dudás sándor : közben ÚTközben X.

36.

    F?nökömmel tiszteltük egymást, kapcsolatunk sokkal több volt, mint alá- s fölérendeltségi viszony. Megalkuvás nélkül, mindig kiállt értem. „Semmit nem hallasz, de többet érsz sok épnek mondottnál!”
    Anyám és ? szívvel-lélekkel álltak ki értem.
    Pista szeretett horgászni. Pecabotjai voltak, horgászfelszerelései, csónakja, minden vízi alkalmatossága. Engem mindig vitt magával, ha kedvem volt. Gyakran mentem vele. Csend, nyugalom, áhított földi béke – elvesztem a természetben. „Oh természet, oh dics? természet! Mely nyelv merne versenyezni véled? Mily nagy vagy te? Mentül inkább hallgatsz, Annál többet, annál szebbet mondasz.” A Holt-Tiszán csónakba ültünk s leeveztünk négy-öt kilométert, meg vissza. Máskor egy helyen kikötve vártunk a kapásra végtelenbe vesz? órákon át. Hallgattunk nagyokat, kevés szóból sokat értve. Fogtunk harcsát, pontyot, busát, angolnát s a jó ég tudja, még mit. Tavasszal, nyáron, ?sszel. Télen – lékb?l.
    Vérbeli pecás volt!
    Egyszer, „hosszú méla lesben” azt találtam kérdezni t?le, hogy “Milyen volt a nászéjszakád?”
    Hallgatott.
    Nem nézett rám, úgy hallgatott.
    Sose láttam nevetni.
    Öt perc telhetett el. No, mondom, biztos túl messze mentem, agy?, barátság… Fél óra múlva – milyen hosszúra nyújtja csend, hallgatás! – már biztos voltam abban, hogy örök harag…
    De aztán megszólalt!
    „Milyen volt a nászéjszakám? Gyönyör?, Sándor! Hajnali háromkor, éppen csak virradt, otthagytam asszonyom, násznépest?l! Kijöttem ide, a Holt-Tiszára. Szerencsém volt! Négy ekkora – úgy 60-70 cm-es táv a két keze közt – pontyot fogtam. Tizenegy óra körül mennyei halászlével tiszteltem meg barátainkat, ismer?seinket – a kedvemért, vagy csak lustaságból továbbmaradó násznépet!”

37.

    Tehát Tamásban m?ködik a vállalkozó szellem.
    ? éppen jókor született, „korának h? gyermeke”.
    Míg mások magabiztosan süllyednek kölcsönbe, nyomorba, ? magabiztosan szárnyal a pénz által megteremtett magasságban.
    Tudnék róla mesélni.   
    Egyszer? a titka ennek. Meglátta a lehet?séget, és belevágta magát. Mindent egy kockára tett fel, és nyert. Legalábbis nyer?ben. Ismerem csúcsra jutásának fokozatait, hiszen – anno – együtt ingáztunk egy nem túl távoli városba, ki-ki a munkahelyére.
    ? el?bb a bejárástól függetlenítette magát.
    Már ez se semmi!
    Azt is hosszan lehetne sorolni, mi mindene van. Vagy hogy mije nincs – de azt is be tudná szerezni, persze. Különben ezt látja mindenki. Azt már nem nézi, hogy Tamás ezért napi 15 órákat dolgozik, családjával egyetemben.
    Hja, sóhajtana a régi költ?, mindennek ára van, kérem.
    A mai költ? tétován teszi fel magának a kérdést, vajon ismeri Tamás a boldogságot? De ilyet nem kérdeznek attól, akinek pénze van.
    Hiba – hiszen ? is emberb?l van.

38.

    Süt, f?z az asszony, közben bejön a kisszobába, ahol a billenty?ket m?velem. Mondja-kérdi: találjam ki, mi hiányzik a kacsasültb?l? Tudod te azt, ne csigázzál! – dünnyögöm, legújabb munkámban megzavarva. Az alma! – világosítja meg sötétségemet. Hiszen tudnom kéne – szerinte mindent. Rendes, hasát (is) szeret? ember kikapcsolja a bet?-pötyögtet?t, szatyrot ragad, pénzt tesz zsebre. Pár szó, kérdés (feleslegesen), mi kéne ezen felül?
    Nyomkodom a pedált.
    A boltban köszönök. Szemkontaktus. Zoli készséges, szorgos fiatalember. Vásárló alig, rohan hozzám, de szó szerint. No, el?bb végzünk! Étolaj, mandarin, alma. A mérlegre valaki narancsot pakolt. Felemelem a zacskónyi déligyümölcsöt, Zoli leméri az almát, a mandarint. A pénztárgépre pillantva kérdem, az étolaj? Int, hogy beszámolva. A végösszeg sok lesz egy kicsit… De hol hagytam abba az írást? Gépiesen fizetek…
    Becsukva magam után az üzlet ajtaját, kerékpárra pattanok. Irány a számítógép! De még el?bb – azaz odább- buszmenetrendet nézek. A postással váltok pár szót. Visszavillan agyamban a végösszeg. Megállok. A számlán négy dolog, de csak hármat vettem. Becsületes, rendes ember Zoli, a családja. De hát emberb?l vagyunk! Némi rosszérzésekt?l vezetve, visszafordulok.
    Ne haragudj – kezdem, de Zoli már vág is a szavamba, adja kezembe az elkülönítve tartott pénzt, s mondja, ahogy kimentél, kiabáltam utánad, de nem hallottad… Bocs’… Á, én kérek elnézést, hiszen készséggel, gyorsan segítettél, csak elnéztük közben, hogy azt a zacskó narancsot nem én…
    
  39.

     Hosszabb id? után folytatom szösszijeim.
     Amit eddig írogattam, s beküldtem ide a Héttoronyba, ezeket jórészt egy kéthetente megjelen? régiós újság  olvasóinak kedvéért írtam, de máshol is sikert aratott. Arról szólnak a visszajelzések, életszagúak ezek a tollvonások, nem túl id?rablók, s többek kérnek, folytassam.
    Nemrég leemeltem a könyvespolcról egy bordó könyvecskét: A szelek útja. Jászkunság antológia, 1994-b?l.
    Nosztalgiától vezérelve lapozok. Az élen KIss Tamás, azóta elhunyt, Debrecenben élt költ? versei. Aladár bácsi – mondja egyiknek a címe. Sch. A. emlékének ajánlotta a szerz?.
    “Bírálni életveszély, öcsém, vigyázzon!
     Félíróknál, meg a kontároknál
     nincsen kergültebb állata
     a teremtésnek.”
    Miel?tt lapoznék, megállok pillanatra, s elt?n?dök, nagyon, de nagyon ismer?s helyzet… Honnan is?
    Akinek nem inge, úgyse kapja magára.

40.

    Fogorvoshoz jártam, tudják sokan, mit jelent ez. Gyökérkezelés, csiszolás – a klaviatúra hátán végigfut a borzongás, végül a munka (vagy a fájdalom?) megkoronázása következett.
    Az utolsó fázisnál történt, hogy a fogorvosi rendel?nek majdnem az ajtajában sokszoknyás nénivel akadtam össze. (Mit mondok? egy húszévesnek már a negyvenes is néni…) Udvariasan tessékelem magam elé, de ?? Se vissza, se tovább, se be, se ki… Látom, beszél valamit, mert mozog az ajka.
    Karján – vidéki menyecske lehet – ruhaszalvétával letakart fonott kosár. “Biztos a boltot keresi.” Annyi bizalom a néni szemében! Most kezdjek menteget?zni… Asszonyom, én nem hallok. Egyszer?bb megoldást választottam – találomra.
    – Igen, itt van a közelben a bolt. Az a sarokház!
    Köszönte szépen.
    Elindult.
    A váróban senki. Percek alatt felragasztva a fogpótlás. A doktor rezignáltan utasít. “Szorítsa össze jól! Várjon!”
    Összeszorítottam. Várok.
    Doktorom az ajtóhoz megy. “Biztos kopogtak…”
    Tényleg kopogtak – jön be az én sokszoknyás nénim!
    Arccsókok a doktornak, arccsókok a doktortól… A néni szemembe néz…
    Állom a nézését – arra gondolok, tekintetemb?l biztosan megérti, nem tréfás szándék vezetett.
    A doktor babrál kicsit harmadszor n?tt fogamon, majd a mosdóhoz lép – mit sem véve észre a szemek játékából.
    Amíg elköszönve az ajtó felé lépkedek, látom, a néni hátrább, az ablakhoz megy, s gyorsan megterítve a kis asztalt, ínycsiklandó disznótorost pakol ki kosarából.

Legutóbbi módosítás: 2019.07.09. @ 15:13 :: Adminguru
Szerző dudás sándor 772 Írás
1949-ben születtem Tápiógyörgyén, a mai Újszilváson. Szakmám könyvkötő. Nyugdíjas vagyok. 13 éves koromtól társam a versírás, az irodalom. Több önálló kötetem, s általam szerkesztett antológiám, s más antológiai szerepléseim vannak.