Kavyamitra Maróti György : Szembesítés 1.

“Fare thee well, and if for ever
still for ever, fare thee well.”
Byron


A sok forgolódásból, meg az óra egyre kitartóbb titákolásából arra következtetek, hogy sokat aludni ez éjjel sem fogok.
Keveset alszik ötvenen túl az ember.
Fölkászálódom hát a nyomasztó ágyból, és varázstudományomhoz menekedem.
Jöjjetek szépen egykor élt vagy sosem élt lelkek, jöjjetek!
Szobám ajtaját kitárom, talán teát is f?zök.

Talán.

 

Halk, szerény-szép kopogtatás: hozzá méltó. Ilyen volt álló életén át: halk és szép és szerény.

Kedves még a kopogtatása is.

 

Ajtót tárok, és ? áll odakinn: az ajtó keretében karcsú-lágy leánytest sziluettje; hosszú, kontyba-csavart fekete haj keretezi az ovális arcocskát. Szív alakú az, ahogyan számos-számtalan költ? és fest? és szobrász kívánta volt.

Hiába, hogy én magam b?völtem-bájoltam ide, csak elsz?kül és sz?köl a lelkem; átfut agyamon: porszívózni és port törölgetni kellett volna kis szobámban. Fölmosni, tán.

Teát hozok, persze, hogy teát! Mi mást?

Szobámba Tatjana Larin – így igaz! – Tatjana lép be.

Hellyel kínálom, és közben lopva nézem ?t szemem oldal-vetülésével: de csalódásra; ó, csalódásra semmi ok.

Lányos-bájos félszegen ül le, ahogy képzeletemben oly sokszor láttam: térdeit szemérmesen összezárja, derekát és gerincét elhúzza a szék hajlóvonalától, és szigorú-egyenes tartásban ül.
Kicsivel kés?bb majd, hogy a beszélgetés érdekelni kezdi, el?red?l, két térdére nyomja könyökeit, kerek-szép állát tenyerébe támasztja: így most nyakának legfels? csigolyái kiemelkednek a kékbrokát ruha kivágásából, és kontybafont hajából néhány kiszabaduló tincse rátáncol e csigolyákra.

Ha álmodom ezt a lányt, legszebb álmomat álmodom.

Tatjanát álmodom.

Csakhogy nem álmodom: egész szépséges testi valójában van jelen Tatjana Larin.

És szól:

„Tudom, mit akar Ön kérdezni vagy állítani: tudom. De várjon kissé Ön a kérdésekkel, várjon, amíg meg nem hallgatott.”

 

…és Tatjana mesél:

„Nálunk, odahaza, a vendégváró-szobában, a világ felé forduló falon volt egy ablakmélyedés. Az ablak az erd?re, túl a tágas orosz földre nyílt. Olykor az erd?b?l kunkorodó úton könny? cséza, vagy nehéz hintó t?nt fel, de csak olykor. Többnyire lélek sem röppent arra.

Az után, néhány napig, Olga húgom annál az ablaknál ült. Olga. Olga hamar túl lett az egészen. Jóval hamarabb, mint várható volt: mégis, ugye? hisz jegyese pusztult el oly nyomorultul, ráadásul jó barátja keze által. Olga még sem töprengett sokáig, nem is siratta Lenszkijt oly nagyon: csak eltelepült egyszer az ablaktól, és élt tovább könnyeden.
Akkor én pedig odaültem a nappaliban ahhoz az ablakhoz, ahonnan az erd?re, azon túl a tágas orosz földre nyílt kilátás, és naphosszat ültem ott.
Kis, fehérderekú nyírfa n?tt az ablak el?tt.

Meg kellett értenem, tudja Ön?
Meg kellett értenem, hogy kibe szerettem bele oly végzetesen?

Ki az a Jevgenyij, akibe oly nagyon szerettem belé?
Ki ??

Szeretni valakit, aki úgy utasít el, mint vízért nyüszköl?, szomjazó kóbor kutyát szokás, ha útban van? Vagy még azt sem, ha jobb érzés? embernek nyüszköl.

Szeretni valakit, aki hajnali – hanyag mozdulattal halálra lövi barátját, az egyetlent, aki szerette ?t sok hamis „barát” közt, aztán fütyörészve tovább állni: nekiutazni Európa csillogó tornyainak?

Szeretni?

Kit?
?t?

De hát ki ??

Ki?

Ezeket kérdeztem magamtól barátom abban az ablakmélyedésben napokig, hetekig: sok ideig, mert nekem választ kellett találnom, érti-e Ön?

Az ablakon túl, arra a kis erd?re, hó hullott elébb, aztán tavaszi nap olvasztotta jegét, végül nyári h? szárítgatta sarát: eltelt egy év medd? töprengésben. A szép nyírfa az ablak el?tt magasabb lett néhány centiméterrel.”

„Igyék teát, Kedves!” – vetem végre közbe.

És Tatjána ajkaihoz emelte a teáscsészét – ó, de szívesen lettem volna csésze e pillanatban! -, és kortynyit ivott. Letette a csészét – egérsuttyanásnyi-zajt sem csapva -, aztán rámröpítette szénfekete szemének pillantását.

Bírhatatlan pillantás volt: millimétert sem mozdul a Föld szédít? égútján, és szerelmes leszel e pillantásba, mindhalálig.

Nem akartam jobban belészeretni Tatjánába, háttal fordultam tehát, és megnéztem könyvek gerincét a könyvpolcomon.

Ne kérdezd, milyen könyvekét!

„Hisz Ön Istenben, barátom?” – hallottam magam mögül, a világ távolából.

„Hiszek egy Istenben…” – karistolt el? torkomból.

„Akkor hinnie kell, hogy Isten tudja, mit akar!” – hallottam magam mögül, a világ távolából. „Tehát oka volt, hogy belészerettem, méltatlanba nem szerethettem belé.”

…és Tatjana folytatja…

 

„Nyár lett, nyár lett újra, amint mondtam, mi meg kettesben maradtunk anyácskámmal, mert Olga húgom nyárra férjhez ment, és el is költözött a szomszéd földbirtokra. Amiként ? feledte el jegyesét, akként múltak a szóbeszédek Jevgenyij múlt cselekvései körül. Ha – ritkán – estély volt nálunk, vagy más nemesi házban, már senki sem beszélt Anyeginr?l, Lenszkijjel vítt párbajáról, Lenszkij korai haláláról.

Senki sem.

Én meg a fölragyogó nyárban, mely oly szép a mi Oroszországunkban, hosszakat sétáltam, túl a kis erd?n, túl a tágas földeken, túl nyírfaligeteken.

Rákaptam, hogy Jevgenyij birtokán járjak, utóbb kastélyához is el – elvetültem.
Öreg kasznárházaspár ?rizte a kihalt kastélyt, nem volt nehéz megbarátkoznom velük. Értettem mindig a nép nyelvén, talán mert nem anyácskámtól, hanem Dadusomtól tanultam az orosz szót.

Szavak té- és tova, aztán egyszer a kastélyban, az üres szobákban találtam magam.

Valamit kerestem én ott barátom, érti-e Ön?

Valamit, amit észbe-kézbe ragadhatok, valamit, ami megmutatja nekem, hogy ki volt az férfi végül is, akit megszerettem.
Ki?

Id?vel betévedtem a könyvtárszobába is.

Hosszú falmentén álltak ott a könyvei Jevgenyijnek, csakhogy én azokkal kezdeni semmit sem tudtam. Jó részük eleve angol nyelven díszelgett: én valamicskét tudok franciául, ha kell, egy estélyen eltársalgok éppen azon a nyelven, de angolul, angolul nem tudok.

És ami oroszul volt? hát azok sem nekem szóltak.

Közgazdaságtan, matéria-filozófia, faluépítés: csupa, csupa szárazság, agynak szóló könyvek.

Tudja barátom, a léleknek semmi sem szólt Jevgenyij könyvtárában.

Jártam csak hát a könyvespolc mentében, ujjaimmal simítottam a könyvek gerincét, töröltem ujjaim hegyér?l a port, míg nem…

Esett kis könyvet, hullottat nem találtam.

Mélyre hullottat, az adamsmithek-mögé hullottat: Istenem! egy Byront találtam lehullva!

Eltüntetve?

Ki tudja?”

 

Jobbat mondani megint nem tudok:

„Igyék teát, Tatjana kedves!”

Rám se hederítve folytatja: bezzeg én!

Bezzeg én, már a padlón tekeregtem a szerelemt?l sújtva.

Láttam, ahogy a könny? lánykatest ott sétál a könyvespolc hosszában, szépen-szép kezével simítja könyvek gerincét, aztán belemerül éjtekintete Byronba.

„Byron Harold Child-ja hevert lehullva, elfeledve.

Fölvettem a drága könyvet, végigsimítottam borítóját, és fölütöttem.” – folytatta Tatjana fölragyogva.

Nem, mintha eddig nem ragyogott volna napsugár éjjeli szobámban.

 

„Önmagától nyílt az a könyv barátom, önmagától nyílt. Bizonyára, mert sokszor ütötték föl ott, azon az oldalon. Én akkor az ablak közelébe mentem Byronnal kezemben, hogy beléolvassak, és akkor megláttam.

Ha nem az ablak fényében állok, ha nem úgy vetül a beöml? fény, tán soha nem láttam volna, de akkor megláttam. Azt a mondatot láttam – hüvelykujj körme húzta alá -, amit én oly nagyon szerettem a nagy Byrontól:

„Fare thee well, and if for ever

Still for ever, fare thee well.”

Ez az én verssorom, érti-e Ön?

Az enyém – és az Övé.

A Jevgenyijé!

A mi versünk nyílt szemem elé abban a könyvben…

„Ég veled, s ha kell örökre,

Mindörökre ég veled.”

Amikor épp nem a világnak játszotta szerepét gerinccel kifelé forduló közgazda-könyvek sorával, akkor Jevgenyij Anyegin azt a két sort jelölte körme hegyével, érti Ön ezt?
Érti?

Megnyugodva hagytam el az Anyegin-kastélyt: tudtam már, kit szerettem.
Azt a férfit, aki titokban Byront jelölt körme hegyével.”

Teáscsészéjéhez nyúlt Tatjana, a kedves, és ekkor három rövid, határozott, kemény koppanás hangzott föl szobámnak ajtaján, kintr?l.

 

Indultam, hogy ajtót tárjak Jevgenyij el?tt: hisz ?t is megidéztem, én idéztem ide, ezen a sötét, álomtalan éjjelen.

– folytatódik –

Legutóbb szerkesztette - Kavyamitra Maróti György
Szerző Kavyamitra Maróti György 400 Írás
1951-ben Boldog Sarlósasszony napján születtem. A keresztségben kapott nevemen kívül még az ÃÂrja Majtreja Mandala buddhista rendben kapott nevemet használom előtagként, melynek jelentése: a Költészet Barátja. Voltam segédmunkás, szerszámkészítő szakmunkás, tanár. Jelenleg semmi vagyok: sok-sok érműtétem után leszázalékoltak, igazi semmit-tevő lettem. Ezért írok. Hej,ha csak még egyszer tanterembe léphetnék... Dehogy írnék én ilyen-olyan írásokat: elmondanám a teremben, és az jó lenne. Lettem hát (a drága Arannyal ellentétben) énektanárból éneklő. Elvált vagyok, két nagy gyermek apja, és nagyapja egy gyönyörűségnek, Kamillának, Millának.