Lassan, komótosan ballagtam le a patológiára. Odalenn egy fehér köpenyes hájpacni fogadott, szalonnát evett vöröshagymával és éppen tele volt a szája. Jó étvágyad lehet, gondoltam.
— Jónapot. Gyulafi vagyok, Csizmadia doktor szólt az imént…
A hájpacni lenyelte a falatot, összecsukta a bicskáját és egy nagy nyögés kíséretében fölállt.
— Jöjjön velem — indult el, én tisztes távolságból követtem. Keresztülmentünk három ajtón, a negyedik előtt felémfordult az ürge.
— Itt várjon — böffentett egyet és ezzel eltűnt az ajtó mögött. Úgy voltam vele, nem lehet egy szófosó manus, bár itt, ezen a helyen ez tán nem is akkora csoda. Kisvártatva megjelent a koma.
— Bemehet. Egy perce van. Ne nyúljon a testhez és általában semmihez — mondta és félreállt.
Egy pillanatra megfordult bennem, hogy mi van, ha megölöm. Szorongás nélkül léptem be a terembe. Liza egy kerekes ágyon feküdt, állig betakarva, arca szabadon, szőke haja szépen eligazítva. Hátrapillantottam, a dagadt haver még mindig ott állt az ajtóban, majd észrevette magát és behajtotta az ajtószárnyat. Közelebb léptem Lizához és nem bírtam tovább uralkodni magamon. Elsírtam magam. Elsősorban Lizát sirattam, akit ott, az ágyon fekve nagyon szépnek láttam. Szeme alól eltűntek a karikák, arca kisimult, tiszta, hófehér nyugalmat, megbékélést tükrözött, ezért tudtam, hogy abban a világban, ahol ő most jár, nyugalom és béke honol. Lehet, hogy igaza volt az újrateremtődésről szóló hite valóságában? Lehet, hogy már valahol új testben, új lélekben, új alakban él valahol boldogan? Csak az a baj, hogy itteni élete nagyon kevés szépet adott neki. Hiszek abban, hogy odaát, a másik oldalon új léte kárpótolja majd.
És természetesen magamat is sirattam. Itt, a földi életemben már nem tudom bebizonyítani Lizának, hogy milyen boldoggá akartam tenni. Tudta ő, de az igazi az lett volna, ha meg is tapasztalja. És persze én is boldog lettem volna. Nem maradt rá idő. Ő elment, én itt maradtam. Ebben a pillanatban nem tudtam eldönteni, hogy melyikünknek jobb.
Halk ajtónyitás, tapintatlan torokköszörülés hozta újra a tudomásomra, hogy hol is vagyok. A kisöreg harákolva toporgott az ajtóban.
— Mondok megnézek mán, mit csinál itt, nem-e rosszul van vagy ilyesmi…
Búcsúpillantás Lizára, majd határozott léptekkel kimentem a teremből és csak akkor szólaltam meg.
— Egy perc alatt nem szoktam rosszul lenni.
— Az lehet, cimbora — tartotta előrefele a markát a hájpacni. — Csakhogy maga már több mint negyed órája volt odabenn és az szabálytalan.
— Szarok a szabálytalansági szabályra, de azért köszönöm — néztem a komára, és miután láttam, hogy a markával nemsokára hasbabök, ha így folytatja, a kezébe nyomtam egy ötszázast. Ettől egészen emberforma arca lett és minden ajtót kinyitott előttem.
— Idehallgasson — köszöntem el tőle —, ha most azt mondja, hogy legyen szerencséje máskor is, akkor kitekerem a nyakát. Áldja meg az ég.
A jóember a kijáratig kísért és elégedett mosollyal követte távolodó lépteimet.
*
Tizenegy óra volt, amikor kiléptem a kórház kapuján és fogalmam sem volt arról, hogy mihez kezdjek magammal. Elsétáltam a város főterére és leültem egy padra, rágyújtottam és figyelni kezdtem a vasárnap késő délelőtti forgalmat. A közeli templomban most lett vége a misének, az emberek — zömmel idősebbek — özönlöttek kifelé a templomból sötét felöltőkben, ami a szeptember végi jótékony napsütésben igencsak meleg viseletnek tűnt, de hát reggel hűvös volt és a templomok sem arról híresek, hogy túlfűtött lenne bennük a levegő. Jó lehet ezeknek az embereknek, hisznek Istenben, egyáltalán jó lehet az, ha valaki tud hinni valamiben. A jó és a rossz, a szép és a csúf, az élet és a halál a Mindenható kezében van, mindent ő ad vagy vesz el. Én nem hiszek ilyesmiben, pedig Liza sajátos elmélete a — mondjuk így — reinkarnációról minimum megfontolást igényel, az persze, hogy ebben, vagy valami hasonló elméletben higgyek is, ahhoz elég komoly szemléletváltozáson kéne keresztülmenjek. Erre pedig valószínűleg most van a legkevesebb esély.
Végiggondoltam a következő harminchat óra tennivalóit. Haza kell menni a faluba, tudatni kell a barátokkal és ismerősökkel, hogy mi történt. Ez nem akkora feladat, elég, ha egyetlen helyen elmondom, a hír szállani fog szájról szájra, mint a népdal. Csak a népdal, mint hírközlő eszköz hitelessége eléggé megkérdőjelezhető, nem tudom, mi lesz a hírből, mire az ötvenedik népdalgyűjtő szájalja majd tovább. Mindegy, ez kikerülhetetlen. Ma ennél többet nem tudok tenni. Holnap be kell menni a kórházba a szükséges papírokért, azzal meg kell keresni egy temetéseket intéző céget, a többit meg majd meglátjuk. Van itt valahol egy szertartásokat meg egyebeket intéző iroda, majd oda bemegyek, és rájuk bízom az egészet. Ők értenek hozzá, én meg nem.
Mindenekelőtt azonban ebédelni kéne valahol valamit.
*
Összeszedtem magam, felálltam a padról és elindultam egy éttermet keresni. Szívesen ettem volna valamilyen halételt, ezért a nem is túl messze lévő Halászcsárda felé vettem az irányt, öt perc múlva oda is értem. A söntésben megittam egy vodkát, majd átmentem az étterembe. Azt mindig tudtam, hogy kicsi a világ, de hogy ennyire… Az étteremben három asztalnál ültek vendégek, a három közül az egyiknél Zsóka és a gyerekeim. Tulajdonképpen meg se lepődtem, hisz tudott dolog, hogy ha az ember nagyon szeretne egyedül lenni valahol, akkor az soha sem sikerül. Ha télen kimész a nudista strandra, ott is belebotlasz valaki régen látott ismerősbe, akire egyébként nem is vagy kíváncsi, főleg nem akkor és ott. A családomat azért ennél jobban szerettem, de egy pillanatig nem tudtam, mihez kezdjek velük. Tényleg egyedül szerettem volna lenni a gondolataimmal, de azt mégsem tehettem meg, hogy figyelmen kívül hagyom őket, ezért hát odaléptem az asztalukhoz.
— Szevasztok — álltam meg Zsóka széke mellett. Zsóka fölnézett az étlapból és teátrálisan összecsapta a kezét.
— Zoltánka! — üdvözölt maró örömmel. — Nahát, mi újság? Nincs ki főzzön rád, kénytelen vagy ráfanyalodni a vendéglői kosztra?
A gyerekeim olyan figyelmesen tanulmányozták az étlapot, hogy még a benne szereplő pontokról és vesszőkről is igényes tanulmányt írhattak volna.
— Zsóka, szépen kérlek, most az egyszer fogd vissza magad, és ne idétlenkedj. Csak köszönni akartam nektek, leülök valahová, gyorsan benyelek valamit, és már megyek is. Nem akarok rátok akaszkodni — mondtam csendesen.
Zsóka végignézett meggyötört arcomon, észrevette a hangom szomorú színét, elkomolyodott és fölállt az asztaltól. Stílust váltva, kissé megszeppenve kérdezett.
— Csak nincs valami baj, Zoltánka?
Nehezen tudtam úrrá lenni magamon, de végül annyit elértem, hogy csak egy könnycsepp jelent meg a szememben. Néztem Zsókát, nem szóltam egy szót sem, nem is tudtam volna. Csak a fejemmel jeleztem, hogy de, igen.
Zsóka hitetlenkedve nézett rám.
— Csak nem… neeem, nem azt nem mondhatod komolyan.
— Valahogy nem tudom nótázva előadni — mondtam keserűen —, de mindegy. Ne törődj vele. Az élet megy tovább, szokták mondani, csak pillanatnyilag tisztázásra szorul, hogy minek és megerősítésre, hogy kell-e menjen egyáltalán.
— Ne beszélj butaságokat, Zoltánka — Zsóka hangjából őszinteség csendült ki. — Mikor történt és mi történt?
— Éjjel egy órakor és… infarktus… vitte el — préseltem ki magamból a szavakat. — Megyek, ne haragudjatok. Sziasztok.
A gyerekek már régen letették az étlapot és tátott szájjal bámultak.
— Nem ebédelsz? — hívott Zsóka. — Gyere, ülj le ide és egyél valamit.
— Nem, nem, köszi. Már nem vagyok éhes. Vigyázzatok magatokra.
— Zoltánka! — szólt utánam Zsóka. Kérdően visszanéztem.
— Ha tudok valamiben segíteni, szóljál, megteszem. Biztosítás vagy ilyesmi, vagy mit tudom én — ajánlotta.
— Nem volt neki biztosítása. De azért köszönöm — próbáltam magamra erőltetni valami mosolyfélét, majd kiindultam az étteremből. Az ajtóból visszanéztem és láttam, hogy mindhárman még mindig engem néztek. Ez megmagyarázhatatlan jó érzést keltett bennem.
*
Kiléptem az étteremből és rágyújtottam. Eszembe jutott, máskor is megesett már, hogy nem ettem semmit egy napon és akkor sem fordultam föl az éhségtől. Mindössze néhány cigaretta és kevés alkohol kérdése az egész. Az alkohol energiát ad, a cigaretta serkenti az agyműködést sajátos és cseppet sem hagyományos logikám szerint, de ha egyébként én mondjuk egy hagyományos pacák lennék, mostani helyzetemben akkor is gyártanék valami megfelelő filozófiát ahhoz, hogy a kialakult szituációban tanúsított viselkedésem legalábbis számomra elfogadható legyen és ne igényeljen semmiféle magyarázatot. Hogy aztán ki mit szól hozzá, az egyáltalán nem érdekelt. Nem akartam én semmi rosszat vagy hülyeséget csinálni, mindössze egyedül akartam maradni valahol, ahol nem zavar senki, nem találkozok senkivel és lehetőleg nem is ismerek senkit. Ennek az egésznek némiképpen ellentmondva a másik ajtón visszaléptem az ivóba és kértem egy pálinkát. Amikor lenyeltem, eldöntöttem, hogy elsétálok a városi ligetbe, leülök egy padra és hallgatom a madárfüttyöt. A madarak csicsergése csak kiemeli a csend, mint passzív inspiráció lényegét abban a tekintetben, hogy az ember a csendet hallhatóvá, ezáltal elviselhetőbbé tegye, mi több, eddigi életének bizonyos szakaszairól vagy egész eddigi életéről egyfajta — nem teljes — számvetésre késztesse, mert hiszen az élet egy szakasza lezárult, objektív oknál fogva az eddigi életforma nem folytatható.
Tudomásul vettem, még ha egyelőre elfogadni nem is tudtam, hogy hallhatóvá kell tennem a csendet, számvetést kell készítsek életem ezen legutolsó szakaszáról, mert kénytelen—kelletlen ugyan, de alapvetően kell megváltoztatnom a jövő életemet két szempontból is. Nincs többé Liza és nincs munkahelyem sem. Ez utóbbi nem különösebben aggasztott, mert ott volt Gaál doktor barátom legjobb szándékkal felajánlott munkahelye a kórházban, kedvem is lett volna hozzá, csak féltem, hogy ha nap, mint nap be kell lépnem a kórház kapuján, akkor nap, mint nap Lizához akarok igyekezni és nap, mint nap fel kell tépjem a lelki sebeket. Ez persze csak feltételezés, majd meglátjuk, mit hoz a jövő. A komolyabb feladat a magánéletemre vonatkozó változás megoldása volt. Pillanatnyilag egyetlen dologgal voltam tisztában, mégpedig azzal, hogy egyedül, társ nélkül nem tudok létezni, legalábbis sokáig nem. Egyszerűen nem vagyok olyan típus. Az egyedüllét egyébként is sokféle szempontból megváltoztatja az embert, mégpedig alamuszi módon, anélkül, hogy az alany ezt érzékelné, csak a környezete veszi észre. Jobb esetben figyelmeztetik a jóembert, rosszabb esetben magára hagyják, és az áldozat nem tudja, sőt fogalma sincs róla, hogy miért. Átfutó gondolat, inkább csak a fantázia incselkedéseként elképzeltem magam egy másodperc tört részéig régi otthonomban Zsókával és a gyerekeimmel, de nem volt bátorságom még a gondolat szintjén sem tovább elemezni. Ez fantazmagória. Ennél sokkal jobban szeretem őket, ennél sokkal többet érdemelnek. És Liza emléke is sokkal többet érdemelne, minthogy én most a saját túlélésem részleteit elemezgessem itt a padon ülve, madárdalt hallgatva.
Azt gondoltam magamról, hogy ritka nagy disznó vagyok. Egy gyáva, egoista alak.
*
Összeszedtem magam a padról, és elindultam a vasútállomás felé. Zsongott és fájt a fejem, kavarogtak a gondolataim, óriási feszültség volt bennem. Nem igazán tudtam azt sem, hogy merre járok, csak az ösztönöm diktálta az állomásra vezető irányt. Koordinálatlanná vált a mozgásom, éreztem, hogy ha nem pihenek valahol egy pár percet, az idegrendszerem felmondja a szolgálatot, és nem leszek ura cselekedeteimnek. Valami sűrű, csillagokkal átszőtt ködfüggönyön át észleltem, hogy a vasútállomás várótermében vagyok, még elcsoszogtam a restibe és leroskadtam egy asztal melletti székre. Szerencsémre Magdi, a felszolgáló régi ismerősöm volt és azonnal látta, hogy valami nem stimmel velem, kérés nélkül hozott egy hatalmas pohár konyakot, amit két kortyra megittam. Rövid idő után tisztulni éreztem a fejemet, elmúlt a feszültség, újra tudtam gondolkodni, csak nem tudtam, hogy sajnos-e vagy szerencsére. Megköszöntem Magdinak a segítségét, ittam még egy konyakot, kissé spiccesen kikóvályogtam a peronra és felültem a vonatra.
*
Amikor leszálltam a vonatról, ingerülten állapítottam meg, hogy Kiskirályházán minden ugyanolyan, mint reggel volt, vagy mint tegnap, vagy mint egy hete. A házak ugyanúgy és ugyanott álltak, mint eddig, az emberek ugyanúgy etették a jószágot, mint eddig, a kutyák ugyanúgy csevegőre vették velem szemben az ugatásukat, mint eddig. Némi gyógyírt jelentett, hogy a fák lombjai — legalábbis szerintem — egy árnyalattal sárgábbak lettek reggel óta és tán hullott is le belőlük néhány. A fák legalább tudják, hogy Liza nem jön haza többet, a fák legalább gyászolnak, még ha a maguk módján is… Be kell menni a kocsmába, el kell mondani az embereknek, hogy mi történt. Én édes Uram, most segíts meg, még egyszer és újra…
— Jóestét kívánok mindenkinek — nyitottam be az ajtón és megálltam egy percre. Ott volt mindenki, aki számított valamit is a faluban. Maszlagi Pali bácsi, a beszélgetős haverom, ott volt Cserepes Jóska, Kádár Bertalan, Bartalits András, a másik szomszéd, Szervós Janó, egy csomó Kis Laci, szóval mindenki, aki fontos embernek tartotta magát a faluban.
— Vége a dalnak, emberek — szólaltam meg halkan, nehezen. — Ezután már csak a varjak dalolnak nekünk.
Ezt ugyan csak egy-két beavatott értette pontosan, de aki nem tudta, hogy honnan jutott eszembe a varjak dala, az is megértette, amit mondani akartam. Sorban odajöttek hozzám mind, kezet fogtunk, mindenki együttérzéséről biztosított és segítséget ajánlott. Kérték, hogy maradjak a faluban, segítsek nekik a falu vezetésében, bíznak bennem. Én azonban akkor már tudtam, hogy nem maradok ott, visszamegyek a városba. Alkalmatlannak éreztem (és érzem ma is) magam arra, hogy Liza nélkül éljem tovább azt az életet, amit vele kezdtem el és vele képzeltem végigélni.
Hajnali kettőkor mentem haza, ami pillanatnyilag még Liza háza volt. Addig egyfajta sajátos búcsúestet és halotti tort ültünk, emlékeztünk szép dolgokra, meséltünk szép történeteket egymásnak és nagyon szerettük volna az időt megállítani.
Becsapni azonban még saját magunkat sem tudtuk.
*
Liza temetésére a következő héten pénteken került sor. A temetés megszervezésében a falu népe egy emberként segített. Bakos Károly, a falu egyetlen asztalosa csak látásból ismerte Lizát, de nem fogadott el semmit a koporsóért, a sírgödröt Cserepes és Bartalits szomszédok ásták ki, a szemfedőt az asszonyok varrták meg és hímezték ki, minden más munka elvégzését valaki elvállalta. Az általam megbízni szándékozott lebonyolító iroda ilyen feltételek mellett nem vállalt semmiféle közreműködést a szervezésben (nem is csodálkoztam rajta), mondták, hogy akkor csináljam úgy, ahogy akarom, de nélkülük. Néhány keresetlen, őszinte szóval köszöntem meg a kedvességüket, a hölgy, akivel beszéltem, még ma is sírógörcsöt kap, ha eszébe jutok és teljes testében remegni kezd. Azt persze beláttam, hogy túl sok feladatuk, melyek elvégzéséért pénzt lehet kérni, már nemigen maradt volna, ezért igazán nem is haragudtam rájuk. A hivatalban történő ügyintézéskor senki nem szólt egy rossz szót sem, ügyfél voltam, mint bárki más. Azonkívül Terezának és Rozálnak szólóan valószínűleg egy jól olvasható üzenet volt a homlokomra írva, miszerint elég egy rossz szó és ütök, de nem volt velük bajom. Sőt, nem is csalódtam. Rozál ajánlgatta, hogy ne soká maradjak a házban, vagy vegyem meg, vagy mit tudja ő, de ne lakjak benne nyugodtan, míg el nem dől a sorsom valamerre, mert ő erre nem ér rá. Illendően megköszöntem, ez olyan igazi Rozálos dolog volt tőle. Később hallottam, hogy a házat ő, mint örökös eladta, egy idősebb házaspár lakik a mai napig benne.
A temetést tehát a falu szervezte meg és bonyolította le a közreműködésemmel, Liza kevés rokona egyöntetű kérésére papi búcsúztatással. A tisztelendő úr eleinte szabódott egy kicsit a szervezés szokatlansága miatt, hiányolt néhány papírost, de miután mindenféle nehezen megszerzett hatósági engedélyt, okmányt, okiratot, bizonyítványt és egyéb izéket rendben talált, eleget tett küldetésének és baj nélkül tette a dolgát.
A sírt a két szomszéd zárta le földdel, a kereszt alakú fejfát én magam tettem a helyére.
A temetésen ott volt az egész falu, ott volt Edit főnővér, Gaál doktor barátom és ott volt Zsóka is a gyerekekkel.
A temetés minden pillanatára külön-külön is emlékezni fogok, míg élek.
*
Két hetet töltöttem még el a faluban. Pihentem, gondolkodtam, feltöltődtem, keresgéltem a további életemet, lehetőségeket fontolgattam, emberekkel beszélgettem, egy-egy pohár italnál nem ittam többet, lassan megnyugodtam. Néha bementem a városba, választottam magamnak egy árban és színvonalban egyaránt megfelelő albérletet. Két hét után elbúcsúztam az emberektől, a falutól, összeszedtem a kis motyómat és visszajöttem a városba.
Az eltelt tizenegynéhány évben egyetlen egyszer jártam Kiskirályházán, egy hivatalos, elkerülhetetlen, de nem lényeges ügyben.
A temetőbe akkor sem mentem ki.
*
Másnap jelentkeztem Gaál doktor barátomnál, aki azóta is mániákusan gyártja a kétsoros retteneteit a szerelem tevőleges gyakorlásáról szólóan, csak még mindig nem találta meg a végleges klasszikust. Valószínűsíthető, hogy soha nem is fogja. Megkaptam és elfoglaltam a kórház műszaki vezetői állását, hála az ő közbenjárásának és miután ugyanolyan hangerővel ordítozik továbbra is, mint régen, így a vakolatomlások és falrengések következtében a munkám egy életre biztosítva van.
Hat hét eltelte után találkoztam először Zsókával. Én munka után legújabban felvett igen hasznos szokásomnak megfelelően a könyvtárba igyekeztem folyóiratokat és magazinokat olvasgatni, Zsóka a szemorvosnál járt új szemüveget íratni, mert a régivel nem látott jól. Mondtam neki, nehogy azt higgye, hogy romlik a látása, csak ezek a mai demokratikus szemüvegek olyanok, hogy kimerül bennük hamar az elem. Szó nincs arról, hogy öregszik vagy ilyesmi, de már a szemüvegek se a régiek. Ezen Zsóka jót mosolygott, kérdezte, hogy vagyok, mondtam, ilyenkor ezen az útvonalon mindig megtalál, más kérdés, hogy nem ezt kérdezte. Másnap újra találkoztunk, akkor már nem a szemorvostól jött, hanem engem várt, mert beszélni akart velem. Miután hosszú hetek óta nem beszélgettem egy jót senkivel, örültem a találkozásnak. Elmeséltem neki, hogy mostanában nem érzek semmiféle leküzdhetetlen vagy őrjítő vágyat más emberek harsány társaságát élvezni, ezért nem járok sehová, még a kocsmába sem. Elkerülhetetlen volt, hogy Lizáról ne essék pár szó. Elmondtam Zsókának, örök lelkiismeret furdalást okoz, hogy nem voltam Liza mellett akkor, amikor elment. Nem mintha segíthettem volna, de Lizának én voltam az egyetlen, akiben hitt, akit szeretett. Gaál doktor barátom nem volt hajlandó az utolsó percekről beszélni, orvosi titoktartásra meg egyéb ilyen marhaságokra hivatkozott, végül elküldött engem a soványka malacka csavaros farkára, mert szerinte nekem ott jó egyedül, sehol máshol. Pedig biztos voltam benne, hogy Liza engem hívott, keresett, ott kellett volna lennem. Zsóka gyöngéden figyelmeztetett, hogy ezt most már abbahagyhatnám, mert csak még hülyébb leszek, mint voltam és ebben kivételesen igazat adtam neki. Ezután még kétszer találkoztunk, a második alkalommal addig beszélgettünk, míg Zsóka felajánlotta, hogy költözzek haza. Kértem egy kis időt gondolkodni, majd nyolc másodperc múlva igent mondtam.
*
E P I L Ó G U S
Ö R Ö M Z E N E
Arra eszméltem, hogy Zsóka rángatja a vállamat, és szigorú hangon beszél hozzám.
— Zoltánkaaa! Gyere árnyékba, mert a hátad már így is a grillcsirkéhez hasonlít.
— Igen? — ültem fel kissé bambán és erősen hunyorogva. — Mennyi az idő?
— Már elmúlt dél, egy fél órája próbálok lelket verni beléd, csakhát a mormota az éberség mintaképe hozzád képest. Egyél szendvicset.
— Igen, igen… minek egyek szendvicset, ha egyszer nem kell? — tértem lassan magamhoz.
— Azért, mert egy éhes emberrel nem tudok mit kezdeni, veled meg aztán végképp nem is lehet. Kolbászosat kérsz vagy szalámisat?
— Egyiket sem — tápászkodtam föl lassan ültömből. — Szomjas vagyok, megyek és iszom egy sört. Neked is hozzak?
— Hozzál — legyintett megadóan Zsóka és majszolni kezdte a szendvicsét. — Csak igyekezz, mert nemsokára mennünk kell. Ha el nem felejtetted, az unokádnak ma van az első születésnapja.
Lehajoltam hozzá és megcsókoltam.
— Addig még van egy néhány óránk. Ha hazamegyünk, lesz még időnk valami másra is, nem gondolod?
— Mire gondolsz, te perverz vénember?
— Arra, pontosan arra, hogy szeresselek, hogy szeresselek! — ordibáltam szanaszét a strandon, hogy lehetőleg mindenki hallja, majd a pocakom által megengedett legnagyobb sebességre váltva futásnak eredtem, miután Zsóka kezében meglendült a papucsa. Meg sem álltam a sörkimérésig, kértem két korsóval és óvatosan visszaegyensúlyoztam hozzá.
— Köszönöm — nyújtottam felé az egyik korsót és törökülésbe ereszkedtem vele szemben.
— Mit köszönsz, Zoltánka? — kérdezte Zsóka némileg meglepve.
— Azt, hogy szerethetlek és azt, hogy szeretsz. Téged köszönlek meg, neked — mondtam Zsókának és olyan szenvedéllyel csókoltam meg, mint harminc évvel ezelőtt
Az, hogy az egész strand minket figyelt, már egy szikrányit sem érdekelt.
VÉGE
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:01 :: Nagyajtai Kovács Zsolt
