dr Bige Szabolcs- : A bécsi gyors

Simona Cratel írása /megjelent: LiterNet.ro (30.08.2008), eredeti címe: Trenul de Viena /

 

 

Hallgatom a rádióban az időjárás jelentést. Bár már egy hete havazik, változás nem várható. Nézem a térdemre helyezett noteszbe írt fegyelmezett és jól olvasható betűimet. Egyszerre megdöbbenek. Megyek valahova, ahol soha nem voltam, ahol azt sem tudom, mi fog történni, és mégis íme: minden egyes napot megszerveztem. Mikor kelek, mit eszem, meddig alszom, mikor olvasok, vagy sétálok, hova megyek? A térképen is bejelöltem minden turisztikai helyet.

Feldühödöm és összefirkálom a leírt néhány sort, kusza vonalakká változtatom az egészet. Kikapcsolom a rádiót is. Rámtör a kisgyerekkorom óta kísérő fejfájásom. Rászorítom a tenyeremet, és kissé csillapodik. Felállok és leveszem a sporttáskámat. Kiveszek egy, a tasakból még kibontatlan képes újságot. Letépem a fóliát, kinyitom a lapot és beszívom a nyomdafesték illatát.

Újabb állomást jeleznek, ahol néhány percre megállunk. A vonat minden ízében csikorogva lefékez. Az aszfalton verebek csipegetnek. Az emeletes vagon másodosztályú alsó kupéjában ülök, s az ablakom a peron magasságáig ér. A szomszédból vidám hangok, nevetés hallatszik át.

Felszáll egy úr és egyszerűen letelepszik velem szemben. Nem engedi el a koffer fogantyúját, mintha a kinti hidegtől a kezéhez fagyott volna. A kabátját sem veti le. Összekucorodok, és a lábamra terítem a kabátomat. Valahányszor kinyílik a folyosó ajtaja, betör a kinti fagyos levegő. Minden felszálló utassal megkétszereződik a hideg levegő mennyisége, mely aztán lassan, lassan eloszlik a fülke meleg gőzében.

Kinézek az ablakon. A vonat hegyektől övezett völgyön halad át, s a táj egyszerűen nyomasztó. Olyan vastag a hótakaró, hogy mindent elfed, a távoli hegycsúcsokat kivéve.

Újból olvasni próbálok, de még az előbb sem ment. A férfi végül csak elereszti a bőröndöt, feláll, és nekivetkezik. A kabát alatt fehér inget és szövetnadrágot visel.

Csöndben üldögélve utazunk.

Szerettem volna megkérdezni, mi a neve, nős-e, sok mindent szerettem volna kérdezni tőle, de mindezek a kérdések fennakadtak bennem ott belül. Mi értelmük lenne?

Szemeink néha egy-egy pillanatra összevillannak, de én elfordítom a fejem, és úgy teszek, mintha nagyon lekötne valami egészen más. Világos, hogy a férfi is nyugtalan, látom, amint leveszi a táskáját és elhúzva a zipzárt kivesz egy könyvet. Ameddig a rekeszt visszazárja, a könyvet leteszi. Meglátom a címét: Nyugaton a helyzet változatlan — kedvenc kötetem. Érzem, hogy elönt a melegség, és szeretném megkérdezni, tetszik-e neki, és hogy még milyen könyveket kedvel?

E helyett csak nézek rá, és amíg nézem, görcsbe rándul a gyomrom. Egy dologban biztos vagyok: ez a rossz érzés sokáig elkísér majd.

Közeledünk az állomáshoz, ahol le kell szállnom. Fölállok. Összeszedem a dolgaimat, és felveszem a kabátomat. Megigazítom a sálamat. Mindezt olyan dühödt lassúsággal végzem, mintha meg akarnám állítani az időt, vagy mintha az időnek egy párhuzamos csatornáját akarnám létrehozni, ahol össze tudnám szedni a bátorságomat, hogy megszólaljak.

Ostobaság. Honnan tudhatom, hogy ki a számomra megfelelő személy? Így aztán fogom a bőröndömet, és kilépek. Ebben a pillanatban a mozdony hirtelen féket nyom, én pedig nekilódulok az embernek, és bár igyekszem megtartani az egyensúlyomat, a karjai közé zuhanok.

Szorosan megragad, nehogy — Isten őrizz — leessek. Sötét szemei vannak, és a tekintetében nagy nyugalom. Bizonytalanul elmosolyodik.

Gyorsan felpattanok, és rendbe szedem magam.

„Bocsánat” — mondom, és leszállok.

 

 

Legutóbb szerkesztette - dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 603 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.