt szül?kkel, gyerekekkel, a tanító bácsik nem tudták az osztályokba terelni a fiúkat, mindenki az igazgatói szobát leste.
„Szegény gyerek! Szegény Robetti!” – hallottuk mindenfel?l.
A zsúfolt el?csarnok túlsó végében a tömegb?l rend?rsisak emelkedett ki, az igazgató úr kopasz fejét is láttam, aztán jött egy cilinderes úr.
„A doktor.” – suttogták.
Apám megkérdezte az egyik tanítót:
„Mi történt?”
„Egy kocsikerék átment a lábán.” – felelte.
„Eltört a lába.” – mondta másvalaki.
Egy másodikos fiú, Robetti, a Dora Grossa utcán meglátta, hogy egy els?s kitépi magát az anyja kezéb?l, az úttestre szalad, és néhány méterre egy omnibusz el?tt hasra esik. Erre Robetti bátran odarohant, elrántotta a fiút a busz el?l, de nem volt elég fürge, az egyik lábán átment az omnibusz kereke. Robetti egy tüzérkapitány fia.
Miközben ezt mesélték nekünk, egy néni szaladt keresztül az el?téren, mint egy ?rült: Robetti mamája volt, érte küldtek. Egy másik asszony eléje rohant, és sírva ölelte át, ? volt a megmentett kisfiú anyukája. Mindketten berontottak az igazgatói szobába, hallani lehetett, amint Robetti mamája kétségbeesetten kiabál: „Ó, Giulio, kisfiam! Édes kisfiam!”
Ebben a pillanatban kocsi állt meg a kapu el?tt, és nemsokára megjelent az igazgató úr, karjában hozta a fiút, aki az igazgató bácsi vállára hajtotta a fejét; arca sápadt volt, szemét lehunyta. Az el?térben nagy csönd támadt, csak Robetti mamájának zokogása hallatszott. Az igazgató úr egy pillanatra sápadtan megállt, kicsit a magasba emelte a fiút, hogy mindenki láthassa. Ekkor tanítók, szül?k, gyerekek, mind azt dörmögték: „Éljen Robetti! Éljen a szegény fiú! Éljen, éljen!” – és csókokat dobáltak feléje, és a közelében álló tanító nénik, meg gyerekek a kezét és a karját csókolgatták. Erre kinyitotta a szemét.
„A füzeteim…” – motyogta.
A megmentett gyerek anyukája sírva odamutatta neki.
„Itt vannak, angyalom, majd én viszem, én viszem ?ket.” – és közben a sebesült édesanyját támogatta, aki a kezébe temette arcát.
Kimentek, a fiút vigyázva elhelyezték a kocsiban, és elindultak.
Mindannyian néma csöndben vonultunk az osztályba.
A calabriai fiú*
Huszonkettedike, szombat
Tegnap délután, mikor a tanító úr éppen szegény Robettir?l hozott híreket, és elmondta, hogy egy ideig mankóval kell járnia, bejött az igazgató bácsi egy új gyerekkel. Sötét b?r? fiú, a haja barna, nagy, fekete szeme van és s?r?, összen?tt szemöldöke; sötét ruhát visel, fekete b?rövvel. Az igazgató úr miután néhány szót súgott a tanító úr fülébe kiment a teremb?l, otthagyván az új fiút, aki nagy, fekete szemeivel nézett ránk, minden félelem nélkül. A tanító úr megfogta a kezét, és azt mondta az osztálynak:
„Gyerekek, örvendjetek, ma egy olyan kis olasz emberke érkezett közénk, aki több mint ötszáz mérföldnyire született, Reggio di Calabriaban. Fogadjátok szeretettel a messzir?l jött testvért. Dics?séges vidéken született, az a déli tartomány remek embereket adott Olaszországnak, és ma is er?skez? munkásokat, bátor katonákat ad; hazánk egyik legszebb tája; nagy erdeit és hegyeit eszes, merész emberek lakják. Úgy szeressétek ezt a társatokat, hogy ne érezze magát elhagyatottnak, amiért olyan messzire került szül?földjét?l; bizonyítsátok be neki, hogy egy olasz fiú testvérekre talál bármelyik olasz iskolában.”
Felállt, megmutatta a térképen, hol van Reggio di Calabria. Aztán érces hangon így szólt: „Ernesto Derossi!”
Mint már írtam, Derossi volt az örökös legjobb tanuló. Ernesto fölállt.
„Gyere ide!” – mondta a tanító úr, és Derossi kiment a padok elé, a tanári asztalhoz, és megállt a calabriai fiúval szemben.
„Mint a legjobb tanuló, pajtásaid nevében öleld meg új társatokat: Piemonte tartományának fia ölelje át Calabria fiát!”
Derossi megölelte az új fiút, és hangosan, tisztán köszöntötte: „Isten hozott!” – és kétfel?l megcsókolta az arcát.
Tapsoltunk.
„Csönd legyen!” – kiáltotta a tanító úr. – „Az iskolában nem tapsolunk!” De látszott, hogy örül.
A calabriai fiú is vidámabb lett. A tanító úr megmutatta a helyét, és odakísérte.
„És még valamit ne felejtsetek el!” – folytatta. – „Hazánk ötven évig harcolt, és harmincezer h? fiát vesztette el azért, hogy egy calabriai fiú otthon érezhesse magát Torinóban, és egy torinói gyerek otthonra lelhessen Reggio di Calabriában. Tiszteljétek és szeressétek egymást! Aki sértegetné ezt a fiút csak azért, mert nem a mi vidékünkön született, az soha többé nem nézhet az egységes Olaszország zászlajára.”
Alighogy a calabriai fiú leült a helyére, szomszédai tollakat, kis képeket ajándékoztak neki, az utolsó padból pedig egy fiú egy svéd bélyeget küldött neki.
*E rész megértéséhez tudni kell, hogy a Szív 1886-ban íródott, mindössze tizenöt évvel az egységes Olaszország megszületése után. Maga De Amicis is úgy kezdte pályafutását, hogy a Risorgimento harcai során haditudósító volt. A m? megírása idején a trikolór is még szinte újnak számított, és nagy becsben állt.
