A Hetedhét domboldal ezer színben pompázott, a szikrázó őszi napfény beragyogta a tájat. Kismackó szökdécselve haladt az erdei ösvényen a Harangvirág tisztás felé, s közben vidáman fütyörészve rugdosta a lehullott faleveleket.
A tisztásra érve megállt az első házikónál, rákönyökölt a léckerítésre és befelé kémlelt. A kert mélyén, egy vadrózsabokor mellett üldögélve, serényen kötögetett Nyúlanyó. Annyira belemerült a munkájába, hogy észre se vette Kismackót. A mackó vidáman bekiáltott neki:
– Halihó, Nyúlanyó!
Nyúlanyó felkapta a fejét, és amint meglátta a macit, a kötést a hirtelen mozdulattal a háta mögé dugta.
– Szervusz, Kismackó!
– Mit kötsz? Sálat a gyerekeknek? – kérdezte a kismedve elszontyolodva. – Igaz, nemsokára itt a tél és nektek kell a meleg holmi. Ti nem alszotok téli álmot, mint én. No, további jó munkát! Viszlát!
És lógó orral folytatta az útját, már nem volt kedve sem fütyörészni, sem a leveleket rugdosni. Eszébe jutott a tavalyi ősz, akkor is pontosan így történt minden, mint most.
Nyúlanyót sapkakötés közben találta, amikor beköszönt hozzá. Beszélgettek erről-arról, de leginkább csak Kismackó kesergett:
– Én még sose láttam, milyen a havas erdő, mert mindig átalszom a telet.
– Egyszerű a megoldás! Ne aludj el! – tanácsolta Elemér, aki a legfiatalabb, de nem a legokosabb fia volt Nyúlanyónak.
– De nekem muszáj aludnom – sopánkodott a mackó. – Minden medve alszik télen.
– Te akkor se aludj!
– Nem tudok nem aludni! – mondta a kismaci majdnem sírva. – Pedig én is szeretnék hógolyózni, korcsolyázni.
Elemér barátságosan hátba veregette Kismackót.
– Ha akarod, én majd böködlek, hogy ne aludj el.
Eddigre már szép számmal odasereglettek az erdő lakói s mindenki hahotázott a nyúlgyerek ötletén. Egy hatalmas kacagás volt az erdő, s csak úgy visszhangzott a nevetéstől. Ráadásul csúfolódva ugratták a kisnyulat: „Elemér, Elemér, az eszed egy dióhéjba belefér!”
De bármennyire nevettek is a kis Elemér javaslatán, a végén mégis ennél kötöttek ki. Mert bizony mindenki sajnálta Kismackót, szerettek is volna segíteni rajta s habár összedugta a fejét az erdő apraja-nagyja, ennél jobb megoldás senkinek nem jutott az eszébe.
A bagoly, mint az erdő esze, átvette az irányítást, tollat, papírt vett elő, és sorban felírta a jelentkezők nevét, aztán odaírta azt is, hogy ki, mikor kerül sorra. Nyúlanyó pedig felajánlotta, hogy teljes garnitúra téli holmit köt az egyfolytában álmélkodó mackókának.
Nemsokára meg is kötötte maradék fonalakból, így a szivárvány minden színében pompázott a sapka, a sál és a kesztyű, Kismackó azt se tudta, hogyan köszönje meg. Rögtön fel is próbálta s aztán nem volt hajlandó levenni, bárhogyan izzadt is alatta a kobakja.
Eljött a téli álom ideje, s mackónk egyre nagyobbakat ásított, az erdő lakói pedig felváltva vigyáztak rá, hogy el ne aludjon. Amikor kissé elbóbiskolni látszott, mindig megbökdösték, úgyhogy egy idő után, a sok böködéstől, teljesen kikopott az oldalán a bundája. De hiába volt minden igyekezet, Kismackó egyszer csak hangosan hortyogva elaludt s hiába rázták, hiába ébresztgették, csak aludt, aludt.
– Prű-prű! Prű-prű! Kroh! – ilyen hangokat hallatott.
A barátai nem tudtak mit tenni, szépen betakarták, és hagyták, hadd aludja ki magát. Cseppet sem voltak vidámak, amikor elhagyták Kismackó házát, mert tudták, eljön a tavasz, s a kismaci ébredése előre elkedvetlenítette őket. De most nem lehetett mit tenni, csak abban bizakodni, hogy a következő télig még eszükbe juthat egy jobb ötlet.
Ezen a télen az erdő lakói nem voltak olyan vidámak, mint máskor; valakinek mindig az eszébe jutott Kismackó.
– Eddig sose gondoltam Kismackóra, valahogy olyan természetes volt, hogy végigaludja a telet, de most úgy sajnálom, hogy nem lehet velünk – mondta a róka.
– Kár! Nagy kár! – bólogatott a varjú.
Lassan elmúlt a tél, s vidám madárfüttyel, rügyfakadással beköszöntött a tavasz. A kikelet bizsergetően hatott az erdő lakóira, jókedvűen tették a dolgukat s egyszer csak megjelent Kismackó is. Álmosan dörzsölgette a szemeit, időnként ásított egyet-egyet, s a napfénytől elvakultan pislogott körbe-körbe. A hangja is álmoskás volt, ahogy egymás után köszöntötte a pajtásait.
Mindenki nagyon örült a mackóka ébredésének, s rögtön szervezkedni kezdtek; pár óra alatt terülj-terülj asztalkám lett az erdei tisztáson. Valaki felhívta telefonon a tücsköt is, aki ingyen szolgáltatta a muzsikát egészen napestig.
A nagy vidámság közepette Kismackó el is felejtette, hogy megint lemaradt a télről. Később sem ő forszírozta, a varjú volt az, aki mindig rákezdte, ha találkoztak:
– Kár! Nagy kár, hogy így esett!
És ő volt, akinek a segítségével az erdőlakók megtalálták a megoldást Kismackó problémájára.
Az idő gyorsan szaladt, már a nyár vége felé járt az idő, amikor Varjú Vilmos izgatott szárnycsapkodással leszállt Nyúlanyó kerítésére.
– Nyúlanyó! Nyúlanyó!
– Mi a baj, Vilikém? Csak nem égnek a szárnyaid?
– Ej, dehogy! Új dolmány kellene! Meg tudnád varrni? De mielőbb, mielőbb!
– Meg bizony! Ha elárulod, hogy miért olyan sietős?
– Filmet forgatnak a Vadalma-tisztáson, s én is szerepelni fogok. Feltéve, ha lesz addig új ruhám. Lesz, Nyúlanyó?
– Nézzenek oda! A végén még világsztár leszel! Ne félj, rajtam nem múlik! Még ma kiszabom a kabátkát. És milyen lesz az a film?
Varjú Vili készségesen mesélt a filmről s arról is, hogy különleges megoldások is lesznek; műhóval csinálnak téli felvételeket.
Nyúlanyóhoz sokan járnak, s vitték a hírt, így nemsokára az egész erdőt bejárta a szenzáció: a Varjú-gyerekből filmsztár lesz. Amikor ezen már mindenki kiálmélkodta magát, azt találgatták, vajon hogyan is lesznek azok téli felvételek.
– Műhóval, mondom! – magyarázta Vili, ki tudja hányadszor már – vastagon beszórnak mindent műhóval.
– Nahát! – csóválta a fejét az őzike egy más alkalommal. – Hogy mi mindent ki nem találnak. Havas lesz az erdő – nyáron.
– Ősszel! – javította ki a varjú. – A forgatás majd ősszel kezdődik.
– Akkor is kész csoda! Ősszel lesz tél!
A legkisebb nyúlgyerekek, Ferke és Panna, rögtön kántálni kezdték:
– Ősszel lesz tél! Ősszel lesz tél!
Addig-addig mondogatták, míg a mókus a homlokára nem csapott:
– De ha ősszel lesz tél, Kismackó akkor még nem alszik!
Lett erre nagy hangzavar! Az erdeiek, akik mind-mind a kismedve barátai voltak, egymás szavába vágva lelkesedtek. Csakhogy bemehet-e majd a forgatásra?
Nosza, szalasztották is a legfürgébb nyúlgyerkőcöt Varjú Vilmoshoz, mert ebben a kérdésben mégiscsak ő a szakértő.
Jött is Vili azonnal! Leszállt Nyúlanyó kerítésére, hogy mindenkit jól lásson, érezte ő, nagyon is érezte, hogy sorsfordító kérdésben kérik a véleményét.
– Itt vagyok! Mit szeretnétek megtudni? – kérdezte ünnepélyes hangsúllyal.
A bagoly lépett előre, ezzel is kiemelve, hogy komoly dologról van szó.
– Mondd csak, fiacskám! Arra a filmforgatásra bárki bemehet?
Vili megcsóválta a fejét:
– Csak az, akinek belépőkártyája van!
Csalódott felzúdulás volt a válasz.
De a bagoly nem adta fel olyan könnyen.
– És azt az izé kártyát hogyan lehet szerezni?
– Ej, így sose érünk a végére! – gurult hirtelen a kerítés tövébe a sün s majdnem leverte lábáról a baglyot. Kigömbölyödött és felnézett a varjúra. – Kismackót szeretnénk valahogy bejuttatni a forgatásra, hogy meglássa, milyen a tél. Tudnál ebben segíteni?
Vili úgy kihúzta magát, hogy majdnem lepottyant a keskeny kerítésről, zavarában verdesett néhányat a szárnyaival, aztán jelentőségteljesen kijelentette:
– Meg fogom próbálni! Azonnal telefonálok a rendezőnek. Várjatok itt, rögtön visszajövök!
És már el is hessent. Alig telt el pár perc, jött is vissza. Ahogy helyet foglalt, már abból látszott, hogy jó hírt hozott.
Kismackó barátai lélegzetvisszafojtva néztek rá.
– Sikerült…
Vili csak ennyit mondhatott, s az erdő lakói üdvrivalgásban törtek ki. Ki tudja, meddig örvendeztek volna, ha Nyúlanyó rájuk nem pisszen:
– Csendesebben! A végén még Kismackó is meghallja! Akkor pedig oda a meglepetés!
Mert abban már jó előre megegyeztek, hogyha sikerül a tervük, jó nagy meglepetést szerveznek a mackónak. Így aztán titokfogadalmat tettek, s mindenki ment a dolgára, mintha mi sem történt volna.
Mackónk nem is sejtett semmit, így azt sem, hogy a sál, amit Nyúlanyó még a mese elején kötött és oly hirtelen elrejtett, hát, az bizony, éppen neki készül. Nyúlanyó vállalta ugyanis, hogy újra köt neki egy egész garnitúrát, nem éppen a hideg ellen, hanem hogy a fényképeken tökéletes legyen a hatás, mert ugye, a ritka pillanatot mindenképpen meg kell majd örökíteni.
Eljött végre a nagy nap! Varjú Vili korán reggel kopogtatott Kismackó ajtaján.
– Jó reggelt, Barátom! Reméltem, hogy már ébren vagy! A segítségedre lenne szükségem. Van egy kis időd?
Kismackó bólogatva nézett a varjúra.
– Természetesen. Mit tegyek?
– Eljönnél velem egy filmforgatásra? Vadmalacka ígérte, de belázasodott.
A mackó gondterhelten vakarta a kobakját.
– Azt hiszem, rossz helyen kopogtatsz. Valaki mást kellene keresned, mert nekem semmi színészi tehetségem nincs.
– Nem kell színészkedni. Csak statisztaszerep. Álldogálni te is tudsz, nem?
– Ha csak ennyiről van szó, akkor rendben.
Azon nyomban el is indultak, Vili röpködött egyik fáról a másikra, Kismackó pedig az ösvényen követte.
Megérkeztek a forgatásra, ahol mackónkat rögtön a sminkszobába kísérték. A sminkesre szigorúan ráparancsoltak, hogy addig ki ne engedje, amíg a „hó” le nem esett.
– Ne mozdulj innen! – hagyta meg Vili. – Majd érted jövök, ha be kell állnod a jelenetbe.
– Jó – mondta beletörődve Kismackó.
Kissé meg volt szeppenve, ahogy átengedte magát a sminkmesternek, aki mindenfélét elkövetett mackónkkal, csakhogy teljen az idő. Kifestette, letörölte, a haját előbb balra, aztán jobbra fésülte, parókát rakott fel, majd levette, szemüvegeket próbáltatott, s közben nagyokat fújtatott. De nemcsak a sminkes, titkon Kismackó is fel-felsóhajtott: „Ha tudtam volna, hogy ilyen kemény megpróbáltatás a filmezés, nem mondtam volna igent, még ha rosszul is esett volna Vilinek!”
Egy óra is eltelt már, mikor lassan nyílt az ajtó, és Varjú Vili lopakodott be. Egy kis csomagot adott át Kismackónak:
– Ezeket vedd fel gyorsan, és mehetünk!
A szatyorban egy sapka, egy sál és egy kesztyű volt, Kismackónak valahogy olyan ismerősnek tetszett a meleg holmi, de nem volt idő ezen tűnődni, mert Vili sürgetőleg rászólt:
– Siess, kérlek! Miattunk ne álljon a forgatás!
Kismackó engedelmesen követte barátját, s amikor kilépett, a szikrázó fehérség egészen elvakította.
– Mi ez?! – kiáltott fel.
– Hogy mi? Ez a tél! Ilyen a tél! – hallatszott innen-onnan a jókedvű kiáltás.
Fényképezőgép kattogott; a róka vállalta, hogy megörökíti ezt a nevezetes eseményt.
– Mosolyogj már, Kismackó! Vagy nem tetszik a tél?
A maci meghatottan motyogott valamit, és kis mancsával megtörölte a szemét.
– Nagyon vakító ez a hó!
Mindenki megértően bólogatott, aztán egy kicsit hógolyóztak, hogy a kismedve ezt is megtapasztalja, majd illedelmesen megköszönték a filmeseknek a lehetőséget és hazaindultak.
Kismackó egész úton feltűnően szótlan volt. Csak amikor már hazaértek, akkor fordult a többiek felé:
– Köszönöm nektek! Nagyon boldoggá tettetek! Soha, de soha nem fogom elfelejteni ezt a napot. Hálám jeléül mindenkit meghívok egy nagy bögre kakaóra.
A hála-buli egészen késő estig tartott, s mindenki nagyon jól érezte magát, a végére még Róka Öcsi is megérkezett a frissen előhívott fényképekkel. A legsikerültebb felvételt sebtében be is keretezte.
Mackókánk alig tudott betelni a fotóval, hosszú percekig nézegette s aztán ünnepélyes mozdulattal a kandalló párkányára tette.
Ott van most is. Kismackó tarka csíkos sapkában, sálban, hunyorogva, de vidáman integet rajta. Elhiszed? Ha nem, álmodban járj utána! Jó éjszakát!
Olvasva: 295 alkalommal
Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:25 :: Józsa Mara
