Hallgatom a rádióban az időjárás jelentést. Bár már egy hete havazik, változás nem várható. Nézem a térdemre helyezett noteszbe írt fegyelmezett és jól olvasható betűimet. Egyszerre megdöbbenek. Megyek valahova, ahol soha nem voltam, ahol azt sem tudom, mi fog történni, és mégis íme: minden egyes napot megszerveztem. Mikor kelek, mit eszem, meddig alszom, mikor olvasok, vagy sétálok, hova megyek? A térképen is bejelöltem minden turisztikai helyet.
Feldühödöm és összefirkálom a leírt néhány sort, kusza vonalakká változtatom az egészet. Kikapcsolom a rádiót is. Rámtör a kisgyerekkorom óta kísérő fejfájásom. Rászorítom a tenyeremet, és kissé csillapodik. Felállok és leveszem a sporttáskámat. Kiveszek egy, a tasakból még kibontatlan képes újságot. Letépem a fóliát, kinyitom a lapot és beszívom a nyomdafesték illatát.
Újabb állomást jeleznek, ahol néhány percre megállunk. A vonat minden ízében csikorogva lefékez. Az aszfalton verebek csipegetnek. Az emeletes vagon másodosztályú alsó kupéjában ülök, s az ablakom a peron magasságáig ér. A szomszédból vidám hangok, nevetés hallatszik át.
Felszáll egy úr és egyszerűen letelepszik velem szemben. Nem engedi el a koffer fogantyúját, mintha a kinti hidegtől a kezéhez fagyott volna. A kabátját sem veti le. Összekucorodok, és a lábamra terítem a kabátomat. Valahányszor kinyílik a folyosó ajtaja, betör a kinti fagyos levegő. Minden felszálló utassal megkétszereződik a hideg levegő mennyisége, mely aztán lassan, lassan eloszlik a fülke meleg gőzében.
Kinézek az ablakon. A vonat hegyektől övezett völgyön halad át, s a táj egyszerűen nyomasztó. Olyan vastag a hótakaró, hogy mindent elfed, a távoli hegycsúcsokat kivéve.
Újból olvasni próbálok, de még az előbb sem ment. A férfi végül csak elereszti a bőröndöt, feláll, és nekivetkezik. A kabát alatt fehér inget és szövetnadrágot visel.
Csöndben üldögélve utazunk.
Szerettem volna megkérdezni, mi a neve, nős-e, sok mindent szerettem volna kérdezni tőle, de mindezek a kérdések fennakadtak bennem ott belül. Mi értelmük lenne?
Szemeink néha egy-egy pillanatra összevillannak, de én elfordítom a fejem, és úgy teszek, mintha nagyon lekötne valami egészen más. Világos, hogy a férfi is nyugtalan, látom, amint leveszi a táskáját és elhúzva a zipzárt kivesz egy könyvet. Ameddig a rekeszt visszazárja, a könyvet leteszi. Meglátom a címét: Nyugaton a helyzet változatlan — kedvenc kötetem. Érzem, hogy elönt a melegség, és szeretném megkérdezni, tetszik-e neki, és hogy még milyen könyveket kedvel?
E helyett csak nézek rá, és amíg nézem, görcsbe rándul a gyomrom. Egy dologban biztos vagyok: ez a rossz érzés sokáig elkísér majd.
Közeledünk az állomáshoz, ahol le kell szállnom. Fölállok. Összeszedem a dolgaimat, és felveszem a kabátomat. Megigazítom a sálamat. Mindezt olyan dühödt lassúsággal végzem, mintha meg akarnám állítani az időt, vagy mintha az időnek egy párhuzamos csatornáját akarnám létrehozni, ahol össze tudnám szedni a bátorságomat, hogy megszólaljak.
Ostobaság. Honnan tudhatom, hogy ki a számomra megfelelő személy? Így aztán fogom a bőröndömet, és kilépek. Ebben a pillanatban a mozdony hirtelen féket nyom, én pedig nekilódulok az embernek, és bár igyekszem megtartani az egyensúlyomat, a karjai közé zuhanok.
Szorosan megragad, nehogy — Isten őrizz — leessek. Sötét szemei vannak, és a tekintetében nagy nyugalom. Bizonytalanul elmosolyodik.
Gyorsan felpattanok, és rendbe szedem magam.
„Bocsánat” — mondom, és leszállok.
Legutóbbi módosítás: 2019.07.09. @ 15:19 :: dr Bige Szabolcs-
