Avi Ben Giora. : Mesél a bécsi tekergő 14.

*

 

Üzletrenoválás és más bonyodalmak

 

Ha ímmel–ámmal is, de Petyóék befejezték a galériát. Végre ez is elkészült, és így már a nagyja megvolt a renoválásnak. Nem csináltunk jó vásárt ezzel a lakással, de az idő szorított minket, és ha az embernek nincs elég a zsebiben, akkor még a rosszat is kénytelen elfogadni. Szinte minden pénzünket a lakás emésztette fel.

Volt vagy éjfél is, amikor elmentek. Én meg nekiállhattam takarítani, miután mégegyszer lefestettem a frissen húzott falat. Már aludni készültem, amikor kopogtak. Ki az Úristen lehet ilyenkor? Petyó, hogy valamit itt felejtettek?

Nem. Távirat! Persze az embert óhatatlanul elkapja a pánik ilyenkor, hogy mi történhetett, és kinek lehet valami halaszthatatlan fontos közölni valója. Még mielőtt feltéptem volna, megnéztem, hogy honnan jött. Szerencsére nem Magyarországról, így már kissé nyugodtabban kezdtem kibontani. A nagybátyám adta fel Izraelből. „Mi legyen a lakásotokkal? Fizetitek tovább, vagy adjuk el, és a pénzt betegyük a bankba a számlátokra?” Na nem semmi. Most akkor valóban mi is legyen? Fizetni per pillanat nincs miből, de égessem fel az utolsó szalmaszálat is? Telefonálok majd reggel és megbeszéljük. Hagytam mindent, ahogy van, lemostam magamról a festéket és bedőltem az ágyba. Nehezen aludtam el, de reggel hétkor mégis felébredtem. Feltettem egy kávét aztán végignéztem a csatateret, és kisé megijedtem, hogy estig hogyan teszem rendbe, mire jön vissza a feleségem a gyerekkel. A kávé jót tett, mert csináltam egy plánt magamban, és nekiálltam. Tizenegy felé a nagyja megvolt. Helyén állt minden, felsúroltam és kezdett valami látszatja is lenni, hogy dolgoztam. Csak egy nagy gondom volt. Hova dobjam ki a rengeteg szemetet? Bencével még kezdettől elhordtam a sitt nagy részét a szeméttelepekre, ahol persze pénzt kellett fizetni. A maradékot meg éjszakánkét csempésztem a kukába, persze nem abba, amelyik a házé volt. Volt vagy hat zsák. Ezt azért nem hordhatom – csak úgy – széjjel, mert már járkálnak az utcán, és nagyon gyanús leszek ekkora zacskókkal, hogy mit akarok kidobni. Hoppele! Le tudom vinni a pincébe, aztán egyszer, ha lesz alkalmam, elkérem majd a tragacsot és elszállítom. Úgy is tettem. Persze az éber házmester azonnal kikukucskált az ajtón és megkérdezte, miért megyek le a pincébe ezekkel a zsákokkal, mit akarok oda tenni. Megmutattam neki.

– Ez nem maradhat sokáig ott sem – figyelmeztetett –, mert jönni fognak rá a bogarak meg a rágcsálók. Minél előbb gondoskodjon az elszállításról.

Megnyugtattam, hogy amint lesz rá módom és lehetőségem, elszállítom. Nem nagyon győztem meg, de nem szólt többet, gondoltam is, hogy a vén szipirtyó, biztos akar megint egy üveg valamit. A görcs álljon bele az ilyenbe. Ezek mást nem tudnak, csak másokat kifigyelni, feljelenteni, vagy jó vastagon megvágni a hallgatás fejiben. Na meg inni, amit lehet. Hogy hogy’ hasonlítanak ezek valakikre! – gondolkodtam el. Miután ezzel is megvoltam elmentem telefonálni. Mire találtam egy jó telefont is, ami nem csak a pénzem nyelte le, már hat schillingem bánta. A végre megtalált jó hosszan kicsengett, de senki sem emelte fel. Mi a franc van? Vasárnap déli egy óra, ami ott kettő. Hol lehetnek? Aztán észbe kaptam, hogy ott a vasárnap munkanap. Ilyenkor vagy éppen ebédelnek, vagy húzzák a lóbőrt, mert szieszta van. Végülis felvették és egy álmos hang szólt bele.

– Bocs, hogy ilyenkor zavarok. Megkaptam a táviratot, csak elfelejtettem, hogy a vasárnap munkanap, és ilyenkor alusznak az emberek.

– Mi van veletek, miért nincs még telefonotok?

– Rövidesen lesz. Azért nincs, mert drága. Nemsokára végre lesz bejelentett munkahelyem, kapunk minden engedélyt, beköttetem. De bármennyire is furcsa, az utcáról olcsóbb telefonálni, csak amíg találsz egy jó telefont, addig bőven ráfizeted a különbséget.

– Na mesélj még, apus!

– Sokat nem tudok mesélni – aztán elmondtam nagyjából, ami történt velünk, hogy a félig kész lakásra ingünk, gatyánk ráment.

– Na figyelj ide. Ha a lakást most visszaadjuk, és akkor kaptok pénzt, vagy szüneteltetjük pár hónapig, amíg majd fizetni tudjátok. Van ugyan a kontótokon némi pénz, de azt akkor inkább elküldöm nektek.

– Hogy akarod elküldeni? Az átutalás egy vagyonba kerülne neked, és a váltásnál rengeteget vesztenék. Mert a banki árfolyam mindig pocsék, ha bankban vált az ember, és itt dollárban nem tárolhatom a pénzemet.

– Akkor majd valakivel elküldöm. Van egy haverunk, aki szokott járni Londonba az unokatestvéréhez, akinek valamilyen computer nagykereskedése van ott. Aztán megy Bécsbe, onnét Pestre, ha kap vízumot.

– Így jó lenne. Annak a computeresnek nem tudnátok a címét megszerezni?

– Minek kell az neked?

Elmondtam, hogy egy elektrónikai üzletben dolgozom, és számítógépekre nagyon nagy itt a kereslet. Megígérte, hogy kérdezik tőle és megírják levélben.

– Minél előbb annál jobb, még valaki más nem találja meg.

Elköszöntem, mert elfogyott az apróm.

Hiába akartam volna még pár szót beszélni a vonal bontott. Összegezve a dolgokat nem is annyira pocsék, ahogy gondoltam. Valami pénz fog jönni, kapok egy címet, amit talán ki tudok használni, talán a kinti lakásomat sem kell elkótyavetyélni. Könnyelműen beültem a maradék húszasommal egy csehóba és ettem egy sniccelt, de nem volt türelmem otthon pepecselni. Majd készítek azért valamit – gondoltam –, mire hazajönnek. A gyermekem az mindég kapható volt az evésre. Csak azt nem ette meg szegény, ami őt nem ette meg. Hamar elment a nap hátralevő része. Este kimentem az állomásra. Persze, mint mindig, késett a vonat. Volt már vagy tizenegy, mire hazaértünk.

Nejemnek nagyon tetszett minden. – Halálra dolgoztad magadat biztosan.

– Nem semmi volt. A matracokat meg az ágyneműt már fel is cipeltem. Ott fogunk aludni. Összecsaptam valamit, de ha nem esztek most, akkor megmarad holnapra nektek.

– Menjünk aludni, mert fáradtak vagyunk.

Pár szóban elmeséltem még az izraeli telefont aztán már aludtunk is.

Másnap is korán ott voltam az üzletben. Először azt hittem, hogy álmodom és a hétvége képei folytatódnak. Gyuri „jóreggeltje” térített észhez.

Elmondtam, hogy Petyóék munkája végre kész, a többit vele csak akkor folytathatjuk, amikor pénzem lesz rá.

Bergmannak hiába mondták, hogy a járólapok lerakása ráér este, amikor már nem járkálnak rajta, de ő egy zseni, azt akarta, hogy a padlóval kezdjék, aminek a legutolsónak kéne lenni.

– Miért hallgatsz rá? Ő csak megrendelt, de te tudod mit, hogyan kell.

– Az igazság az, hogy a falakkal kellene kezdeni, de akkor rengeteg lesz a por, ami szerinte elriassza vevőket, na meg az áramellátásra is szükség van. A fene egye meg. Először volt igaza a Wágnernek. Ezt tényleg nem lehet így csinálni.

– Mit pánikolsz? Majd én megoldom. Először feltúrom hátul, ahol most az áruk vannak kirakva. Hoztunk nylon fóliát, mindent letakarunk. A vevő így is fogja látni a választékot, és nem azt kapja meg, ami ki van állítva. Azt a végén majd lehet olcsóbban adni.

– Na ezt kellene, de a Bergmannak, hogy fogod beadni?

– Apránként. Szóval ahol cuccok ki vannak állítva, onnét haladunk kifelé.

Kész is volt a nagy része, mire megjöttek a srácok meg Bergmann. Persze okoskodott, de aztán belátta, hogy Gyuri a kivitelező és jobb, ha ő nem szól bele mindenbe.

Megbeszéltük, hányra kell odamennünk a Zelmannhoz, tízkor kezdődik a banzáj, valami fogadás, némi kaja, pia és utána lehet rendelni.

– Rendelni nem sűrűn fogunk, azt már megbeszéltük. Nincs pénz. Persze ha valami jó feltételt kapunk, akkor talán. Meg kérdés mije van.

Lassanként kezdtek jönni az első vevők. Picur széles mosollyal üdvözölte őket.

– Miben segíthetünk, mik az elképzelések? Most sokat nem tetszenek látni, mert éppen átalakítunk, de ha megmondják mégis mit szeretnének, akkor már mutatnám is a dolgokat.

– Most csak „nézgelődünk” fiatalember, aztán talán visszajövünk. De van olyan kommondorjuk, vagy minek hívják?

– Bátyám mi komondort nem árulunk, csak elektromos dolgokkal foglalkozunk.

– Pedig nekünk kommondor kellene flokival.

– Az mi bátyám? Mert ezt még mi sem ismerjük?

– Én sem tudom, fiam de nekem azt mondta az unokám, hogy kommondor kell neki flokival. Meg valami monotor.

Már majd szétpukkadtunk volna a röhögéstől, de a poén kedvéért végig kellett játszani a játékot. Aztán hogy a vevő ne érezze, hogy hülyének nézik, Picur váltott, mert már ő is alig bírta.

– Bátyám maga biztosan Commador 64–es számítógépet keres floppy meghajtóval.

– Na látja, tudja maga, hogy mit kér az unokám. Magának kell értenie az ilyenekhez, én egyszerű vidéki ember vagyok, ki érti ezeket a masinákat!

Picur odavezette őket egy kiállított géphez, ami ha le is volt takarva, kissé poros volt.

– Itt ez e, bátyám. Nem kell megijedni ez védőpor rajta, de úgysem ezt kapják meg, hanem originál csomagolásút.

Azzal már térült–fordult és hozta is a teljes szettet. Elmagyarázta, mi micsoda, aztán egy százast engedett /eleve annyival többet mondott árban, hagy higgyék, hogy kaptak kedvezményt/.

– Akkor csomagolhatok mindent?

– Hagyja csak fiam, szekérrel vagyunk, majd beállunk, hogy bepakolhassunk.

– Tessenek az útlevéllel a kolléganőhöz fáradni a pénztárba. Ott lehet fizetni és elintézni a papírokat.

 

Nem várt kedvezmények, és egy nagy lehetőség

 

Bergmann kilenc után megjelent teljes glancban–flancban.

– Menj, öltözz át, remélem nem így akarsz jönni?

– Ugyan már, miért nem? Esküvőre megyünk, vagy temetésre? Egy sima üzletmegnyitásra nem öltözök ki. Én Izraelben esküvőre is egy szál gatyába mentem el, mint mindenki. Addig volt nekem jó, amíg baka voltam. Ott meg volt szabva, hogy melyik ruhát kell felvenni az alkalomtól függően. Nem kellett senkit sem leöltözni, vagy túlöltözni. De jó is volt.

– Pedig így nem jöhetsz! Alkalmazkodni kell bizonyos helyzetekhez. Ruha teszi az embert, és az alapján ítélik meg. Annak idején Onassis, aki akkor még csak egy kezdő kis dohányárus volt, amikor kiment Amerikába, az első száz dollárjából normális öltönyt vett magának, hogy a gazdagok közé bejuthasson.

– Nézd, nem vagyok se Onassis, se Rotschild, mert akkor nem itt téblábolnék. Ami meg a ruhát illeti, én mindig is utáltam öltözni. Sajnálom rá a pénzt.

– Legalább egy rendes inget és nyakkendőt vegyél fel. Itt egy százas, menj át a C and A–ba és vegyél egy inget meg egy nyakkendőt. Majd levonom a fizetésedből.

– Te hülye vagy? Száz schillinget egy ingre meg egy nyakkendőre? Gyerekem is van ember, inkább arra költöm. Nem vagyok egy szarrágó, de ezt nem kívánhatod el. Veszek egy inget egy húszasért és valami madzagot hozzá. De egy ötvenesnél többet nem adok ki rá.

– Pedig olyan lesz a munkaköröd, hogy meg kell jelenned, és ehhez öltöny kell.

– Majd akkor Pesten nézek valamit, de én nem vagyok Wágner, aki inkább nem eszik, de a Don Gil–ben vesz cuccot.

Átmentünk az első olcsó ruhaboltba és vettem egy inget meg egy nyakkendőt negyven schillingért.

– Te nem tudsz nyakkendőt sem kötni? – förmedt rám Bergmann.

– Nem mondtam még, hogy utálok öltözni? Ki a franc foglalkozik ilyen aprósággal?

Megkötötte és utána elismerőn végigmustrált.

– Na, mostmár kinézel valahogy, mehetünk.

Én el voltam készülve, hogy valami ócska átalakított pincében lesz a bolt, és keresgélni kell majd, de tévedtem. Már közvetlen az utca sarkán hatalmas neonreklám tűnt fel a ház a tetején.

– Ez az egész épület az övé lenne? Én azt hittem ez is csak amolyan mezei, mint a többi – mondtam Ernőnek.

– Nem hiába mondtam, hogy ide fel kell öltözni.

A pincében mélygarázs volt és raktár, meg az árukiadó. Innen lifttel lehetett feljutni az emeletekre.

– Ez úgy befektetett ide egy öt–hat millát, mint a vöcsök. És akkor még hol az árukészlet. Itt sem fogunk vásárlóvá avanzsálni. El tudom képzelni, mennyiért árul tíz darab hamisított Sony magnókazettát. Mert itt szinte minden Hon Kong, meg Made in Korea. De ez kell most a népeknek.

Megérkeztünk a másodikra, az utolsó emeletre. Itt volt berendezve a fogadás, svédasztalos rendszer és mindenféle, ami szem–szájnak ingere. Már elég sokan voltak, és Bergmannak lett igaza, mert mindenki glancban–flancban. Ennek ellenére nem éreztem magam se kevesebbnek, sem rosszul. Voltam én már parlamentben is egy szál farmerben és pólóban, mégsem rúgtak ki, sőt tudtam beszélni egy képviselővel is.

Zelmann mindenkit üdvözölt és egy kis beszédet is tartott. Németül beszélt az egybegyűltekhez, aztán amikor kisebb csoportokra kezdett szakadni a társaság, akkor mindenkivel az anyanyelvén társalgott. Perfekt volt orosz, magyar, angol és héber, na meg az ukrán nyelvben is. Hozzánk is odajött és pár szót beszéltünk.

– Remélem, majd találtok, ami megnyeri tetszéseteket. Ma mindenkinek kedvezményt adunk és minden tízezer felett tíz százalék lemegy a számlából. Mi szállítjuk ki az árut, és azért nem kérünk semmi pluszt. A fizetési feltételek sem rosszak. Harminc nap a számla kézhezvételétől. Egy fél év garancia minden árura. Parancsoljatok, nézzetek körül – vezetett minket át a kiállító helyiségbe. Egy nagyképernyős színes tévé előtt állt meg, és megvárta, amíg mindenki odaér.

– Na ezt nézzétek meg! Nem kamu, minden tévé és videó multi normás. Tudja a keleti rendszert a SECAM–ot és a nyugatit is a PAL–t. – Azzal bekapcsolta a tévét és a magyar televízió parlamenti adását nézhettük.

– Ilyet mi is tudunk – szólt közbe az egyik üzlettulaj. – Egy jó magyar kazetta, amit multinormás videó vett fel, és szép színesen játssza vissza.

– Nálunk nem így megy. Győződjetek meg róla ti is. Sehol videó, egyenesen tudom fogni a magyar és az összes keleti állam adásait. Talán egész Bécsben nekem van ilyen antennám, és nem csak itt, hanem a Márián levő üzletben is.

– De hát ki ismeri ezt a típust, amire az van ráírva LEWIS?

– Nem csak a márkát nézik. Az nekik a legkevesebb, hanem az árát, és hogy csicsás legyen, mindent tudjon, amit egy színes tévének manapság tudni kell. De van másfajta is. Funai vagy eredeti japán Mitsubischi. De ezek drágábbak valamivel. Minőségben sincs sok különbség.  

Mindenki csak nézett, sokan már osztottak szoroztak és rendeltek is.

– Azt mondta harminc nap fizetési kondíció? – súgta Ernő.

– Hallottad te is nem? De szerintem úgysem fogsz venni semmit, pedig lenne mit. Most a renoválásra költesz, pedig az ráért volna bőven. Nem azt nézik, hogyan néz ki a kóceráj, hanem mi van benne.

– Nem egészen, de célom van a renoválás után, amiről még nem beszélek… Na gyere, nézzük, mit kéne venni.

Rendesen bevásároltunk. Vagy tíz videót, ugyanennyi tévét különböző méretben, és sztereókat meg rádiós magnókat, kazettákat. Valami százezren felül volt a számla. Persze hitelre.

– Ez az összes, amit vesztek? – nézte végig a számlánkat Zelmann. – Holnapra ki is szállítjuk és a megbízottam visz még katalógust, hogy a jövő hónapban mi lesz az új választék. Délután rendelsz és másnap ott az áru is. Nem kell futkároznotok.

– Mondd csak, számítástechnikával nem foglalkozol? – kérdezte Zelmann.

– Annyira azért még nem szaladt meg, hogy külön LEWIS számítógépet gyártassak. Commadort vennék szívesen én is mindenféle perifériával, de drága. Majd idővel lesz biztosan olcsóbban is. Mindenesetre én már most vevő lennék egy ötszáz darabra. Van biztos piacom. Persze ehhez az árnak is olyannak kell lennie, úgy nyolcszáz nettó az alapgép magnóval és külön a periféria, mint nyomtató meg floppy.

– Mondd Commador játékkazetta meg joysztik nem érdekelne? Mert az van most.

– Holnap, aki az árut viszi, majd megnézi. De Sharp asztali számológépre vevő vagyok, mind a két fajtára.

– Akkor nálunk vehetsz. 85o és 75o nettó árban ohne MWS. Az nem is rossz. Szóval olyan százas haszon gépenként. Tudnál kb. száz–száz darabot adni?

– Most sajnos nem, de egy héten belül igen. Csak adj valami előszerződés félét.

– Adok, ha nekem kedvezménnyel adod. Elvégre én is adok mindenkinek.

– Legyen, mondjuk 75o mind a kettő per darab.

– Hétszázért nem lehetne?

– Tudod mit, legyen egy köztes 725.

– Rendben van. Akkor holnap az árúval együtt ott a megrendelő levél is. És majd az emberem még körülnéz nálatok. Köszönöm a vásárlást – búcsúzott Zelmann és elsietett, hogy meg dolga van még.

– Na, mit mondtam – lelkesült be Bergmann. – Jut is, marad is. De azt az antennaszerelőt minél előbb küldd, mert nagy szükségünk lesz egy tetőantennára.

Amikor visszaértünk az üzletben nagy volt a nyüzsgés. Dacára a pornak, piszoknak hemzsegtek a kuncsaftok. Picur és Peti egymást túlszárnyalva beszélték rá a vevőket erre–arra. Kócos meg kint a kapuban csinálta az üzleteit Limerával, rágóval meg kávéval.

– Főnök kellene ám utánpótlás, mert mi a Petivel mindent eladunk, ami csak volt.

– Nem kell izgulnotok. Holnapra lesz egy halom új cicc. Csak Gyuri mester és az embere csináljanak valami helyet, mert arra most nagy szükség lesz.

– Ma az egyik oldala kész lesz polcostul, mindenestül. Ide hívtam estére egy haveromat, aki majd a villanyt, az áramot intézi. Ne aggódj nem drágább, mint én.

– Ernő! Mit csináljak a hölgyekkel, akik titkárnőknek jelentkeztek? – kérdezte Judit. – Voltak már sokan. Én azt mondtam, jöjjenek vissza délután négyre, mert a főnök csak akkor lesz.

– Rendben van, majd akkor fogadom őket.

– Ja, és menj át a bankba is, mert telefonáltak, hogy nagy a mínusz, befizetni kellene.

– Akkor számoljátok össze, mennyi van a kasszában és megyek máris.

– De siess vissza, Pestről is fognak hívni, meg Rádai is jön majd.

– Mi a fenét akar tőlem? Van már egy halom biztosításom, nem kötök többet.

– Hogy örülj, még Mátrai is jön. Valami videó–kazettákat meg játékokat árul.

– Küld el a francba. Nem érdekel most semmi flinci–flanci áru. Jöjjenek ide este, zárás után, ha akarnak valamit.

– Éppen ideje, hogy felvegyél egy titkárnőt – jegyezte meg Judit –, mert a kassza is meg a te ügyeid is… kissé sok többletmunkát csinálnak nekem.

Legutóbb szerkesztette - Avi Ben Giora.
Szerző Avi Ben Giora. 453 Írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen.