Pápay Aranka : A nussdorfi fivérek – 3.

Az Atter tó mellett 1.

 

 

Schorn papa már annak sem örült, hogy idősebbik fia nem menti fel őt a bécsi üzlet vezetéséből, inkább lesz itthon vidéki állatdoktor, annak pedig végképp nem, hogy az egyetem után rögtön nősülni akar. No és kit vesz feleségül?

— Egy elkényeztetett kisasszonykát, aki egy huncut vasat se hoz a házasságba és a vidéki házban is csak páváskodni fog — nézett rá fenyegetően életének folyton zsörtölődő párja, és tőle várta a beavatkozást.

Schorn papa nem szerette a várost, pláne a fővárost, fényes üzleténél is sokkal többre becsülte a jómódú gazdaságot, amit hajdanában hentesmesterként úgy alapozott meg, hogy később már szabad, kényelmes életet élhessen. Csak, ha már örökölte, hát, mint egy üzleti érzékkel bőven megáldott gazda, a jólmenő jövedelemforrást fenntartotta, megbízható üzletvezető és alkalmazottak segítségével. Aztán tessék-lássék felügyelte is, de alig várta, hogy fiai nőjenek, befejezzék iskoláikat, és valamelyik végre levegye válláról ezt a nagyvárosi terhet.

Mégis meg kellett alkudnia, mert okos ember lévén figyelemmel kísérte a világban végbemenő változásokat, tudta, ha jó állatorvos válik a fiából, akkor az biztos kenyér a Monarchia egész területén, de lesz mit a tejbe aprítania még akkor is, ha ki se mozdul Nussdorfból.

Kedélyes természetét nem hagyta azzal háborgatni, hogy fiaival, pláne házsártos anyjukkal vitatkozzon.

Az irányítást és elrendezést átengedte élete párjának a családfő. Ebben a bécsi üzlet dolgában aztán szépen meg is állapodott a szigorú mama és a két fiú. Franci még diák volt, de ő is állatorvosnak készült. Azaz nem törekedett az olyan nagyon semminek. Boldogan egyezett bele, hogy Josef jöjjön csak haza a kis feleségével, gyógyítsa a környék állatait, ő boldogan megy Bécsbe a boltot vezetni, városi életet élni — az egyetem ráér. Két évvel fiatalabb volt, sokkal nyugodtabb vérmérsékletű a lobbanékony Jósefnél, gondtalan és a család vidám mókamestere.

Fütyörészve fogta be a lovacskákat a könnyű homokfutóba és indult az állomásra. Kíváncsian várta, hogy megismerje végre sógornőjét, akinek a helycserét — valójában a komoly tanulmányai felfüggesztését — köszönhette. A találkozás az ifjú asszonykának is izgalmasnak ígérkezett, mert a papán kívül még senkit nem ismert a családból, de azonnal tudta, az a hosszú, vékony legény — aki fürgén ugrott le a bakról — nem lehet más, mint Josef testvéröccse.

— Isten hozott sógorasszonykám! — kapta fel, mint a pelyhet és megpördült vele. — Hű, de cseppre nőttél! — Két mondat után úgy tudtak együtt nevetni, mintha egymás mellett nőttek volna fel, a fiú olyan nagy magasra, a lány meg ilyen kicsi apróra.

1880-ban érkezett meg az ifjú pár az Atter-tó partvidékére.

Karolát lenyűgözte a látvány, ahogy a tájjal ismerkedve röpködött tekintete, mialatt a féderes ülés kényelmes ölelésében új otthona felé vitte a kocsi.

A tó nyugati oldalát magas homokkőhegyek szegélyezik, de Attersee és Nussdorf községek kissé mélyebben fekvő területen épültek, szemet gyönyörködtető kilátással a tóra és annak keleti oldalán terpeszkedő Höllengebirge hegységre, az erdőkkel borított lejtőire és hófödte, kék-fehéren kristályos magasságaira. Mesébe illő környezetben kocogtak fürgén a lovacskák könnyű kocsijukkal. A testvérek jókedve átragadt Karolára, bizakodó örömmel telve válaszolgatott Francinak. Nagyokat szippantott a friss levegőből és kerek arcocskája végre ismét ragyogott, mint amikor még nem tornyosultak felette a viharral terhes felhők, és gondtalanul hallgathatta Josef bókoló udvarlását, amiket Muttinak azonnal elcsacsogott otthon — vidám kislányos őszinteséggel.

— Velem már nem is törődsz? — panaszolta álságosan az ifjú férj, valójában azonban élvezte, hogy asszonykája boldognak látszik.

 Titokban attól azért mindketten féltek — Karola mert nem ismerte, Josef pedig, mivel nagyonis jól ismerte az idősebb Frau Schorn-t —, hogy otthon majd hogyan fogadják a bécsi lányból lett menyet.

Hogyan is? A tóparton, hegyek karéjától ölelt, mézeskalács házikóra emlékeztető hajlék hívogató kapujában várta őket a papa kedélyesen, a mama bizalmatlanul. Összehúzott szemöldökkel állt a csupa nyájasság ura mellett, szikár volt és barátságtalan. Magában elsőre azt gondolta, ez a lány egy lepedőt se tud kicsavarni, tehenet meg biztos nem is látott még életében, jó, ha megtanul fejni. Bezzeg ezeket a férfiakat majd az ujja köré csavarintja.

Josef hirtelen, önfejű természetével mégsem akart szembeszállni. Gondolta, úgyis kézbe veszi ő ezt a lányt. Lefekvéskor csak ennyit jegyzett meg urának:

— Nem látszik olyan kényeskének, még büszkének sem, mint hittem…

Öreg Schorn mélyen belelátott párja gondolataiba, tudta, ennél sokkal lesújtóbbat hallgat el. Diplomatikusan felelt.

— A mi fiunk választotta. Most mi lettünk a családja az árvának. Nagyon ügyes kis menyecske lesz belőle meglásd, ha majd mindenre megtanítod — és hogy nyomatékkal is biztosítsa a leszakadással fenyegető viharfelhők elterelését, még hozzátette — Értesz te ahhoz.

 

~O~

 

A Nap korán kelő, nem úgy, mint az újdonsült asszonykák. Rakoncátlan kis sugarát küldte befurakodni a zsalu lécei között. Ahogy körbepásztázta a szobát, rátalált Karolára a csíkos párnák között, ez a szemhéján táncoló fény ébresztette fel; alacsony, barna gerendás mennyezetre esett első tekintete, mégsem kellett azon törnie a fejét, hogy hol is van. Az éjjel azzal a suttogó mondattal simította el kis felesége vállán a takarót Jósef, hogy számolja meg előbb a sarkokat, mielőtt itt eljön az első álma.

Mit is álmodott?

Mutti suhant előtte, de nem érte el a kinyújtott kezével, csak aggodalmasan néző, beesett szemét látta távolodni, elhalványulva semmibe tűnni…

Hirtelen ült fel a kideszkázott ágyban zizegő szalmazsákon. — Istenem, segíts! Fel kell kelnem és lemenni. — Lábujjhegyen futott az ablakhoz.

Szélesre tárta a zsalugátert és teste ágymelegét elöntötte a tó felől áradó, hűvös, korai, tiszta levegő. Megborzongott vékony, patyolat ingében… Lent a fák lombjai között ellátott az udvar elkerített gazdasági részére, ahol egy lány épp a csirkék elé szórt magot a csípőjére támasztott kosárból. Karoláig hangzott, ahogy Josefet köszöntötte, aki lovaglónadrágban ráérősen ballagott a gazdasági épületek, feltehetően az istállók felől. 

— Mostmár ide tartozom? Ehhez az emberhez? Ez lett az otthonom… Nekem most boldognak kellene lennem? — de nem érzett boldogságot.

Sietve mosdott a porcelán lavórban és öltözött. Öregesen csikordult a falépcső, amikor szorongva leóvakodott rajta. Babkávé pörkölt illata töltötte be az egész lakóteret, anyósa a reggelihez terített asztalnál már a kuglófot szeletelte.

— Kicsit elaludtam… — próbálta menteni magát.

— Nem volt még dolgod, majd megtalálod a helyed — fordult felé mosolytalanul a szikár asszony, mérsékelten látszott csak ellenségesnek, de hidegsége meghökkentette az amúgy is félve közeledőt.

— Délelőtt ti ketten mindent megmutattok Karolának a ház körül, mi Lizivel elkészítjük az ebédet — mondta a fiainak szenvtelenül, amikor felállt az asztaltól. Menye érezte, ez nem kérés volt, a mama aligha ismeri az ellenvetést.        

“Na, majd én megmutatom neked, mi egy asszony tudománya” — nézett utánuk mozdulatlan arccal az anyós.

— Ne félj a mutertől, jó a szíve, de azt ne várd, hogy ki is mutassa, kemény asszony — fogta meg kezét a férje, mikor eltávolodtak a háztól.

— Fater majd gondoskodik arról, hogy kényeztessen is valaki ebben a házban, ha én már Bécsben leszek — nevetett Franci és elugrott bátyja lendülő kezeügyéből.

A gazdaság takaros rendben várta az ifiasszonykát, ő meg kicsit riadtan vette számba, mi minden tanulnivalója lesz itt. Meglepetéssel figyelte önmagát, hogy a jövőtől nem is nagyon fél, annál inkább a mamától. Védelmet remélve simult közelebb Josefhez, jólesően érezte, hogy vállát átfogó ölelése erősödött.

Lizi, a cseléd ügyes volt és fürge. Ahányszor új kis háziasszonya közelébe került, lopva rámosolygott. Karola meglepetten, de örömmel nyugtázta magában, hogy a nagy asztal végén a lánynak is ott volt a helye.

Ebédre aranyszínű húsleves és marha táfelspicc volt, amiről az a hír járta, hogy I. Ferenc József asztalán szinte minden nap ott kellett lennie. A Papa személyesen, szakavatottan választotta ki, nehogy a cselédnek helyette a nagyon hasonló Hieferschwanzlt csomagolja be az a fránya hentes. Ez a marha legfinomabb része, a hegyes fartő. Puhán és ízletesen omlott a szájban, főtt zöldséggel, finom meleg mártással tálalták. Végül az elmaradhatatlan lisztes étel, a „Mehlspeise” következett, „Knödel” azaz a gombóc, mama egyik specialitása, a túrós-mákos.

— Majd ne a húst, hanem a tésztát dicsérd meg — súgta apósa még kint az udvaron kis menye fülébe, de gondosan ügyelt arra, hogy neje rajt ne csípje a sutyorgáson. — Arra nagyon büszke.

— Mama kérem, én csak a főzés alapjaival ismerkedtem eddig, ezután mindent meg szeretnék tanulni, elsősorban a mákos gombócot, mert ilyen finomat még nem ettem — nyögdécselte Karola a papa nógató pillantásaitól kísérve, és közben strébernek érezte magát.

 — Anyátok megint kitett magáért! — emelte poharát Papa és asztalkendőjével nem csak száját, de gyöngyöző homlokát is megtörölte. Ő tudta csak igazán, hogyan kell, sőt tanácsos a ház asszonyának hódolni.

 

~O~

 

Karola kínos igyekezettel akart megfelelni újasszony-mivoltának, de lelke mélyén annyira kislány volt, hogy azon a nyikorgó lépcsőn minden nap tompa nyomással a gyomorszája táján, egy képzelt emésztetlen gombóccal lépkedett le. Pedig nagyon hamar megtanult mindent és át is vette a ház női munkáinak nagyobbik felét, tudta is, hogy jól csinálja, de egy kis elismerés azért nem ártott volna az önbizalmához.

Dehogy dicsérte a mama, dehogy! Minél jobban sikerült a tőle ellesett gombóc, annál kevésbé szólalt meg, csak fintorgott, míg a szájában forgatta. A kimosott ruha neki nem volt elég fehér, vagy éppenséggel túl fehér volt, ami erősebb mosószer használatra vall, és árt az anyagnak meg drága is.

Ha Lizivel összenevettek, egyiküket azonnal kiküldte valami megbízással.

Úgy tűnt, felesleges minden igyekezete.

Ha merte volna, akkor szíve szerint megkérdezi, hogy taníthatna-e inkább a község iskolájában, de úgy ellátta feladatokkal a mama, hogy még azt hinné, hogy az itthoni munka elől menekülne. A munka elől nem, de a mama minden mozdulatát leső tekintete elől bizony szívesen elfutott volna. A katedrán hasznosnak érezhetné magát, itt bármennyit dolgozott, el nem ismerte azt a ház asszonya. 

Franci Bécsbe költözött, vele a vidámság is elköszönt, dolgos csenddé változott az élet. Josef szerette őt, de hiányzott életükből valami. Nem igazán tudta megfogalmazni magában Karola, hogy mi, mert elvárták tőle, hogy úgy éljen köztük, mintha ide született volna, mindenki úgy viselkedett, ahogy természete diktálta és a dolgukat úgy is tették. Hozzá apósa kedélyes, anyósa ellenséges volt, a férje olyanformán szerelmes, mintha nem is újházasok lennének, de épp ez zavarta őt igazán. Talán a meghittséget kereste, hiányolta azt, ami csak kettőjüké. Az ő közös kis életüket.

A finom kávéillatba akkor is boldogan szippantott bele, amikor már az ő dolga volt asztalhoz vinni a gőzölgő kannát, aztán egy reggel csak hirtelen letette az ajtó melletti fiókos szekrényre, annyi ideje maradt, hogy eltűnjön a konyha sarkában álló álfal mögötti mosdóban. A mama felemelte a fejét és közölte:

— Na, épp itt az ideje. Legjobb lesz, ha mielőbb beviszed az orvoshoz, mert aki több, mint egy év múlva esik teherbe, arról el se hiszem, hogy ki tud hordani egy gyereket.

— Gyerekeet? — bámult el Josef. Értetlen nézése lassan vált értővé, de akkor már ugrott. — Gyerekünk lesz? Gyerekem? — és szokása szerint eleresztette füle mellett az epés felhangokat, csak rohant a sápadtan kitántorgó, aprócska neje elé.

Felkapta, magasra emelte, majd a székre ültette.

— Mától kezdve csak azt teszed, amit én megengedek. Ketten vigyázunk a fiamra!

— Ostoba! — jegyezte meg a mama megvetően.

Az öröm csak a férfiakon hagyott látható és érzékelhető nyomokat. Valóban kényeztetni kezdték Karolát, ami aztán anyósából mindent kihozott, amit eddig némileg el tudott titkolni. Nyíltan fitymálta menyét, gúnyosan küldte pihenni, ha megjelent a konyhában, még a szokottnál is szűkszavúbb lett, csak úgy sugárzott belőle a sértett felsőbbrendűség.

Igazából attól rettent meg, hogy Karola végül még felülkerekedhet az ő kizárólagos háziasszonyságán.

Karola pedig a várandós kismamák igazi boldog révületébe merült. Kizárt mindent az életéből, ami bántó. Úgy gondolta, igaza van a férfiaknak, mamát hagyni kell, ő már csak ilyen, de az ébredő kis élet ott a teste védelmében maga a csoda. Végre volt értelme a házasságának. Sohasem érezte magát egészségesebbnek, mint a várakozás kilenc hónapjában és a szoptatás idején.

1882. szept. 10-én gyönyörű kisfiúnak adott életet, aki két hét múlva a falu templomában a Karl Schorn nevet kapta a szent keresztségben. Keresztvíz alá a Bécsből hazalátogató Franz tartotta a babát és a körben álló család közül a mama volt a legbüszkébb, amit azonban a legnagyobb igyekezettel és menye előtt sajnos elég nagy sikerrel próbált mélyen eltitkolni.

 

~O~

 

 

folyt. köv.

 

Legutóbb szerkesztette - Pápay Aranka
Szerző Pápay Aranka 237 Írás
"Fának születtem. Állva élek. Nem voltam szeszélye a szélnek. Levél vagy? Azt kell megtanulni. Nem szabad, csak fölfelé hullni." /Szabó Éva/