S. Szabó István : A híresség

*

 

 

 

 

 

A két, idősebb hölgy a strand felől érkezett. Napbarnítottan, jókedvűn csevegve, nevetve. Amikor a kerthelység mellé értek, az alacsonyabbik megtorpant, levette napszemüvegét, megbabonázva meredt az egyik asztal mellet ülő vendégre. A jellegtelen, kopasz férfi tele szájjal falta a pörköltöt, hatalmas kenyérdarabokat tömött szájába. 

      Odanézz! Ott a Sóskúti! — rebegte a nő, mint aki nem hisz a szemeinek.

    — Az meg ki? — kérdezte csodálkozva a társa.

    — Na ne szórakozz! — fortyant fel az alacsony. — Te nem ismered a Sóskútit? — kérdezte olyan hangsúllyal, mintha Sóskúti valami világraszóló találmány lenne.

    — Nem — mondta a másik. — Rokonod?

    — Na, ne! — kiáltott fel, majd suttogva folytatta. — Sóskúti, a férj.

    — A te férjed? — kérdezte a másik kuncogva, és meg mert volna rá esküdni, hogy még életében nem látta ezt a Sóskútit, vagy kit.

    Az alacsony csodálkozva nézett barátnőjére.

    — Az Icus férje — jelentette ki határozottan, olyan hangon, mintha ezt mindenkinek kutyakötelessége lenne tudnia.

    — Ki az az Icus? Még sosem beszéltél róla!

    — Ő a Huberték szomszédja. — magyarázta, és le nem vette szemeit a férfiról, aki épp sört töltött poharába.

    — Kik azok a Huberték? — kérdezte szinte már könyörögve a magasabbik. Indult volna tovább, de barátnője megfogta a karját.

    — Mondd! Te szoktál tévét nézni? — kérdezte társát.

    — Persze — mondta. — A Híradót és a Deltát.

    — Persze. A Híradót és a Deltát — ismételte gúnyosan az alacsony. — Ez látszik rajtad — jelentette ki, szinte megvetőn. — Na szóval! — magyarázta —, Sóskúti a Nyírszéki Démon egyik főszereplője.

    — Ki a franc az a Nyírszéki Démon,

    — Hát ez az! — csattant fel az alacsony, és valami megmagyarázhatatlan izgalom lett rajta úrrá. — Tegnap volt az ezerhétszázhetvennegyedik rész, és már göngyölődik! — mondta ujját figyelmeztetőn felemelve.

    — Áhá, értem! Szóval, göngyölődik.

    — Aha — mondta az alacsony, és le nem vette tekintetét a zabáló művészről. — Nézd, nézd, hogy eszik! Imádom! — mondta szinte sikítva a gyönyörtől.

    — Mit imádsz? — csattant fel a másik. — Fröcsköl a zsír a szájából!

    — Micsoda férfi!

    — Undorító! Na, gyere, menjünk — fogta meg a rajongó könyökét, de az egyetlen mozdulattal lerázta magáról.

    — Gyere, üljünk oda! Igyunk egy kávét — mondta, és már indult is befelé.

    — Várj! — kapott utána a másik, de az kisiklott kezei közül.

    — Gyere már! Én fizetem! — szólt vissza halkan.

    Sóskúti asztala mellett álltak.

    — Megengedi a Művész úr? — kérdezte az alacsony olyan arccal, mintha a világ legszebb dolga történne vele.

    A színész felpattant, borzasztóan zavarban volt.

    — Tessék csak, tessék… — rebegte. — Én már mindjárt végzek…

    — Igazán nem sürgetjük, Művész úr! — udvariaskodott a nő. — Részünkről az öröm és a megtiszteltetés.

    — Köszönöm — rebegte Sóskúti. — Finike ez az izé — jelentette ki. — Kicsit fröcsköl, kicsit csöpög, de határozottan finike.

    A két nő nézte, ahogy Sóskúti a csöpögő, fröcskölő finikével viaskodik. Villájára kotorta a húst és a krumplit, de mikor a szájához közelített vele, akkor finike visszaugrott a tányérba.

    — Hehe! — nevetett Sóskúti. — Nem akarja az igazat! Nem akarja, a kis ravasz! De én akkor is bekapom! — mondta, és tényleg bekapta, majd ismét felnevetett. — Na, ugye!

    A rajongó áhítattal vegyes tisztelettel nézte, társa felháborodva konstatálta, hogy az ugráló finike bizony teljesen összemocskolta a művész úr amúgy is kétes tisztaságú pólóját. Kis idő múlva megszólalt az alacsony hölgy.

    — Művész úr! Kérhetek öntől valamit?

    — Persze — mondta a színész, és tányérja szélére rakta a csöpögő finikét. Szalvétával törölte meg ragacsos kezét. — Csak egy tollat kérnék, az enyém kifogyott — mondta mosolyogva.

    — Mondja azt, utállak! — kérte az alacsonyabbik, és várakozón tekintet a férfira.

    — Jaj, menjünk már! — suttogta a másik nő, és érezte, hogy arcába szökik a vér. — Ez olyan ciki!

    — Miért mondjam, kezét csókolom, — kérdezte Sóskúti szelíden. — Én nem ismerem magát! — egyáltalán nem értette a dolgot. Azt hitte, autogramot szeretne a rajongó.

    — Mondja már! Kééérem… Úgy mondja, ahogy azt a kilencszázkilenvenhetedik részben mondta a Vilmának! Megsúgom magának, én is utálom a Vilmát — vált bizalmassá a nő hangja, és közelebb hajolt a férfihoz.

    Sóskúti eltolta maga elől a tányért, kimértté vált.

    — Én kérem, nem utálom Vilmát — jelentette ki határozottan.

    — Akkor miért mondta neki?

    — Mit? — kérdezte a színész.

    — Hogy utálja.

    — Ez csak egy szerep — mondta csodálkozva, és körülnézett, vajon hová dugták a kamerákat, mert ez a Candy kamera, ehhez nem férhet kétség.

    — Akkor szereti! — csapott le rá a nő, és a művész visszazökkent a valóságba. 

    — Menjünk már! Ez olyan ciki! — mondta most már határozottan és hangosan a magasabbik nő.

    Többen feléjük fordultak.

    — Nem! Nem utálom, és nem is szeretem! — emelte fel Sóskúti is a hangját.

    — Nana! — fenyegette meg őt ujjával a nő.

    — Mit nana?

    — Aki így tudja mondani, hogy utállak, az tuti, hogy utálja — jelentette ki az alacsony magabiztosan, és Sóskúti azt hitte, megüti a szél.

    — Könyörgöm asszonyom! — kulcsolta össze kezeit. — Hagyjon engem békén! Csak egy szerepet játszom, nincs jelentősége! Tetszik érteni? Csak egy szerep, semmi több.

    — Gyere már — fogta könyörgőre a magasabbik nő, és zavarodva nézett körül.

    Minden szempár rájuk meredt.

    — Hagyj békén! — csattant fel az alacsony. — Tudni akarom, mi az igazság! Tehát?

    — Mit tehát? — kérdezett vissza Sóskúti, és majdnem elsírta magát.

    — Mondja, vagy nem mondja?

    — Mit?

    — Hogy utállak! — csattant fel a nő.

    — Asszonyom! Drága asszonyom! Én itt nyaralok. Pihenni jöttem — magyarázta a színész. — Nem akarok szerepelni.

    — Gazember! — kiáltott a nő felháborodva, mintha Sóskúti legalábbis benyúlt volna a szoknyája alá.

    — Na de kérem! — fortyant fel a színész.

    — Átvert! — üvöltötte az asszony. — Piszkos gazember! Átvert! Én azt hittem, maga tényleg utálja a Vilmát!

    — Hát én begolyózok! — kiabált most már Sóskúti is. — Hagyjon engem békén! Ronda némber! Maga… Maga… — nem találta a szavakat. Egyszer csak felüvöltött, mint akit szíven szúrtak. — Utálom magát! U-tá-lom! — dadogta indulatosan, szikrázó szemekkel.

    Aztán felpattant ültéből, és elviharzott.

    A két nő, és a vendégek hosszan, némán néztek utána.

    — Hallottad ezt? — kérdezte ragyogó arccal az alacsonyabb nő. — Hogy tudja mondani! Utálom magát! Egész egyszerűen imádom, ahogy utál! Micsoda művész!

 

Legutóbb szerkesztette - S. Szabó István
Szerző S. Szabó István 185 Írás
Irodalmi oldalam címe:www.pipafust.gportal.hu honlapom címe: www.sneider.5mp.eu vívóegyletem honlapja: www.kdvse.gportal.hu ha feltétlenül dumálni akarsz velem: 06/20 319-1045