dudás sándor : Sorstársak közt 27. (befejez?) rész

98.
    „Kedves Tibor! Nagyon röstellem magam, sok elmaradásom van, nem is tudom, hogyan lehet bepótolni. Kérlek, írd meg nekem, hogy van-e e-mailed, amire írhatok Neked? Ha nincs, akkor küldök levelet. Ne haragudj, kérlek. Fruzsina.”
    „Sajnálom, kedves Fruzsina, nincs e-mailem. Írd meg, nyomtasd ki, és küldd el! Arra gondoltam, hosszú hallgatásod okán, hogy talán haragszol. Amit írtál, abból megjelenik a többi rész is. Többen jónak találják új munkámat, Lapunknál egyenesen követelik a folytatást! Jó ez? Üdv. Tibor.”
    „Persze, hogy jó. Gratulálok! Már megírtam, csak el kell küldenem. Jöv? héten megkapod.” 
     Oros Kálmán régi nemesi család ivadéka, 1864. június 23-án született Fogarason. (Romániában, Erdély déli részén.) Atyja a város köztiszteletben álló közjegyz?je.
    Hat éves korában, iskolába menet egy kutya megtámadta, a kövezetre döntötte, ennek következtében súlyos agyrázkódást szenvedett, hallását elvesztette. Több évi sikertelen orvosi kezelés után a váci siketnéma intézetbe került, ahol nagy akaratereje, s ambíciója rövid id? alatt az els? helyre juttatta tanulótársai között.
    Itt jól érezte magát, nem kellett lepleznie siketségét. Hamarosan elsajátította a jelnyelvet. Szelíd, alázatos és segít?kész, társai ezért szerették, tisztelték. A váci intézetb?l kilépve, Budapestre ment, az Athenaeum nyomdában tanulta ki a bet?szed? szakmát.
    Olyan érdekvédelmi és kulturális egyesületet akart létrehozni, amely támogatná, segítené a siketeket, munkát keres, Otthont teremt nekik, nemesen szórakozhatnának, sportolhatnának, könyvtár és színjátszó körök állnának rendelkezésükre.
    Hogy él? kapcsolatot tartson fenn az ország különböz? helyén él? sorstársakkal, saját pénzén létrehozta a „Siketnémák Közlönye” c. újságot. Az els? szám 1892. május 1-én jelent meg. Nem sokáig volt képes fenntartani a lapot, pár év múlva kénytelen beszüntetni.
    Másik nagy közösségalakító tette az Önképz?kör megalakítása.
    1880-ig Magyarországon nem volt a feln?tt siketeknek szervezett élete. 1885-ben egy külföldi sorstárs biztatására megalakították az „Egyetértés Társaskört”, amelynek alapszabályát a belügyminiszterhez felterjesztették. 1890-ben egy másik kör is létrejött Budapesten „Remény” néven, de ennek nem volt engedélyezett alapszabálya. A pótlólag beadott engedélyezési kérelmet elutasították, így a két egyesületb?l megalakult az „Egyetértés Siketnémák Társaskör” egyesület.
    1893-ban indítványt fogadott el a kör a budapesti siketek életének élénkítésére. Még ez év novemberében az „Egyetértés Budapesti Társaskör” elnökévé Oros Kálmánt választották. 1894-ben betegségére hivatkozva lemondott elnöki tisztér?l, csak a jegyz?i munkát vállalta.
    1900. decemberében megsz?nt lapját még egyszer megindítja. A „Siketnémák Közlönyé”-ben folyamatosan jelentek meg írásai. Egészségi okok miatt a lap szerkesztésér?l lemond.
    Az Országos Siketnéma Otthon felállítását változatlanul szorgalmazta, ahol munkanélküli, elaggott siketeknek t?rhet? élet és nyugalom biztosíttatott volna.
    Betegsége egyre súlyosbodott. Kiköltözött Vácra, feleségül vett egy siket lányt, F?rész Ilonát, és boldog házasságuk gyümölcseként született meg halló kislányuk. Vácott kertészkedett, kis gazdaságot rendezett be, és abban reménykedett, hogy a friss leveg? rendbe hozza egészségét.
    Egy id?re megvalósulni látszott reménye, de tüdeje nem gyógyult meg végképp, és lelkét eluralta a halál megsemmisít? gondolata. 1901. május 10-én búcsúlevelet írt nagynénjének Erdélybe, egyetlen kívánsága: ha javulna egészségi állapota annyira, szeretne Fogarasra menni meghalni, hogy atyja mellé temethessék el. Másnap délután er?s köhögési roham közben megállt a szíve.
    Oros Kálmán m?veltségét, társadalmi befolyását sorstársai boldogításának szolgálatában állította. Tökéletesen beszélt, újságcikkeket írt, újságot szerkesztett – de szívében örökre siket maradt. Váratlan halála megrendítette a siketek társadalmát. Helyére a testi-lelki jó barát: Endlich József lépett. Neki köszönhet?, hogy 1907. december 8-án testet öltött Oros Kálmán eszméje, megnyílt a „Cházár András Országos Siketnéma Otthon” kapuja.
    Földi maradványai Vácott nyugszanak. Szövetségünk eszmei megalapítóját Vác városa által adományozott díszsírhelyen 1997-ben újratemették.

99.
    „A társadalmi kapcsolatok színes területén még érdemleges hipotézisig sem jutottak el a szociológusok. Igazi énünket egyáltalán nem, vagy alig tárjuk fel, az emberi kapcsolatokban így általában megmaradunk a felszínnél, a látszatok, függések, rétegek, érdekeltségek bonyolult rendszerében.
  A mi szempontunkból els?sorban az a lényeges, hogy a siketek az éphallásúak között hogyan reagálnak a közösségi élet pozitív, negatív hatásaira. A kapott reflexiókból következtetünk a hallássérült emberek sajátos személyiségének közösségi emberré érlel?désére tekintettel.
    Mivel a szocializálódás legf?bb eszköze a nyelv, a nyelvi struktúrák ismerete nélkül a normális emberi kapcsolat létesítése megnehezül.”
    „Hetvenegy éves vagyok, és jól beszélek. Életemb?l sokkal többet töltöttem hallók, mint sorstársaim között. Sokat olvastam és olvasok ma is. Kilenc éves voltam és harmadik elemibe jártam, mikor a hallásomat elvesztettem. A váci intézetbe két és fél év múlva jutottam be. Ott tanultam meg újból számolni, és az írásom is rendesebb lett, s f?képpen megtanultam a szájról olvasást. Az iskolában nagyon jól éreztem magam sorstársaim között, és szerettem tanulni is.
    Amíg nem tudtam szájról olvasni, „beszélgetni” csak úgy tudtam mindenkivel, köztük családom tagjaival is, ha leírták mondanivalójukat.
    Az intézetb?l való távozásom után otthon maradtam. Nagyon szerettem volna tovább tanulni, de err?l szó sem lehetett. Szomorú voltam, nagyon egyedül a hallók között, barátkozni nem tudtam, féltem az emberekt?l. Kés?bb jobb lett a helyzetem, bátrabb lettem és barátn?im is lettek. Ett?l az id?t?l gy?jtöm a tapasztalatokat a siketek és a hallók közötti viszonyokról.
    El?ször is nem minden hallóval lehet beszélgetni, mert vannak közöttük elegen, akiket nem lehet megérteni, rossz szájmozgásuk, hibás beszédjük vagy idegenes kiejtésük miatt. Volt egy fiatal lány rokonom, mindig szeretett volna velem beszélgetni, de nem lehetett megérteni, azt hiszem, a torkából beszélt. Ellenben egyszer egy n?vel olyan könnyedén beszélgettünk, mintha hallottam volna a hangját, ? ezt nem tudta, a végén mondtam meg, hogy nem hallok és ? nagyon csodálkozott. Az ilyen beszéd?ekkel úgy tudtam társalogni, mintha hallanék, ha hosszan meséltek is, minden szavukat megértettem.
    Azt sokszor tapasztaltam, nem valók vagyunk hallók társaságába, mert ott velünk csak udvariasságból foglalkoznak. Csak akkor nem zavarjuk ?ket, ha külön foglalkoznak velünk. Társalgásaikba nem jó beleszólnunk, mert nem hallva beszédjüket, nem ismerjük jól a témát, amir?l beszélnek. Köztünk és a hallók közt nagy az ?r, és ezt sohasem lehet tökéletesen áthidalni. Nem tudjuk, mikor és hol beszélünk megfelel? hangon. Nem vesszük észre, ha kiabálunk, olyan helyen, ahol halk hangon illik beszélni. Fontos (lenne) a hangsúly is, mert nélküle nehéz a beszéd megértése.
    Halló barátn?imt?l tapasztaltam: gondolkozásukat, életfelfogásukat nehezen ismerem meg. Azért ismerem meg nehezen, mert velem szemben megválogatják szavaikat, és így az igazi gondolkodását hozzám szóló beszédéb?l nehezen lehet megismerni. Sorstársaim gondolkodását azonban könnyen megismerem (jel)beszédjükb?l, egyenl?en vagyunk, és nem válogatjuk a beszédmódunkat. Csak az a gond, ritkán találkozok sorstársakkal.
    És a szül?k? Hajszás életet élnek a munkahelyen, ha hazamennek, otthon. Halló gyermekkel munka közben is tudnak beszélgetni, de siket gyermeket tanítgatni, bizony nincs se idegük, se idejük. És halló gyermeküket is hányan elhanyagolják!” (Vadady Gergelyné)

100.
    „Már akkor játszottam a szomszéd gyerekekkel, amikor még járni is alig tudtam. A szüleim úgy beszéltek hozzám, mintha halló lennék. Kés?bb, szüleim kitartó fáradozásaképpen, néhány szót tudtam kimondani, torzított formában. Úgy tanítottak, hogy a kezemet gégéjükhöz emelték s éreztem azok rezgését, s figyeltem szájmozgásukat.
    Öt-hat éves koromban nyomtatott bet?ket tudtam írni. Csak néhány hangot sikerült többé-kevésbé hibátlanul kimondanom.
    A siket gyerek, ha egyszer megbarátkozott hasonló korú hallóval, nehezen tud megválni t?le.
    Az iskolában, már az el?készít?t?l kezdve, különórát tartottak velem. Az akkori igazgató tanított meg írni, beszélni. Szüleim eközben sem hanyagoltak el, otthon gyakoroltattak.
    Akik siket iskolában végeztek, szabadulásuk után nagyon magányosan érzik magukat, nem szívesen állnak szóba a hallókkal, mindig a sorstársaik barátságát keresik. „Majomszigetet” alkotnak. Beszédtechnikájuk rosszabb, világnézetük torzítottabb, mint a hallók közül kikerülteké.
    Sok sorstársam nem olvasott egyetlen könyvet sem. Márpedig aki elolvasott egy pár valamirevaló könyvet, kifejl?dött a beszédkészsége is. Gyorsabban feltalálja magát, ha társaságba kerül, gyarapodik a m?veltsége.
    Jelenlegi munkahelyemen dolgozott el?ttem egy siket fogtechnikus, így megszokták a kollégák a beszélgetést siket emberrel. Mikor bekerültem, hát annál könnyebb dolgom sohasem volt, már bemutatkozáskor úgy beszéltek hozzám, mintha évek óta ismernének!
    Véleményem: ügyelnünk kell arra, hogy megkedveljenek bennünket. Ha beszélgetés alakul ki, nem szabad csendben ülni, szóljunk bele id?nként. Kérdezzük meg, mir?l van szó. Ekkor látják, hogy mi is lehetünk egyenl? beszédpartnerek, s így más vélemény alakul ki bennük.” (Sándor János)

101.
    Csendben, a gondolatok és a kifejezés örvényébe került ember látszatra lehet magányos, de hogy unatkozna?
    Anyám áll el?ttem, várja, hogy felpillantsak a könyvb?l. Háttal az ablaknak ülök, a besüt? fényben jól láthatnám… Mondja, csak mondja…
    Hogy el?ttem áll, azt csak utólag tudom meg, mikor lapozásnál felpillantok.
    – Szóltál?
    Érzem, kicsit indulatosra sikerült a hangom. Nem a zavarás miatt, dehogy! Ismerem anyámat, ki tudja, mióta mondja a magáét – anélkül, hogy tudnám. Legalább sürgetne! Arcán nyugodtság.
    Végre bólint:
    – Nézd meg a csirkéket, van-e kukorica, víz el?ttük – olvasom szájmozgásáról.
    – Jól van. De ha olyankor szólsz, amikor nem figyelek, akkor érints meg! Ints! Ne beszélj csak úgy a leveg?be, hiszen nem hallom.
    Már bánom, hogy kifakadtam, úgyis hiába. Az meg végképpen gyomorszorító, ha egy akaratlan mozdulatomtól indulatba jön: Ne mutogass, nem vagy te néma!
 Máskor er?s háttérfényben beszél, s én, szájmozgására figyelve, csak vakulok, semmit nem értve, és türelmemet vesztem, mert már annyiszor… És közben a kajánul kísért? gondolat: fél szavakból, pillantásokból érthetnénk egymást.
    Lehangolódás – így tolerál a hozzám legközelebbi, másoktól, akik nem ismernek, akiket nem ismerek, mit várhatok?
    Csend és nyugalom?
    Dünnyög az ember, s megbocsát, mert eszébe jut az a réges-régi este, az id? kristálytörésében felszikrázik az elmúlt gyermekség, fejem anyám fején és érzékelem, hangrezgéseken át: Esszer vót, hun nem vót, vót a világon egy ember meg egy asszony. Ennek az embernek meg asszonnak vót egy kislyánya meg egy kisfija. A kislyánt hítták Juliskának, a kisgyereket meg Jancsikának…
    Száll a meseszó az éjszakában.
    Ablakunk holdfényben, keretében sötét ábrákat absztrahál az eperfánk leveleinek szélfútta árnyéka. Lehunyt szemem mögött magánmozi.
    A kis testvérek kószálnak az erd?szélen. Ösvényre térnek, s elindulnak az erd? s?r?jének. Mennek, mendegélnek, falatnyi tisztásra érnek, ahol kis házikó áll, göcsörtös faágakból eszkábált kerítéssel övezve. A rozoga kapuban görbehátú, bibírcsókos vénség. Hogy meglátja a kistestvéreket, mézes-mázos hangon hívogatja be a kis házikóba. Szegénykék, nem is sejtik a veszélyt. Én annál inkább! Szólnék nekik, de már kés?! Jancsika ólba csukva, csokoládét majszol, hogy kövér legyen…
    Közben: más hangok. Patak zúg, madarak csivitelnek, toboz koppan… Nem értem, honnan e neszkavalkád, hiszen a gyengébb zajokat végképp nem hallom!
    – Mesélj még!
    Holdfényes tópart. Nádszálak suhognak. Lecsüng? f?zágak alatt, nyugágyon alszik Tündér Ilona. Leomló, sz?ke haja, mint arany zuhatag. Mélységes csend. Szívverésemben titkok lüktetnek. Az idillben veszélyt sejtek. Mondja is anyám: az Elvarázsolt királyfi lopakodik a szépséges Tündérlányhoz, hogy levágva annak hajfürtjeib?l pár tincset, megtörje az ?si átkot…

102.
    Telefoncsörgés.
    – Halló, halló!
    – Itt Angyal f?törzs. Kérem.
    – Márta mama. F?törzs úr, azt hiszem, baj van!
    – Baj? Hol? A sír szélén?
    – Sír szélén? A szomszédomnál. A m?vész úr mostanában sehová nem utazik, alig látom.
    – Az a jó, nem?
    – Nagyon bezárkózott, magának él.
    – Baj? Tegnap láttam a boltból tömött cekkerrel kijönni. Intett felém, köszönésül.
    – Én csak a nyitott ajtót látom.
    – Nyilván dolgozik.
    – Azt. Egyik nap halom papírt égetett a kertben.
    – Hehe. Örökké elégedetlen a munkájával.
    – Mit tehetnék érte, hogy normális útra térjen?
    – Menjen át hozzá, beszélgessenek. Szerezzen neki n?t!
    – N?t? És akkor majd nem fog írni?
    – Még jobban!
    – Annyira kell az neki?
    – Úgy látszik. Menthetetlen, mint mindnyájan.
    Angyal f?törzs kisebb szélrohamot érzékel, miközben Márta mama leteszi a kagylót.

103.
    Aláírásgy?jtésbe kezdenek szombaton a fogyatékkal él?k az Esélyegyenl?ségi Nap alkalmából Magyarországon is.
    Az európai kampányban egymillió, nálunk húszezer kézjegy kellene ahhoz, hogy az Európai Parlament elé kerülhessen a fogyatékkal él?k jogainak egységes, európai szabályozása. Az “Írd alá és segíts!” elnevezés? kampány október végéig tart.
    Heged?s Lajos, a Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetségének elnöke azt mondta: az európai közös törvénynek megfelel? lenne az ENSZ-konvenció, amely teljes esélyegyenl?séget biztosít a fogyatékkal él? embereknek. (m1, teletext. 2007. 05. 05.)
 
104.
    Nem tudom, hol járnak gondolataim, ellepnek a képek.
    Fecskéket látok, cikáznak víz felett, tündökl? ég alatt…
    Fecskék es? utáni tájban, utcai tócsák szélén, sarat gy?jtenek…
    Fecskék, eresz alatt. Fecskefészkek s?r?n egymás mellett…
    Szívbemarkoló kép: halott fecske az úttesten… Emlékeimben nincs hang, csak képek, érzékelések. Álmaimban viszont majdnem mindig hallok. Beszélgetek, zajok, neszek… Oda sem figyelek. Arcra nem nézek, messzebbr?l is hallom, ha valaki beszél… Végig kellene álmodnom az életet!
    Füsti fecskék, agyagos domboldalba vájt fészkeik körül csaponganak…
    Sürgönydrótokon gyülekez? fecskék…
    Mi lesz ebb?l?
    Képek, fecskék.
    KÉPFECSKÉK.
    Gyorsan papírra vetem a szót…
    Heuréka! Kincsem! Innent?l egyre pontosabban tudom, mit fogok írni. Önéletrajz. Gyors, tömör, cikázó képek. Magyarázatok nélkül. Idegen szavakkal „összerántott” mondatok. Az ideges kornak megfelel? terjedelem, 40-50 oldalba s?rített sztorik. Lehetne 3-400 oldal. A másság. Hetyke stílus…
    Leülök a fotelba. Régebben párnám alatt is toll, papír volt. Éjjel, ihletre riadva, az utcai lámpa gyenge fényénél vázoltam a témát, majd nappal a megírni érdemeset átírtam, csiszoltam.
    Szent Ferenc, írók és siketek véd?szentje, segíts! 

Legutóbb szerkesztette - dudás sándor
Szerző dudás sándor 760 Írás
1949-ben születtem Tápiógyörgyén, a mai Újszilváson. Szakmám könyvkötő. Nyugdíjas vagyok. 13 éves koromtól társam a versírás, az irodalom. Több önálló kötetem, s általam szerkesztett antológiám, s más antológiai szerepléseim vannak.