Petz György : VÁRÁS ÉS JÁTÉK KZT

Nyomtatás

VÁRÁS ÉS JÁTÉK KÖZT

1. (VÁRLAK)

Ez nagyobb er?, mint a megérkezés.

Van, aki arra született: szeressék, mert ott van.

Neked minden érkezésed – egyre újabb elfutás.

Ha itt vagy, akkor érzem meg az id?t –

így hiába szeretlek, nem tudlak itt és ekkor;

mert szeretni csak oda és afelé lehet,

ez magyarázza Isten bujkálását s kihajlását

az ateista korok leárnyékoló vászna alól.

A fények nem t?rik a mindennapi korlátokat.

Talán ezért van az, hogy várlak, pedig itt vagy

belül – és létem biztos, mint a vízmolekula.

2. (… mi sem)

Mi sem maradt a harmadik szemedb?l,

(ha volt egyáltalán -)

kaptál helyette szót, a mondatot,

mi ellenedre él, s bel?led száll;

akár ha földb?l gyönge szálon n? virág,

és úgy tesz, mintha mindig élne,

csupaszon fagyok elébe áll.

Mi sem maradt a harmadik szemedb?l,

se kép, se illat;

megérzés, hogy egyedül vagy,

minden mondat kerül? csak.

És még élni; újra élni;

tudni megint, mennyit érni,

fájni, mint egy elutazás;

megérkezve veszni újra,

vissza soha nem találva –

lenni újra – régi forma,

és a lényeg szóba oltva:

újra csak az egyedülség,

egyedüli közös élmény;

pohár víz, mi szomjat nem olt;

cserepes száj, csókot adó,

ott sért föl, ahol kinyílna,

símogatás karom alja;

pedig csak az értetlenség,

kísérletez?s emberség, ami gyilkol;

nem tud rendet, aki harmadik szem nélkül

úgy tesz, mintha érted sírna,

szóval kerül, szóval fordul;

de elibéd sohasem jut,

csak sír: magát mosogatja,

gyökerekig megalázza,

hátha újra n? a fagyba.

3. (TEHÁT FELEJTEK)

E testemmel folytatott csend:

az a párbeszéd, amib?l kikeverednek

a dolgok; az álmok vágya és megcsúfolása

ez a néhány-dimenziós való.

Legsötétebb ébredésem tisztább, mint

amit itt lelek; én, ki az egészb?l jövök,

itt fogvacogva járok; megragadom magam,

hogy biztos pontra leljek, s nem marad más:

mint az artikulálatlan csend.

„Olvido ergo sum” – vagyok, tehát felejtek;

meddig kell még visszafelejtsem magam,

hogy végre egészre leljek; a régi k?re,

mi lezáró, nedves nehezék, de kilátó,

b?vös pont az éjben; fellépés, billenés

megrázó helye, a végs? rugaszkodás, hogy lássak;

és bennem rejt?z? kristályszerkezet.

4. (A TÖKÉLETESSÉG

       SZOMORÚSÁGA)

Nem tudom, ki vagy,

hol voltál eddig,

s merre mész.

Már magammal úgy

vagyok: akár, ha

te lennél

egy tükrön át; ha

szólnak fényeid

a csöndben,

fejem föl nem kapom

–         – bel?lem mind, ha jönnek;

nem vagy más világ,

mint eddig mondtam:

„másvilág”

tökéletes vagyok

már nélküled,

jaj, de kár.

Ez csak egy út,

amely hozzád vezet;

az egyetlen vonás,

mely elkülönít a többit?l,

az egyetlen szín,

amelynek más az árnyalata,

s talán már köszönni sem kell,

hogy tudjak magamról.

Már-már azt hittem,

majdnem én vagyok.

5. (MIFÉLE JÁTÉK?)

Miféle játék az, hol mindent

láttam, csak töröltek;

hisz evvel, mintha engem is,

mert más sem vagyok, mint aki törölve,

s ha újra kezdem, semmi több,

csak emlék minden új –

miközben szemem egyre rosszabb,

nézni rossz, és fáj, ha látok,

s hiába csukom már szemhéjam,

több nem leszek, mint egykor, ifjan.

            Hiány immár, ha vagyok, ha nem;

            ha kielégül, az se több, csak test –

            kinevet ráncosuló anyagával, úgy tesz,

            mint ki boldogan válik le rólam,

            s én, visszakeveredem valami örök,

            sár el?ttti, magasztosabb szánalomba.

                        Hogyan hihettem el a nyugalmat,

                        mihez más se kell: szél, víz, nap,

                        jóles? fáradtság, apró gond, töltekezés,

                        együtt enni barátokkal, beszélgetés –

ha a beszéden túl ott van valami,

amiért kitaláltuk a szót, hogy kerülgessük,

gyönyörködjünk fényében a szónak, közeledjünk,

s úgy ne érjük el, miként arabeszk az élet lényegét

– talán török voltam egykor, talán zenész,

s az is csak reményem, hogy pásztor, csöndnek hercege,

források barátja, akit vár a jászol,

akivel a juhok biccentenek, akit senki gyászol.