HELGA 1945. – 3. rész

*

 

Az első vállalkozó Müller úr volt. Pékséget nyitott a házában, egyben követelte, hogy Helga és a hivatala azonnal költözzön ki. Megkapta az engedélyt, Ortenburgból hozatott kőműveseket, nekiálltak, bontottak, építkeztek, egy heten belül friss kenyér szaga terjengett a tér fölött. Helga keserűen jegyezte meg, hogy „én vagyok a főnökség, de nincs irodám, nincs semmi jövedelmem. Éhezni fogok, az istenfáját!”

Mivel pontosan szemben laktunk a gyönyörű, almafákkal teli domboldallal, ismertem az egész kertet, ráleltem valamire és jelentettem.

— Frau Helga, ott fent, nem messze az úttól van egy ház. Az ajtója be van szegezve, de ahogy beláttam az ablakon, van ott két kisebb szoba, egy raktár hátul, tornáccal, elől veranda. Az út odáig jó kaptató igaz, de be lehet látni az egész falut. Nincs lakó, néha én üldögélek a lépcsőkön s várom az apámat.

Azonnal feljött velem és Klaussal. Kifeszítették az ajtókat, szétnézett és kacagva lefoglalta, a megszálló hadsereg nevében. — Ez lesz a községháza! — Csak egy baj volt, semmi pénz nem akadt a rendbetételére. Addig is nálunk lakott, a Willi ágyában aludt.

 

Új egység érkezett. A kapitány helyett, egy komoly, sovány, magas őrnagy jött fel, vele tárgyalta le a dolgot. Két nap múlva hídász egység érkezett mindennel, ami kell, újravarázsolták a házat, szegeztek, festettek, ablakokat tettek, íróasztal került székkel, egy régi kanapé a vendégeknek. Nagyszerű dolgot műveltek, kiírták egy deszkára, hogy Községháza. Az őrnagy csak angolul beszélt. Ákos jött.

— Őrnagy úr! Jelenteni akarok! Restellem felhozni ezt a kérdést, de megkérdem, hogy van-e jogszabály arra, hogy én valami fizetést kaphassak? Irodai felszerelésem van, szeretném alkalmazni Gizellát és Ákost, Klaust, mint éjjeli őrt és ezt a kis gombát, itt ni, aki futkározna helyettem. Ha kell, megosztom velük a fizetést. Ez év februárjától színét se láttam a pénznek. Kenyeret kell vennem. Nincs cigarettám s kérném, amennyire lehetséges, a hídászok kis toalettet készítsenek, nem járhatok ki a fák közé. 

Komolyan beszélt. Az őrnagy kacagott.

— A régi, birodalmi márka forog még, mint piaci fizetőeszköz. Én önnek most odaadom hat hónapi fizetését, ebben és ebben az összegben. De nincs mit kezdenie vele, hacsak nem megy le Passauba vásárolni. Nézze, mi praktikus emberek vagyunk, mit szól hozzá, ha a fejadagokat kétnaponként felküldöm, persze ön katonai megemelt részt kap. Ami a toalettet illeti, egy pillanat — valamit beszélt a hídászok parancsnokával — ma délután megoldjuk. Csak elszalad a kocsi, ide le, térül, este kész is van. Rendben? Most, valamit személyesen kezdeményeznék. Önön múlik, ha beleegyezik. Én az Államokban, a filmszakmában dolgozok, producer vagyok. A javaslatom előtt szívjunk el egy cigarettát. Önt látva, ezt a gyönyörű környezetet, ötletem támadt. Ha beleegyezik, felküldeném a filmeseket holnap, mindenféle masinákkal, személyzettel, leforgatnánk valami anyagot önről, az új német hatóságokról. Pillanat, csak egy kis türelmet kérek, megmagyarázom, ne legyen már olyan makrancos! Tehát, ez nem árulás, ön nem árult el senkit, ön nem kollaboráns, a film nem propaganda, mert ez a realitás. Felvennénk az alkalmazottjait is, ezt a kis gombát is, lehet tíz év múlva ő lesz itt a seriff. Nyilván gázsit kap ön is, mindenki! Üdvözlet az alezredestől és Bobtól.

— Beleegyezek! Én tudatosan csinálom, amit kell. Ha ez az anyag az én hazám érdekeit szolgálja, bármilyen kis mértékben, benne vagyok. Le szeretnék tussolni, barátaimat is megfürdetni. Szőnyeget szerzek valahonnan, ha kell, úgy rabolom. Őrnagy úr, javasolnám, tenne velünk egy ki sétát, bemutatnám a barátaimat, mind felsőfokú végzettséggel bíró, derék emberek. Ők az én erőm!

 Estére készen volt a fürdő, kagylóval, mosdóval. Kint a ház mögött két benzinhordó feltéve egy szolid vascsövezettre, öntöző spriccolóból jött a víz. A kinti fürdő gyékénnyel elkerítve, szegek beverve tartóknak. Csodás volt!

 

Másnap nem, mert borús volt az idő, harmadnap megjelentek a filmesek. Összemászkálták a szobákat, hangoskodtak, veszekedtek. A rendező torzonborz feje fel-felbukkant, Helgát sminkelték, utána Gizellát varázsolták gyönyörűvé, az Ákos haját összeborzolták. Nagyvégre felhangzott: Motor! Snitt! Motor! A rendező elküldött egy csoportot, tájat, házakat filmezni majd bevonult a külső fürdőbe és leitta magát. A sminkelő lány és még egy nő, a rendező asszisztense szövegeltek Helgával. Ákos fordított. Olyan kérdések is voltak, hogy szegény irul-pirult.

Érdekes, hogy Helga nem engedett fel. Tárgyilagosan válaszolt, röviden. Amikor az egyik lány a szexről faggatta, szó szerint kidobta az ajtón. Nagykésőre eltűnt a sáskahad.

Másnap az őrnagy valósággal berontott az ajtón.

Édesanyámtól kért egy darab kenyeret, az apámat, Ákost ölelgette, lapockán veregette. Nem fért a bőrébe.

— Előhívtuk az anyagot — közölte. — Szenzációs, egyenesen döbbenetes. A film ma éjjel ott lesz L. A.-ban. Ti, egy moziszínésznőt rejtegettek itt, aki iszonyatos karriert futna be nálunk. Itt van egy szcenárium, olvassátok el, még eljövök. Azonnal kifizetem a gázsitokat, dollárban. — Kitett egy halom pénzt az asztalra. — Stúdiót építek ide, isten bizony. Ákos, te lehetnél a száműzött fizikus zseni, barátaiddal új terven dolgoztok, csak a munkátokra koncentrálva. Védelmetekre itt van ez a csodálatosan szép katonalány, aki minden kíváncsit, szemtelenkedőt vaskézzel kezel, kihajít, mint egy macskát. Pont úgy, amint tette is azzal a lánnyal. Nyílván, finomítani is lehet a dolgokat.

— Őrnagy úr! Jelenthetek? Én azt a lányt tényleg kidobtam, mert szemtelen volt, és én ezt nem tűröm! Kérdés, honnan tudja ezt ön?

— Te csiszolatlan gyémánt, mit gondolsz, az a svihák ott a sarokban mit vacakolt? Azt mondta, hogy javítja a masináját, de közben felvett mindent. Ez a vicces! Lívé! Te gomba, konzervtejet hoztam neked, rágógumit. Szaladj ki utána. Most! Ende!

 

Egy reggel Helga eltűnt. Gizellát beültette az irodába, madzagra kötött pecséttel a nyakában, Klaus üldögélt a tornácon egy nagy bottal. Ők voltak a hatalom! Ákos be-benézett, elhozta a küldött fejadagot, odaadta édesanyámnak, aki a kipucolt, kellemes hangulatú konyhában tett-vett. Ákos a dollárjait számolta, majd hiánytalanul betette egy lekváros üvegbe, a kályha mellé. Ebéd után, kint a teraszon beszélgettek.

— Tudod Pistám — szólt az apámhoz —, sohasem hittem a gondviselésben. Engem kétszer akartak főbe lőni a németek szemita kinézésem miatt, az orosz vallató tiszt a falhoz akart állítani, mert német diplomám van, és tudok angolul. Mindezek, meg amit átéltem addig és azóta, mély ráncokat hagytak az arcomon, a gyomorfekély, meg miegymás. Most úgy fordult, hogy nagyszerűen megfizetnek, csak tartsam a képem a kamera elé. Nekem sohasem volt ennyi pénzem, nincs is, mire elköltsem. Jobban áll az ott, Annuskánál, az üvegben.

— Ha már a gondviseléstől beszélünk — folytatta Ákos felesége —, ha a Vezérük nem teszi azt a zsidókkal, amit tett és ezzel kiűzte a fizikusokat innen, meglett volna az új fegyver, ma ő a világ ura, még úgy is, hogy tíz-húszmillió helyett, száz és százmillió halotton gázol át. Magyarország és a többi kis állam bekebelezve a nagy Német Birodalomba. Ezt tisztán megírta a könyvében. Nem lehetetlen, hogy Helga vagy más ilyen lenne Budapest katonai parancsnoka. Egy-két generáció, a te fiad és sok millió gyerek tipikus teuton nevelésben nő fel. Hallottátok az első leckét. Rabszolgákat vagy hajcsárokat neveltek volna belőlük. Szegény gyerekek! Szörnyű az, hogy a legfogékonyabb életkorban, mint a te fiad is, ezeket a dolgokat lássák, hallják. Egy életre megnyomorodnak lelkileg. Reménykedünk, hátha elfelejtik. Mit szólsz, Pistám?

— Az én fiam nem fogja elfelejteni. Sajnos. Tudod mit énekelt valamelyik este, miután ágyba dugta az anyja? „Die Gedanken sind Frei”.

— Várj csak, ezt a tankcsapdák ásása után énekeltük este, még az elején. Megjegyezte?

— Sajnos, igen. Azt a két halott katonát se felejtette el, akik átharapták egymás ereit, lent a gödörben és kivérezve, holtan találtunk rájuk másnap.

— Elmondtad neki?

— Az anyjának. De ő is ott volt. Elszaladt és megnézte őket. Tudom, hogy megtárgyalta a barátjával, Klaussal.

— Vajon Klaus mit válaszolt.

— Ezt is tudom. Azt mondta, hogy ilyen a háború. Később, kint a fák között a szájharmonikáján elcincogott neki egy orosz katonaéneket…

 — Az oroszok alatt hogy lesz? — kérdi édesanyám. — Ez a háború győztes nagyhatalmat csinált a kommunista Oroszországból. Itt vannak már Ausztriában. Gondolod, valaha kimennek?

 — Ezt nyilván senki sem tudhatja. Majd lesz egy békekötés, az alkudozások már folynak. Hej, csak úgy ne járjunk, mint az első világháború után, mikor, mint a messiást várta mindenki Wilson elnököt, igazságot tenni. Az eljött a pontjaival, elegánsan hazament és a háború utáni rendezést ráhagyta két szörnyű öregre, akik, látnivaló mit tettek. Mi magyarok, vesztettük a legtöbbet, bűnös nemzetté voltunk kikiáltva és úgy is kezeltek.

Így folyt a beszélgetés. Ákos és a felesége, később elmentek sétálni. Mi ott maradtunk a teraszon Az apámat az rágta, hogyan fogunk megélni holnap, holnapután, amíg döntenek sorsunkról. 

— Van egy tervem, kisfiam, majd megbeszéljük. Pálinkát fogunk főzni.

 

Apámnak igaza volt. Sohasem tudtam semmit elfelejteni. A katonákat se. A minap megásott tankcsapda mélyén két fiatal katona feküdt holtan, két szőke fej egymás mellett egy vértócsa közepén. A német fiú a tankosok égett fekete köpenyében. Mindkét lába hiányzott, a csonkokat véres sár fedte. Kezei helyén elszenesedett szörnyűségek. Az orosz fiú a hadifoglyok sárgás-csíkos kabátjában, rongyokból csavart göncökkel dagadt lábain. Minkét keze felpuffadt és sötétbarnára fagyott. Az arcuk vérrel lepetten vicsorgott. Hermann azt mondta, hogy bizonyára foggal estek egymásnak, mint az állatok.

— Mint az állatok, Hermann?

— Igen. Azzá vállnak az emberek a háborúban. Na, tűnj el! Mindjárt jönnek az apádék, el akarjuk temetni őket.

Klaus már látott hasonló dolgokat. Klaus szerint, a háború az állati dolog. De nem is, mert azok nem képesek ilyesmire. Ebben áll felsőrendűségük. És ez nem vicc!

Kivette a szájharmonikáját és megtanított egy katonanótára.

— Honnan ismered ezt az éneket, Klaus?

— Fentebb van egy orosz fogolytábor. Néha hallom őket énekelni. Tudod mi a fontos? Az, hogy nem ők kezdték!              

Másnap, az apám, Géza a főtechnológus és Ákos az elmaradhatatlan logarlécével, kint voltak a két repülő-roncsnál az erdő mellett. Szereltek, csöveket szedtek ki, méregettek. Olajosak, maszatosak lettek. Ezt folytatták estig.

A terv az volt, hogy pálinkafőzésre készülnek fel. A pincében üstöt, mindenféle csöveket szereltek, Klaus behozta a hideg vizes slagot. Minden készen volt, csak az alapanyag, az erjedő alma hiányzott, meg az edények. Tüzelőfa volt. Ákos a dollárjaival megvett két hatalmas hordó nyersanyagot Müller úrtól. Két péklegény vedrekkel hordta át az erjedő almákat. Este beindult a szerkentyű, a Klaus gégéjét használták fokmérőnek. A vállalkozás az Ákos nevén volt, aki fizetett és, aki kijelentette, hogy ő soha az életben haza nem megy. Akár itt, otthon sincs senkije. Gizella megcsinálta a papírt, lepecsételte. Minden ment rendesen. Este a teraszon a tea mellett a saját termést kóstolgatták. Helga csak nem jött.

Nem is találkoztam vele vagy két hétig. Az történt ugyanis, hogy leestem egy fáról, bal könyökömön nyílt ficamos törést állapítottak meg az Ortenburgi kórházban, ahova az édesapám a hátán levitt. Narkózisban operáltak, felkargipszet kaptam, jó darabig ott tartottak, mivel a seb tetanusz-gyanús volt. Elég jól megtanultam a nyelvet. Az Oberartz mindennap kétszer átkötözött, de nem mondott semmit, szulfamidot rendelt. Egy keserű arcú, idősebb nővér mért lázat. A negyedik napon értesítette a doktort, hogy magas lázam van és a seb nem néz ki jól. Hánytam is. Újra narkózis, kinyitották a sebet, utána nyitva kezelték. Fájt, lázam volt. Közölték apámmal — aki minden nap bejött —, amennyiben pár nap múlva nincs javulás, amputációra kerül sor. — Innen ni —, mutatták a felkarom közepét.

Szerencsére nem úgy történt, a seb sarjadni kezdett, a lázam lecsökkent, már enni is tudtam. Panaszkodtam, hogy dőlök el az álmosságtól. Bíztattak, hogy aludjak nyugodtan, ez a gyógyulás jele. A nővér Grimm meséket hozott, de nem tudtam olvasni. Egy reggel a vizitnél a pocakos főorvos nagy komolyan megkérdezte, hová való is vagyok. Mondom. Nem, nem Budapest, tovább keletre, Transzilvánia. Gondolkozott és kijelentette:

— Tudom most már, Ázsiából szakadtál ide. Így menekültél meg az amputációtól, mert tudvalevően a nomádok és sarjaik igen ellenállóak.

Aznap délután vagy este nem kellett volna aludnom. Látogatóim voltak, nem akartak felébreszteni. Másnap mondja a főorvos, hogy bejött az este egy amerikai katonanő, azonnal akart látni. Amikor közölték vele, hogy a látogatási idő lejárt, megfenyegetett, hogy mindent szétlő itten. Vele jött egy magas, sovány őrnagy is, aki nem szólt semmit, hagyta volna, hogy az a veszett lány főbe lőjön. Az őrnagy csak bólogatott és irányított valami fiúkat: — Ínnen vedd, menj rá az arcára. — Összemászkáltak, sároztak mindent. A lány sokáig itt maradt, ült egy széken, ameddig a csoportja visszajött egy kosár gyógyszerrel, kötszerrel. Kacagva folytatta:

— Nem is olyan rossz ötlet, kis nomádot látogat az amerikai katonanő! Ezek mindenből üzletet, pénzt csinálnak. Holnap hazamész! Hogyisne, hagyjuk, hogy mindennap beállítsanak ezek a féleszűek.

Az apám jött utánam, elébe dobták a papírjaimat. — Ende! Hinaus!

Amíg élek nem felejtem el azt az utat hazáig. Gyalog mentünk hazafelé a porban, melegben. Meredek kaptató az út a faluig. Legyengülten andalogtam az apám mellett, nehéz volt a gipsz is, kinőttem a cipőmet, szorított, más minden lógott rajtam. Megpihentünk egy fa alatt. Arra jött egy ember, bajor bőrnadrágban, térdígérő harisnya, bakancsok. Deres sörtefrizuráját törölgette a zsebkendőjével. Leült ő is. Cigarettát kért az apámtól. Mikor feléje nyújtotta, az elkapta a kezét, belenézett a tenyerébe, füttyentett és elengedte. Hozzám jött, megnézte az enyémet is.

— Elnézést, uram! Valamit láttam és meghökkentett. Csillagász vagyok ott fent. Jóslással is foglalkozok. Ön adott nekem cigarettát, hálából mondok valamit. Te gyerek, te sokra vinnéd, de az utadat keresztezi a szüleid útja, másként kell tenned, mint ahogy neked meg van írva. Lesodródsz a lehetséges pályádról, újból és újból újra kezded, nehéz életed lesz, kisfiam. Van tehetséged, mutatja itt és itt, kibontakozni nagyon későre fogsz, mert nem tudsz leszakadni a szüleidről. — Rám nézett. — De nem is akarsz! — Szúrós szemeit rám szegezte, kivett valami fémdolgot a zsebéből, ingatta, valamit mondott mindkettőnknek és azután nem láttuk őt. Nem láttunk semmit. Két órát ütött valahol egy toronyóra és mi felébredtünk. Hihetetlen, de így volt. Aludtunk mindketten és most felébredtünk. Az emberke sehol. Az úton, ahol jöttünk, vagy amerre tartottunk, senki.

— Mi volt ez édesapám? Félek!

— Nem tudom kisfiam. Mitől félsz? Itt vagyok. Semmi baj. Na, gyere, haladjunk.

        

Kék pettyes ruha volt rajta, fekete mellényke, hímzett szegéllyel, a fején a holland lányok fehér, elálló főkötője, lábán csúcsos, fából kivájt, ugyancsak holland fapapucs. Egy megrakott szamarat ráncigált maga után. Kacagott, kiabált, rá-ráhúzott a szamárra, az arca csupa öröm volt, amikor megálltak a ház előtt. Klaus jelenteni akart, letolta, mit áll ott, rendezze a szamarat, mindent vigyen be a házba. De mielőtt köszöntene mindenkit, letussol, átöltözik és azután, hatóra nulla nullakor várja a jelentését.

Úgy is volt. Bejött, mint a szélvész, feldúlt mindent, Gézán megérezte a pálinkaszagot, rákiáltott, hogy ő is kér. Most! Akkorát húzott az üvegből, hogy még Klaus is elismerően füttyentett. Eltűnt a fürdője felé, törölközőért kiabált, repültek a ruhák kifelé, utánuk a fapapucsok. Amikor kijött keki blúzban és nadrágban, nyakkendővel, a fürdéstől kipirult arccal, megállt az utca közepén és fogadta a jelentést. Ákos kacagott: pontosan hat óra, nulla, nulla!

Helga egy kicsit lefogyott. Ráült a gyengélkedő anyám ágyszélére, simogatta a fejét és elkezdte mesélni hol és merre járt. Pálinkát és zsíros kenyeret kért.

— Ezek nem emberek, illetve azok, de én nem vagyok közibük való. Elvittek a filmgyárba. Mitesszeres fiatal srácból faragnak szívdöglesztő bonvivánt. Sminkkel, festett kartonpapírral, harci jeleneteket filmeznek, vaktölténnyel lövik halomra a fasisztákat, hullahegyek, akkor megáll minden, mert az egyik hullának pisilni kell. Ötször, tízszer ismétlik ugyanazt, büdösség, valami ízetlen löttyöt isznak, estére mindenki holtrészeg, senki se figyel senkire, mindenki beszél mindenkinek. Lelőtt partizánt láttam, ahogy pertut iszik, a jelenet után, a fasisztával, aki az előbb lőtte szíven.

— Vigyorogtak a szégyentelenek. Patakokban folyik a paradicsomlé, ettől látszik olyan véresnek mindenki és minden. Iszonyatos pénzt ígértek, ha, mint komisszár lányt meztelenül kínozhat, verhet egy fasiszta. Megfogtam a producert, kapott két pofont, kidobtam a szobából, leszedtem a púdert, meg az arcomra felkent mindenfélét s hazamentem a szállodába. Itt se hagytak nyugodni. Egész éjjel verekedtem, hol ez, hol az, akart bemászni az ágyamba. Másnap kaptam egy kalap pénzt, mert felvették, amikor felpofoztam a producert. Találtak hozzá valamilyen mesét, levetítették. Még nekem is tetszett. Felajánlottam, hogy tönkreverem az egész disznóólat, felgyújtom őket. Hárman kérték meg a kezemet! A nagy fenét, tudjátok! Bementem lakni egy lányotthonba, esténként jártam a piacot. Vettem ezt-azt, amikor láttam, hogy nem bírom el egész hazáig, szereztem egy szamarat. Felvettek így is, mint holland kislányt, aki a háború romjaiból menti a kis cuccát, a megmaradt jószágát a szamárral. Ezért is adtak egy kalap pénzt. Illetve eljött egy férfi hozzám alkudozni, én ráfogtam a gumibotot, beszorítottam a sarokba, utóbb még felárat is fizetett! Eljöttem abból a fertőből.  

Elkomolyodott.

— Sziléziából kiüldözött németekkel vannak tele az országutak, kis szekereken, gyerekkocsikban hozzák, amit megmenthettek. Éhesek, dühösek. Isten tudja, mi lesz még ebből, mert majd jönnek a baltiak is, a földönfutókká lett népi németek.

Másnap reggel Gizella jön.

— Te és az apád félóra múlva fent vagytok nála. Igen?  

Ott állt az asztal mögött, papírokat rendezgetett. Ránézett az apámra.

— Megőszültél barátom! Tudod-e, hogy amíg a fiad a kórházban volt, elmentem hozzá? Aludt, ő nem tudja. Rávettem az őrnagyot és egy forgatócsoportot, jöjjenek velem. Tizenkét perces anyagot vettek fel. Már vetítik is Berlinben, meg mindenütt. Két főszereplő, én és ő! Találtak hozzá egy mesét. Ez nem az én dolgom. Az én dolgom az volt, hogy kiszedjem a fiad gázsiját. Itt a pénz, ez nem kis összeg. Itt a papír is propagandaosztálytól, filmesektől, kórháztól. Ő, mint az én fiam van bejegyezve, iktatva. Itt a plakát, hivatalos hirdetés, ami alatt fut a film mindenütt: az arca felé nyúl a kezem, felismertem a fiamat, amint alszik egy kórházi ágyon, soha többé nem tud elszakadni tőlem. Mivel az én fiam, a papírokon az új neve szerepel: Stefan Kloss. Tehát ez a fiú, a mostani tőrvények értelmében lehetne az enyém is. Gondoskodni fogok róla.

Csak bámultuk szép, kicsit szeplős arcát, aranyszőke haját. Felállt, átkarolt bennünket, de közben mereven nézett lefelé, a térre és ott is egy asztal mellett ülő férfire, aki Müllerrel tárgyalt jó ideje.

— Ti most lementek! Én itt maradok, itt a helyem! Különben nem, nincs már idő. Bementek a hátsó szobába és ott vártok! — Előrehúzta a pisztolytáskát és várt.            

Máris jött felfelé a kaptatón a férfi. Magas, széles vállú, gyér szőke haja izzadt, bokáig érő gépkocsizó köpenye szélesen elterülve. Sáros csizmáival nagyokat lépett. Határozottság, pálinka és dohányszag áradt belőle. Mikor belépett széles válla eltakarta az ajtót. Mély hangon közölte:

— Na, kislány, szedd össze a holmidat és kifelé, de gyorsan! Ettől a perctől a fakanál mellett van a helyed, semmi funkciód. Megjöttem én, és ezentúl itt más törvények lesznek! Azok, amelyeket én adok ki. Na, mozgás! Dühösen lépett előre, hatalmas öklével rávágott egy polcra, leverve egy csomó papírt. — Nem tűröm a szoknyauralmat, senki se akar ilyesmit. Megtöltötted a falut mindenféle jöttment, hazátlan söpredékkel, árulókkal, akik még nem ismerik a német öklöt, haragunk pusztító erejét.

— Pusztulj innen, te átok kölyök! Akarsz pofont? Mars, ki innen!  

Az apám elém állt, sápadtan tette a vállamra a kezét, a másikkal egy nehéz papírlyukasztót tartott. Nem szólt semmit. Lövés dördült, a golyó szilánkokat vágott ki az ajtófélfából.

— Azonnal ki innen! — Helga lefojtott hangon beszélt és újra tüzelt.

A golyó a férfi vállát érintette, vér csorgott lefelé a kabátujjon. Az nézte, szinte csodálkozva, majd a fájdalomtól felordított. Klaus jött vágtában, megállt az ajtóban, Gizellát védve, aki szintén rohanva jött. Helga utánunk kapott, kiszedte apám kezéből a nehéz lyukasztót, előre lépett, a fegyvert két kézre fogta és rátartotta a férfi halántékára. Az szó nélkül kilépett az ajtón, ép kezével fogva vérző vállát, a fájdalomtól sziszegve, újra a tér felé vette az útját.

— Ha hozzád ér, azonnal főbelövőm! Ne reszkess, minden rendben. Gyere, pucoljuk meg a fegyvert. Ez törvényesen van nálam, önvédelmi célokra. Használtam, és használni fogom ezentúl is.

— Tényleg lelőtted volna? Nem is tudjuk kicsoda!

— Volt partizánvadász, a szlovák hegyekben működött. Vérengző vadállat. Tudnak róla, azt is, hogy itt kering, társai is vannak, három nappal ezelőtt kapták el egy részüket. Nem tudhatták, hogy ezt Müller bújtatja és hecceli.

Szerző Gyalay Korpos István 27 írás
Dicsőszentmárton 1938, középiskola és az Orvosi Egyetem Marosvásárhelyen, magyarúl. 1964. Továbbképzés: Bukarest, Temesvár, Bpest, Szeged traumatologus osztálvezető főorvos Tr-Severin 2004-ig. Jelenlegi lakhely Temesvár, str Silistra No26. Románia.

5 Komment

  1. Kedves Bihary ÃÅr! Pontosan erre. Én se láttam a filmet, egyáltalán semmi filmet nem láttam, ugyanis, még Passauba is csak Ausvess-el lehetett bemenni, ott is inkább gatyát, ócska cipőt, néha egy-egy darab szappant csencseltünk. Ezen dolgokra gyűjtöttük a pfenninget, már amennyi akadt, nem mozira. Sajnos. Kellemes hétvégét kívánok. Pista.

  2. Kedves kisslaki! Mint mindennek ezen a világon, úgy hőseim sorsának is van egy belső dinamikája, fejlődnek, ide-oda összpontosúl a figyelmük. Azért választottam leírásra a háboru utáni első zavaros napokat, mert kor-jellemzőnek találtam, mert mindig az indulás, a kezdet számit. Meg aztán van egy közmondás, mely szerint sok lábnyom vezet az oroszlán barlangja felé, de nagyon keveset lehet észlelni a visszafelé vezető úton. Azt, hogy az én időmben, hányan és miként jöttünk ki onnan, a későbbiekben fogod magtalálni. Ehhez kérem további kitüntető figyelmedet. Szép hétvégét kívánok. Pista.

  3. Kedves Ildikó! Ahogy a reklámhírdetésekben mondják: és ez még nem minden! Miután a sorozat és a csatolt részek megjelennek, és elolvasod, nem fogsz csodálkozni azon szavaimon, hogy néha úgy érzem magam, mint egy beinditott búgó-csiga, csak pörgök, egyre pörgök, lásd, az első ostorcsapást a pörgés beidítására ott, a bajor hegyek közt kaptam meg . Utóbb más és egyre több ilyesmi jött, míg lepörögtem a Duna mellé. Azt hittem, hogy ott majd megállhatok, de sajnos nem így történt. Köszönöm kitüntető figyelmedet, továbbra is igényelem. Tényleg! Ferinek kívánok egy nagy ZSIVELI-t. Pista.

  4. Kedves Pista ! Én, akinek elsők között volt szerencséje olvasni ezt az írásodat és biztattalak, hogy hozd el a Toronyba, nos én is egyszusszra ujraolvastam az egészet. Fordulatos, színes, regényes – de főleg KORDOKUMENTUM, – és ez a legnagyobb erénye. Az, hogy a szerzőt barátomnak tudhatom, csak külön kellemes ráadás…

  5. Nagyon érdekel minden mondata. Most már óvatosabban bánok a kommentálással. Nagyon nehéz ezt a Helgát kiismerni. A háború kiölte belőle a természet követelte kapcsolatok igényét? – Nem tudom. És nem vagyok lélekgyógyász. Nem kellett a pénz, házassági ajánlat, filmszakma. Ahogy Németország közvetlen a háború utáni történelmét ismerem, ő egy nagyon ritka asszonytípus lehetett. A fehér hollók elenyésző csoportjába sorolnám.
    Nagyon tetszett a pálinkafőzési epizód. ÁÃ?kos mindig remekül analizálja a helyzetet.

Hagyj üzenetet