Sírjai a temet?kerteknek, sírjai és kriptái: jó meséket, szép históriákat rejtenek, csak tudj hallgatagon figyelni: f?szálakra, bokrokra, fák susogására.
Meg a kövekére is!
Mesélni, mesélni éppen a Pere-Lachaise temet? kertje is tud.
Olvasó, jöjj! türelmes füllel segédkezz;és mi csonkának t?nik elejében, az egész lesz.
Zúgnak, bongnak és búgnak és súgnak délid?ben Párizs városának harangjai az Úr ezeregyszáztizenhetedik évének egy szép napján.
Május tizennegyedike van, keddi nap.
No, de hát hova sietnek itt, a Szajna-parton, az emberek a dúslombú akácok alatt, a Miasszonyunk temploma melletti univerzítász közelében?
Hová sietnek az ifjak, a csillogó-szem?ek, meg a vénebbek, a már-lezárt-szem?ek?
Hová?
Hová? ezt kérdeni mered, olvasó?
Hát épp az egyetem felé sietnek.
Ezen a keddi napon, május tizenkettedikén, párizs -nap zuhogásban mindenki a magistrae magistrorum el?adására siet.
Ma – hát persze! – Pierre Abelard tanít az univerzítászon!
És a siet?k közt, ifjú-emberek koszorújában, Heloise lépked.
Vagy száll Heloise? Száll Párizs utcakövei fölött?
Tizennyolc esztend?s mindössze.
Olvasó? Láttál Te már szépet?
Isten-teremtette szépséget?
Vagy csak festményeket láttál, ember-teremtettét?
Láttál-e szépséget, karöltve értelemmel?
Nézzétek Heloise-t, nézzétek! Ovális arcocskája alatt karcsúdad nyak. Ne mondd olvasó, hogy nincs ilyesmi!
Már hogyne lenne: kerekded az a nyak, de karcsú is, mint hattyúnak van.
Ilyen Heloise nyaka: az arca meg, az arcocskája…
No, ne szóljunk tán róla!
Ruhája: sejttet?. Gyönyör? testet, vékony derekat, asszonyosan ível? csíp?t sejttet?: pedig nem asszony még, leány.
És mindeme gyönyörök ellenére, az univerzítász cerberosza nem engedi belépni Heloise-t.
Már hogy is mehetne az el?adásra n?, még ha épp gyönyör? lányka is?
Mit gondolsz türelmesfül??
Megbántódott Heloise?
Sírt?
Szomorkodott?
Ugyan: dühös, az volt, dühös, az lett Heloise, a katicabogárka, de mindjárt cselekedni is kezdett.
Csak fordult mérgesen, szoknyája libbent szép lába körül, aztán megcélozta a Miasszonyunk-temploma melletti kanonoklakást, mert Heloise ott élt Fulbert-rel, kanonok nagybácsijával. És panaszolkodott neki.
Néhány nap hullt az elmúlt id?k tavába: Fulbert kanonok aztán megkereste Pierre-t, és szólt hozzá:
„Nagytekintély? magister Abelardus! Hallom, magányosan lakik, sok aranypénzt fizet a szállásért. Nékem hát van egy ajánlatom, jó ajánlat az! Költözzék Kegyelmed hozzám: nagy ház a kanonoki, ketten lakjuk csupán húgommal, az emeleten két üres szoba áll. Nem kérek pénzt, magister, csupán naponta egy-egy órában tanítsa unokahúgomat, Heloise-t! Mert nagyon vágyik az a lány arra, de az univerzítász el?adásaira nem engedik…”
Erre a jóelméjü magister így adta a választ:
„A gyönyör? Heloise-t? Tanítsam? No, hát csapjunk egymás tenyerébe kanonok úr!”
No, és egymás tenyerébe csaptak.
Pierre padlásszobája a kanonoki házban. Párizs-égre nyíló ablak, keretében a Miasszonyunk-katedrális egy tornya látszik a kék égboltra építve.
Magister Abelardus viszi a szót, mert épp nála van:
„Az egyház szent tanítóinak nagy számban ránk maradt írásaiban sokszor egymástól eltér? – s?t -, egymásnak ellentmondó kijelentésekkel találkozunk. Sok köztük hellénekt?l ered, sok közülük olyasmir?l is szól, mi nem leányfüleknek való. Elhamarkodottan mégsem ítélkezhetünk felettük. Csak el ne hamarkodjunk semmit!”
Szépséges fejecske hajlik, perzsel? tekintet néz föl Abelard-ra:
„Magister! Elhamarkodottan ítélkezni, cselekedni én nem akarok, elkapkodni sem akarok semmit! De mondja meg nekem mesterem – hisz nem beszélt még err?l -: mondja meg azt, mi a férfi a Teremtésben, és mi a n??”
Édes tekintetnek felel Abelard, a mester:
„A túlvilágon nincsenek külön férfi és n?i lények, hanem egybeolvadt kapcsolatok vannak, és egy ilyen kapcsolódásban összeolvadt férfi és n? alkothat egyetlen Szellemlényt. A férfi és a n? ikerlelkek; nagyon ritkán megesik, hogy az ikrek a Földön is találkoznak, de a túlvilágon mindenképp meg kell várniok egymást, mert az isteni létbe csak közösen léphetnek be.”
Elálmodó tekintettel néz Pierre-re a lány:
„Találkozott valaha a mi lelkünk, Magister?”
Úgy történt – úgy kellett történnie -, hogy könny? csókkal illesse a lány ajkát.
Úgy történt – úgy kellett történnie -, hogy Heloise visszacsókolja.
Úgy történt – mert úgy kellett történnie -, hogy a lány feketetenger haja szétterüljön a kereveten, behullámozzon minden zeget és zúgot a kis padlásszobában: kerevetet, asztalt, székeket, Pierre testét, mindent!
„Ki vagy te?” – suttogta a lány. – „Ki vagy?”
„Méhész vagyok, méhek pásztora vagyok…” – súgta szájába a férfi, mert „abelard”, a neve, ezt jelentette franciául.
És úgy történt – úgy kellett történnie -, hogy Fulbert fölneszeljen szerelmükre.
És úgy történt – hisz úgy kellett történnie -, hogy teherbe essék Heloise.
Szerelemben betelt testtel, és szerelemben telt lélekkel, elpihenve feküdtek egymás mellett, amikor Fulbert rájuk tört; rúgott ajtó zuhant a kis szobába és állati üvöltés!
„Takarodjék magister, takarodjék a háztól! És leszámolok még önnel!”
Egyetlen könyvet tudott csak magához menteni Pierre Abelard, aztán futott: úgy történt – úgy kellett történnie -, hogy futnia kelljen.
Lelkében dühödten, mert azt gondolta: hogy futnia kell, abban Heloise is b?nös.
„Ha felébred bennünk a kétely, akkor arra kényszerülünk, hogy tovább kutassunk!” – kiáltotta vissza venerabilis Abelard Heloise-nek.
Nagyon, de nagyon igazságtalan volt ekkor az igazság ismer?je.
Három sötétarcú ember kereste Fulbert kanonokot: csak megkaparták a kaput, hangosan kopogni nem mertek. Félszem? volt az egyik, félfül? a másik – hóhér csapta le a másikat -: no, és félkarú a harmadik. Abban a másik félkarban is Párizs valamely hóhéra m?ködött közre.
Halkszavú utasításokat adott Fulbert: hol és hogyan és mi legyenbelard-ral.
És úgy lett, úgy!
Két nap múlva – nyirkos szeptembervégi nap volt – a szennyes párizsi utca kövére csorgott Pierre vére, akár Kronoszé egykoron a tengerbe és Hellasz földjére cseppent, és ugyanazon okból.
A félszem? és a félfül? leszorították a mocskos földre, mely t?lük még mocskosabbnak t?nt, és a félkarú szörny? kése kivágta Pierre férfiasságát a földre. Párizs mocskos utcakövére.
Így történt: így kellett történnie…
Egyetlen ló húzta, ponyvás, ócska kis kocsi halad a Párizsból Bretagne felé kanyargó úton, két holdhónappal az írt események után, 1119. novemberében.
Légy pontos, krónikás!
1119. november tizedike van, hétf?i nap.
Morlaix-ban, egy fogadó el?tt megáll a járm?, alkonyodó id?ben, hisz télen hamar alkonyodik: a szökevény szerelmesek, Pierre és Heloise kiszállnak, és megpihennek kicsit ebben a tengerparti fogadóban.
Pihenjetek csak kedveseim, pihenjetek meg!
Mindketten megváltoztak, mióta utoljára láttuk ?ket. Pierre szája szegletében két keser? ránc született: nem volt az ott korábban, nem.
És Heloise szép arcocskája is haloványabb színt öltött, már-már sápadtságnak mondhatót.
Két napja vannak úton, szökésben Párizs aljas városából.
Most egymás mellett ülnek az ivóban: nem egymással szemben, így hát Pierre kezébe veheti a lány kezét.
Heloise – ki tudja már hányadszor, de még mindig aggódva – kérdezi, mintha más választ is várhatna, mintha bizony változhatna a válasz:
„Hogyan tovább, Pierre? Hová és hogyan?”
Türelmes-türelmetlen j? a válasz:
„Kedves: hisz már oly sokszor mondtam el… Bevackollak Cosette n?vérem Saint-Pol-de-Léon-i házába: ott titokban, hogy ne tudja senki, összeházasodunk: utána mindjárt aztán elválunk egymástól: én indulok vezekelni b?nünket, mert bár szörny? aljas volt kanonok-bátyád tette, de…”
„De?” – néz a férfire, aztán néz az asztalra Heloise. – „De…?”
Ám úgy történt – úgy kellett történnie – hogy Heloise nem kapott választ.
Akkor.
Nem ám, mert a nagy skolasztikus, a magisterek magistere, Pierre Abelard, észrevette, hogy az ivó bejárata el?tt egy rózsabokron az esztend? utolsó rózsája ottfeledkezett: a nagy skolasztikus, a nagy magister, váratlan fölpattant hát az asztaltól, váratlan kisietett- ugrott az ivóból, és leszakította azt az utolsó rózsát, hogy átadja Heloise-nek.
A lány kedves mozdulattal orra elé emelte a rózsát: persze annak a novemberre felejtett virágnak nem volt már illata. Fagyott, halott rózsa volt, mégis Heloise-nak nem volt lelke, hogy eldobja: meg?rizte szép kezében tartva.
Ami azt illeti: haláláig ?rizte.
– folytatódik –
Legutóbbi módosítás: 2009.10.08. @ 03:36 :: Kavyamitra Maróti György