Egy nap a Pilisben 2/2

fotó: saját *

 

 

Ahogy Dobogókőről lefele haladtunk, a síksághoz szokott fülünk azonnal reagált a magasság változására. Kicsit el is csendesedtünk.

Pilisszentléleknél csak a piros háztetők villantak elő a völgyből, és a karcsú templomtorony. A település a környék egyik csodája, gazdag történelmi vonatkozású helyeivel, és barlangjaival. Egy-egy fordulónál, amikor visszanéztünk a repcetáblák sárga színe messzire ellátszott, színes foltot hagyva a hegyoldalon.

Esztergomot az autógyár felöl közelítettük meg, és hamarosan a bazilika mellé értünk.

Tudtuk, hogy a városnézést csak egy kiadós ebéd után tudjuk folytatni. Kerestünk is hamar egy éttermet. Az étlapot böngészve már biztosak voltunk benne, hogy jó helyet választottunk, Füstölt, főtt csülök burgonyával*, jobbat nehezen lehet elképzelni, természetesen sörrel bőségesen öntözgetve. Elégedetten, energiával feltöltve hagytuk el az éttermet, jöhetett a városnézés.

Esztergom a táj legrégebbi települése, államalapításunk idején és a feudalizmusban az ország és a katolikus egyház központja volt. Páratlan fekvése, hangulatos utcái, a bazilika, a meredeken kiemelkedő vár alatt a soktornyú város képe igazi látványosság.

Ahogy a várfalról lenéztünk az ezüstösen csillogó Dunára, jó volt látni, hogy áll a két országot összekötő híd.

A vár területén koronázták királlyá I. Istvánt, itt épült fel első királyaink palotája, és a keresztény vallás első bazilikája. A Szent István tér felől, ahogy a bazilikát megközelítettük, olyan érzésünk volt az épület monumentális oszlopai között, mintha törpék lennénk. A bazilika hűvös csendjében alig lehetett észrevenni, hogy a szentélyben esküvői szertartás zajlik. Ahogy közelebb mentünk, akkor fogadta az ifjú pár – holtodiglan, holtomiglan — esküjét. Reméltük így is lesz!

Vártunk egy kicsit, hátha megszólal az orgona, de ezúttal nem volt szerencsénk. Így meg kellett elégednünk az emléktáblával, melyen márványba vésve áll:

1856. augusztus 31.-én  a bazilika felszentelésekor Liszt Ferenc vezényelte az alkalomra komponált  „Esztergomi misét”.

A királyok kriptájában rövid időt töltöttünk, mert csontig hatoló volt a hideg, nem is értettük, hogy a teremőr hogy bírja ki a kuckójában. Ahogy jöttünk fel a lépcsőn, szinte jólesett a szabadtér melege.

A gesztenyefák alatt esküvői csoport várakozott, míg egy másik ifjú pár a várfal mellett sétált.

Fiatalok mentek el mellettünk. Az egyik fiú meg is jegyezte.

— Mi ez a felhajtás?

Barátnője, akinek a kezét fogta, válaszolt.

— Szombat van

Erre a fiú.

— Miért kell szombaton mindig esküdni?

Szegény barátnő megérezhette, hogy ő ugyan nem számíthat gyors esküvőre.

Közben megláttuk, hogy a kis városnéző Detto /városnéző vonat/ éppen beérkezett, ezt az élményt nem akartuk kihagyni.

A vezető, egy idős úr nagyon értett az utasok nyelvén, mert azt is rábeszélte a városnézésre, aki talán nem is akart utazni.

Nagy örömünkre a szerelvény átrobogott velünk a Mária Valéria hídon, és a túlsó Duna-parton álltunk meg.

Innen még szebb volt Esztergom látványa. Egy finom szlovák sör elfogyasztására maradt időnk, és már indultunk is vissza. Ez meglepetés-program volt.

Ki gondolta volna reggel, hogy egy kicsit még Szlovákiába is átmegyünk?

 

Utunk a továbbiakban még a nagy folyó mellett vezetett Dömösön keresztül Pilismarót felé. Ahogy újra a folyó mellé értünk már a Visegrádi hegység lábainál haladtunk. Lepencéből csak annyit láttunk, hogy a hegyoldalban a fürdő alatt, gigantikus építkezés folyik, talán a fürdőt bővíthetik, de félkészen inkább tájrombolásnak hatott. 

Visegrád látogatása is tervben volt, most erről idő hiányában le kellett mondanunk. Maradt – a nap folyamán már megszokott — útikönyv felolvasása az autóban. 

Persze Szentendrét nem lehetett kihagyni. Parkolót — közel a parthoz — a Rab Ráby téren találtunk, egészen közel Ráby Mátyás házához.

Először a templomtéren néztünk körül. Innen szép kilátás nyílik a városra. Sétánk a főtéren keresztül Kovács Margit keramikus művész háza mellett, a Görög utcán vezetett a parthoz. Itt aztán meglátszott, hogy kedvelt kirándulóhely a város, mert rengetegen voltak. Idősek, fiatalok, gyerekek — mintha mindenki itt adott volna egymásnak találkát.

Fagyival a kezünkben leültünk a parti sétány mellvédjére és élveztük a Duna szépségét, a lassan haladó hajókat, és a nyüzsgést.

Szívesen maradtunk volna még, hiszen Szentendre tele van látnivalóval, és művészeti értékekkel, amikre nem jutott időnk, de menni kellett, hosszú út állt előttünk. Ez most, csak egy kis ízelítő volt. 

Az új Megyeri hídon jöttünk át az alföldi oldalra.

Mire kiszálltunk az autóból és elbúcsúztunk, megszólalt az esti harangszó.

A teraszon ültünk és hallgattuk, ahogy az utolsó harangkongás visszhangja lassan elül.

 

 

 

 

 *recept a naplóban

 

 

 

25látogató,1mai

Szerző Kovács Ilon 73 írás
Dunaparti városban élek. Érdekel a világ, és ami benne történik. Szeretek itt olvasgatni, és ha kedvem van írogatok is.

13 Komment

  1. Tudod Ilon, hogy vagy fél évszázada nem voltam Dobogókőn? Akkor is az osztálytársammal. Most, ahogy még egyszer elolvastam a remek úti beszámolódat, már csomagoltam is volna a rövidnadrágomat. De félúton megállt a kezem, s visszacsuktam a szekrényajtót; – hol vannak a hajdani társaim. Na meg hol van már a rövid gatyám?..

  2. Bizony a járműveket kitiltották a Rámhoz vezető keskeny kövesútról. ÃÂgy hosszú, és egyhangú, fárasztó gyaloglás előzi meg a csodát. Bár a beton forró a kiránduló időszakban, mégis megéri. Szinte úgy esel be a fák közé, ahol kezdődik a túra, de ott, mintha kicseréltek volna, felfrissülsz, nyoma sincs a fáradtságnak!
    Te Ilon, meg Etka, meg mások is, össze kéne fognunk, és egy megbeszélt időpontban ott találkozhatnánk!
    Eltöltenénk ott egy napot.
    Remek túra, és remek lehetőség lenne egymás megismerésére.
    Miccótok?

Hagyj üzenetet