dr Bige Szabolcs- : Tompán dübörgő kőomlás

Horia Stancu: Aszklepiosz – regény – /15. rész/

 

 

Az éjszakai vándorlás az eseményekkel teli nap után kimerített: rég elmúltam már húsz éves. Az utamba esett forrás vize felüdített és enyhet adott. Egy szikla hasadékából fakadt fel, és vígan tört magának utat a kövek között, kis tavacskát képezve. Föléje hajoltam inni, és a remegő víztükörben megláttam az arcképem. Én voltam ez, vagy valaki más? Igen, megöregedtem anélkül, hogy észrevettem volna, és nem csupán testileg, hanem lelkileg is. Fokról fokra sikertelenségeim és kétségeim hatására elveszítettem erőmbe vetett hitemet. A legutolsót Oresztésznek köszönhettem. Jobban kellett volna ráfigyelnem, rejtett baját felderítenem, és meggyógyítanom. Magamat csaptam be. Apolló isten is becsapott. Ő, az isten parancsolta meg Oresztésznek, ölje meg az anyját. Ugyancsak ő küldte rá a Fúriákat, és ugyancsak Apolló borította a nemtudás fátylát a szememre. Ami megtörtént, már helyrehozhatatlan. Mikor Kósz szigetéről elindultam Hygea megmondta:

— Az indulás percét ismered, Aszklepiosz. A visszatérésé rejtve marad. Ha akarod, felejts el. De én mindenkor várni foglak. Számodra én változatlan maradok.

Én ellenben megváltoztam, és folyamatosan változom, és ebben az átalakulásban minden hazugságnak tűnik, még a hallhatatlanok léte is. Menjek vissza Hygeához, hogy harmadszor is megpróbáljon megölni? Az ifjúság éveit a férfikor követte; az öregséget a halál követi és én nem akartam teljesen elveszni, hogy pislákolva égjek, és aztán kialudjak. Az kívántam, lángom örökké égjen. Elszalasztottam az alkalmat egyszer. A papirusz, melyre „az örök ifjúság tava” volt feljegyezve ott maradt a Mükénéi királyok kriptájában, de a sziget az örök élet tavával, valahol ott fekszik a tenger közepén.

A partra igyekeztem. Ha csak lehetett egyedül vándoroltam, megpihenve egy-egy pásztorkunyhóban. Szikkadt kenyeret, szárított kecskehúst és kőkemény túrót ettem a pásztorok jóvoltából. Szomjamat a patakok vize oltotta. Fekvőhelyem a csupasz föld, és takaróm a mennybolt volt. Számításaim szerint már közel kellene járnom a tengerhez, de végtelen szépsége még nem tűnt szemembe. Kerülgetve a lakott területeket és az embereket eltévedtem. Egy szép napon aztán felbukkantak előttem egy palota falai és elhatároztam, bemegyek szállást kérni régi akháj szokás szerint és megtudakolni merre található a legközelebbi kikötő.

Az udvaron izgatott jövés-menés fogadott, olyan, mint mikor a méhkasba beszabadul egy egér. Az egyik szolgához léptem, aki társaival nagyban munkálkodott valamin, és megszólítottam:

— Messze-földről jött vándor vagyok. Kaphatnék vajon a palota urától éjjeli szálást?

Mielőtt válaszolt, volna alaposan végignézett tetőtől talpig. A hosszú út és a szabadég alatt töltött számtalan éjszaka bepiszkította a ruhámat. Lábam tele sebekkel és kék foltokkal. Inkább látszottam egy nyomorúságos koldusnak, mint megbecsült orvosnak, kinek lábai előtt még nemrég Mykene kincsei hevertek.

— Az úrnak most nincs ideje koldusokra — válaszolta morcosan. — Háborúba készül.

— Nem hallottam semmilyen háborúról. Az úton mindenütt béke volt.

A szolga hangja még morcosabb lett.

— Honnan tudjam, hogy a banda, amelyikhez bizonyosan tartozol, nem vett-e részt a felkelésben, hogy elkergesse Mykene örökös urát, Oresztészt? A baszileuszok háborúra készülnek, egyesek a király mellett, mások ellene.

— Meg se kérdezem, szolga, urad kinek a pártján harcol…

— Az Oresztész pártján, természetesen.

— Az átkozott orvos, Aszklepiosz elvarázsolta. A kutyák eledeléül vetném, ha a kezem közzé kaparinthatnám.

Megremegtem. Micsoda vadak az emberek régi hazámban! Iphigénia vére beszennyezte mindet. Mindegyikük magán hordozza egy cseppjét. A szőke szűz szívéből kiömlő vörös forrás összekeveredett a trójaiakéval, a Krisabeliekével, az Agamemnón és Klitemnesztráéval, az Oresztészért áldozott bikáéval, és nagyobbra duzzadt, mint Egyiptom szent folyama. Talán soha nem is apad el.

Egy számomra ellenséges vidékre jutottam tehát. Ténferegtem még a rabok és szolgák között, hátha megtudok valami fontosat. Oresztész menedéket talált egyik barátjánál, egy fiatal baszileusznál, aki égett a harci vágytól. Ideiglenes menedék ugyan, de védelmet nyújtó. Mint ahogy az elmérgesedett sebtől az egész ember megbetegedik, úgy terjedt el onnan egész Akhája területén a háború mételye. Innen adta a többi rokon és szövetséges baszileusz tudtára a Mükénében történteket. Gyülekeztek mindenfele a hadak. Sürgős követeket menesztettek Pylades után Törökországba, ahonnan főként könnyű gyalogosokat vártak. Egyik, másik elmondása szerint kapcsolatot kerestek az északi hódító törzsekkel, és Dorosz nevű vad és harcos királyukkal. Mindenütt, ahol Oresztész barátai tartózkodtak Aszklepioszt, az orvost átkozták és jó pénzt ígértek elfogásáért. Csalással, rontással, az isteni üzenetek meghamisításával, zendülésre bíztatással és más hasonlókkal vádolták…

A végén szembenéztem a szolgával, akivel beszélgettem, és megkérdeztem:

— Merrefelé induljak, hogy a kék tenger partjára jussak?

Sietve szétnézett. Magunkban voltunk.

— Inkább tarts északnak, idegen — válaszolt óvatosan. — A tengernél Oresztész emberi várnak rád. És végy magadra más öltözéket. Így mások is felismerhetnek.

Ebből tisztán megértettem, hogy a tengerhez vezető út számomra bezárult. A partra igyekeztem volna, de azt az Atreidák megerősített palotái védték és fegyveres őreik. Északnak vettem hát az utamat. Valamiképpen ez a menekülésem hasonlított ahhoz, amikor Egyiptomból Etiópiába futottam. Az akkori ellenségeim az éhség és szomjúság, a sivatag és a vadállatok voltak. Egy fekete bőrű ember segített győznöm. Mostani ellenségeim az emberek, saját népem emberei. Már nem emlékszem, mennyit vándoroltam, keresve azokat a helyeket, ahol nem leselkedik rám veszély. Az idő és a hosszú út lassanként átalakított valóságos kéregetővé, olyanná, mint azok, akiket atyám, Eumenichész mindig elűzött az asztalától. Ruhám elszakadt, és szétment saruim semmire sem voltak már jók. Szerencsétlen kinézetem hasznomra szolgált. Senki nem ismerhette fel bennem azt a gyakorlott orvost, akire kimondta az átkot egy erős király. Többször is találkoztam csapatokkal, akik a hadak gyülekezőhelyére igyekeztek, Mykene lerohanására készülve. A csapatok kicsik és az elvártnál rosszabbul felszereltek voltak. Úgy látszik kevesen válaszoltak a király felhívására. Oresztész egyedüli reménye a Pylades által hozott trákok vagy Dorosz törzsei maradtak.

Az utam kanyargós, kerülőkkel teli és rejtőzködő volt. Itt-ott megálltam, élelmiszert szerezni. Kéregettem, jósoltam, és ha senki nem adott loptam. Olyanná lettem, mint aki csak céltalanul bolyong.

Elhagytam a tenger által övezett keskeny földnyelvet is, mely elválasztja az Atreidák birtokait Akhája többi részétől. Elmaradt jobbról Eubea szigete és Athén, ahol menedékre lelt Oresztész. Hegyre fel, hegyről le vándoroltam; egyet megmásztam, jött a másik. Mielőtt tovább haladtam volna, beléptem egy szegény pásztorhoz. Szükségét éreztem már egy kiadós pihenőnek. Látta, mennyire erőm végén járok és mivel pont olyan hasznavehetetlennek látott, mint önmaga, befogadott és szállást adott. Ahogy kissé erőre kaptam, segíteni kezdtem a munkájában.  Őriztem a kecskéket. Hasznára volta különösen este, mikor az állatokat a ciheresből be kellett terelni a karámba. Szilkébe fejtem én is a meleg tejet. A pásztor mellett őrt álltam éjszakánként, mikor hallottuk az éhes farkasokat üvöltözni. Olyan megbecsülésben részesültem, amilyent egyetlen király sem adhatott volna. Magam sem tudtam mire vártam itt. A kimerültség kioltotta bennem Hygea iránti vágyamat. Úgy tűnt számomra, életem végéig képes lennék ezt az életet folytatni, különösen, mivel a viskó gazdája felkínálta, maradjak nála: megöregedett és tudta nincs messze a halála. Egyedüli leánya gyengeelméjű és nyomorék, szüksége van valakire, aki gondját viseli. Egy olyan csavargónak, mint amilyennek engem tartott, az a tíz-húsz birka és kecske egész vagyont jelenthetett.

Egy akháj csapat érkezett igavonó marhákkal és harci szekerekkel, és összezúzták a világnak ezt a nyugodt sarkát. Betelepedtek ide az esztenára egyik este, amikor már behajtottuk az állatokat és megtöltöttük tejjel a szilkéket. 

Mohón és éhesen pusztítottak. Egy szempillantás alatt levágták a legkövérebb kecskéket, megnyúzták és feldarabolták. Mások tüzet raktak. A többiek elővették a túrót, tejet, bort. A pásztor tehetetlenül nézte, s csendesen jajgatott. A lány elbújt valahová. Megijedt a mulatozni vágyó harcosoktól.

— Oresztész majd visszafizeti neked, ha visszakapja szülői örökségét! — kiáltották oda a pásztornak csúfondárosan, aki csak vagyonkája elvesztésén és felprédálásán siránkozott.

Közben lökdösték, hogy hozzon vizet, meg fát.

Én sem menekültem meg a munkától. Bekeveredtem a mulatozók közzé, miután elkészítették az ételt. Elejtett szavaikból megtudtam, honnan jönnek: Dorosz táborából, akivel szoros és baráti fogadalmat kötöttek uruk, Oresztész nevében. Kincseket ígértek és főként zsákmányt Akhája szegény népének kárára. Dorosz szavát hozták és a vad horda egynapi járásra jött mögöttük. Boldogan örvendeztek a sikernek. A harcosok gyermekes eszével, csak a pillanatnyi hasznot látták. Nem gondoltak arra, hogy könnyebb az országba behozni az ellenséget, mint rávenni a távozásra.

Valahol Akhája földjén még ott áll Eumenichész palotája; lehet, még ott éldegél jó anyám; és létezik az Apolló tiszteletére emelt oltár. Mindezeket szétverik és meggyalázzák majd. Megcsalt engem Apolló, nem adott át minden tudományt, és nem tette érzéketlenné a szívem. Keserűen vettem tudomásul, hogy ami jót akartam a mükénéi embereknek, ártott a többi görögnek. Volt módomban másként cselekedni? Hányszor elkapott már a háború szele, mint egy árva fűszálat, mely csak sodródik a harcmezőn!

Kértem, vigyenek magukkal. Reméltem, az Oresztészhez közelálló nemesekkel kijuthatok a partra. És onnan majd tovább. Az a vágy is vezérelt, hogy megismerjem Dorosz északról jövő népét, ahonnan Kheirón is származott… Gondoltam, hátha valamiképp ismét hasznára lehetek Mykene népének.

Hogy szívesen magukhoz vegyenek, azt mondtam, értek a lovak gyógyításához.

— Ismerem a nekik való szereket, tudom a paták sérüléseit kúrálni, meg tudom gyógyítani a rühöt, kipucolni a vértől és gennytől a béklyó okozta sebeket. Vigyetek magatokkal. Hasznossá teszem magam.

— Még kiderül, hogy te vagy Aszklepiosz, a híres orvos, Apolló fia — kacagott rajtam a kapitányuk —, és látván, mennyire nem értesz az emberek gyógyításához, áttértél az állatokhoz!

— Mit lehet tudni, uram, az embereknek is és a lovaknak is van vére, meg húsa. Még magának Apollónak is lehet szüksége ilyenekre, mint én, hogy kezeltesse tüzes szekerének paripáit…

Tetszett egyeseknek a beszédem. Tréfának vették, és mint minden katona, szerettek szórakozni. Hogy még jobb kedvre derítsem őket, előhoztam a rejtekhelyről gazdám legjobb borát. Szegény pásztor megbotránkozva nézte hálátlan tettemet. Gazembernek tűntem a szemében, de úgy hiszem egyetlen ember szenvedése kevesebbet nyom a latba, mint a sokaknak tett jó.

Megszántak, és szolgálatukba fogadtak, és rovásomra szórakoztak, tréfálkoztak, gúnyolódtak mulatságaikon. Semmit nem tettem azért, hogy eloszlassam a rólam alkotott hamis képet. Ellenkezőleg, még több alkalmat adtam a nevetésre ügyetlenkedéseim révén s így még erősítettem is irántam mutatott lenézésüket. A fáraó bolondjaitól tanultam valamit és az akrobatáktól, akik Kréta szigetéről jöttek Egyiptomba megkeresni betevőjüket.

Második pihenőnknél utol is ért Dorosz csapata. Egyetlen eddig látott hadhoz sem hasonlított. Hihetetlenül rövid idő alatt nőttek ki a földből sátraik és vesszőből font kunyhóik szerte a mezőn, közöttük legeltek sovány, kis növésű igavonó lovaik. Úgy látszott mintha az egész nemzettség kimozdult volna hazájából. A harcosok — annyian, mint fákon a levél — mind szakállasok, szőke hajuk hosszúra nőtt, szemük üveges kék, nézésük ijesztő, arcuk és karjaik hegekkel teli, színes növényi nedvekkel és agyaggal tarkára mázolt képűek és meztelenül járnak. Csak a legjelentősebbek viselnek állatbőrből készített öltözéket. Tábor szerte nők és gyermekek kódorogtak. Nem rabok és rabnők, hanem a harcosok feleségei és ágyasai ők, a gyermekek igazi vadócok, hegyesre reszelt fogakkal…

Egy ilyen horda mellett Oresztész emberei nem érezték biztonságban magukat, hiába védte őket a vendégbarátság törvénye. Dorosz népe, ahogy később tapasztaltam, mindenkinél jobban tisztelte az adott szót és a szokásjogot. Az akhájokat semmilyen veszély nem fenyegette, a ruháikra és ékszereikre vetett kíváncsi és mohó tekinteteken kívül.

Ugyanígy vizsgálgatták a drágakövekkel kirakott fegyvereket, a bronzból vert pajzsokat, a mellvértre vésett alakokat. Szekereink ellenben nehézkesnek és hasznavehetetleneknek tűntek a szemükben. Midőn látta, hogy akadály nélkül átléphették Akhája határait és kiértek a nyílt térre, Dorosz kimutatta telhetetlenségét.

— Adjatok nekünk szálláshelyet, legelőt és szántóföldet is. Tetszik ez az ország. A miénk zordabb és csak pusztaság.

— Elvehetjük erővel is — dicsekedtek kisebb vezetőik. — Ki bírna nekünk ellenállni? Nem jobb, ha barátságban élünk?…

Így beszélve, hatalmas ökleikkel a mellükre vertek, s az kongott, mint egy bronz edény és a fogaikat mutogatták, akár a farkaskölykök. Minden keménység gyengeséget takar, tanította Anu. A legerősebb testen is van olyan pont, amelynek a megsértése a végtagok bénulását, a hallás, vagy a látás elvesztését okozza. A legacélosabb lélek is ismeri a rettegés óráit. A legtisztább értelem is őrületbe fordulhat. Dorosz népének gyengesége tudatlanságából és babonáiból fakadt. A had tele volt varázslókkal és jövendőmondókkal, akik ravaszságuk révén uralkodtak felette. Félték az eget, a villámot, ezeket gonosz és félelmetes isteneknek hitték. Olyanok voltak, mint a gyermekek…

Veszteségüket is esztelen mohóságuk okozta. Az elszabadult roham, az északiak serege nem volt tekintettel semmire. Oresztész barátai is és ellenségei is egyformán áldozatául estek a fosztogatásnak és tűzvésznek, így aztán egész Akhája a hódítók ellen fordult. Eleinte győzelemről győzelemre haladtak. Ahogy egyre délebbre jutottak lettek egyre kevésbé figyelmesek, kevésbé körültekintők. Gondolniuk kellett volna a földre, a vizekre, a napra, az olyan ellenségre, aki megszokta a hideg levegőt és a gyakori esőket. Gondolni kellett volna Oresztész késlekedésére, aki megígérte, hogy csatlakozik hozzájuk a trák sereggel a földnyelvnél, mely elválasztja Lakedaimón területét Akhája többi részétől. Dorosz ezen is túljutott, Argosz, Mykene, Spárta felé hömpölyögtek hadai. Egy gyülevész csapat — rendetlenül özönlő harcosok, asszonyok, gyermekek, vágómarhák, igásállatok — elpusztult Argosz falainál az akháj sereg támadása alatt, a lovak patái, harci szekerek kerekei nagy veszteséget okoztak. Másik csapat a szakadékok között utat tévesztett, a meredélyek, a víztelenség és éhség felőrölték őket, szétszóródtak, eltűntek. A harmadik, a legszámosabb Mykene határáig vergődött, sátrakat és vesszőkunyhókat emeltek az erős kapukkal bezárt vár körül. Egy ideje, Dorosz csak tunyán várakozott Oresztész jövetelére. Varázslói és jövendőmondói körében töltötte napjait. A varázslók verték a csengőkkel feldíszített dobokat, és topogva járták táncukat, hogy megjósolják a jövőt, győzelmet hozzanak, és Oresztész jövetelét. A baszileusz, ki tudja miért, nem mutatkozott.

A Dorosz környezetében levő akháj nemesek is nyugtalankodtak. A késés károkat okozott nekik. Nagyon szerették volna már megalázkodva látni a várost, az Oresztész előtt kitáruló kapukat és a földig hajoló mükénéi népet királyuk előtt. Egyik küldöttet a másik után menesztettek Attika felé, siettessék Oresztészt.

— Ha még késlekedsz, Dorosz seregei szétszóródnak és elveszítjük a háborút…

— Barátaink ereje napról napra fogy a fölösleges csatározások és lustaságuk miatt…

— Szedd össze gyorsan a trák hadakat és igyekezz segítségünkre…

A baszileusz félreérthető válaszokat küldött, ha egyáltalán válaszolt. A küldöttek szavainak sokszor semmi értelme sem volt. Ebből is látszott hogy titkolt betegsége a gyűlölködés és bajok hatására rosszabbodott, eluralkodott testén-lelkén, és az Atreidák mérgezett vére elborította az agyát.

Sokszor elkóborogtam a tábortól. Uramnak, Akritész nemes ifjúnak azt mondtam gyógyhatású növényeket keresek, melyeket bizonyos estéken kell szedni. Igazság szerint mást kerestem, más után epekedtem. Oresztész rejtett utakon vezetett a mükénéi királyok sírkamrájához, de az éj elfedte előlem az utat. Arra emlékeztem csak, hogy a földalatti üreg a palotán kívül található. Az arany és drágaságok mellett ott hevertek a papirusztekercsek, közöttük az is, amelyikben szó van az örök ifjúság megcsillanó élő vizéről. Csavargásaim alatt találkoztam egy szőke hajú lánnyal. Közönyösen ült egy kövön, fűszállal a foga között. Közelebb mentem hozzá, de nem riadt meg:

— Idegen vagy errefele?

— Igen is, nem is — feleltem. — Nem félsz a katonáktól?

Csak nevetett.

— Túl nehézkesek ahhoz, hogy elkapjanak. Próbáld meg! 

Első mozdulatomra fürgén több lépésnyire ugrott tőlem.

— Látod? Nincs miért félnem: az istennő vigyáz rám — és a Holdra mutatott.

Aztán minden ok nélkül elkomorodott.

— Régebben messzebbre elsétáltam. Gondolod, Mykene az ellenség kezébe kerül?

— Lehet.

— Az istennő megsúgta nekem, hogy ha valaki megöli a vezérüket, visszatakarodnak a homályba, ahonnan jöttek. A mi katonáink meg is mernék ölni. De nem ismerem. Jóképű? Drága ruhákat hord? A díszei, amit visel, megkülönbözteti a többiektől?

— Ha akarod, elmondom neked, milyen a valóságban.

— Igazán? Biztos olyasmit kérsz érte cserébe, amit nem tudok megadni…

Felcsillant előttem egy reménysugár.

— Tudod, hol van Mykene királyainak sírhelye?

— Egy magas domb, giz-gaz borítja, egy nagy szikla zárja a bejáratot?

— Pontosan. Vigyél oda, és a kezedre adom Dorosz vezért.

— Gondolkozom rajta.

Gyorsan még hozzátette:

— Itt megtalálsz mindig, mikor a Hold olyan, mint egy sarló.

És felszívódott a sötétben.

Az Oresztésznek szóló legutóbbi üzenet Dorosz táborából így hangzott: „Úgy határoztak, hogy a következő holdtöltekor indítják a nagy támadást. Ha nem leszel itt, minden elvész. Vagy Műkénéből kő kövön nem marad, vagy minden reményünk évekre elenyészik…”

Megvártam az újholdat. Megkerestem a szőke hajú lányt. Ott ült ugyanazon a kövön, és vékony fűszálat rágcsált.

— Megjöttél? Elfogadom az ajánlatot. Dorosz, a királysírért cserébe. De tudd meg, elátkozott a hely.

Nem féltem az átoktól.

Elmondtam mindent, amit tudtam:

— A törzsek holnap hajnalban indítják a nagy támadást. Dorosz a harcvonal közepén tartózkodik, úgy tíz lépéssel az első sor mögött. Nem visel sem mellvértet, sem sisakot. Teljesen meztelen, fehérbőrű és hatalmas, haja, mint egy sárga sörény. Könnyen megismered: a bal kezében kétélű pallost tart, és körülötte táncolnak a vörösre meg feketére mázolt varázslók. Egy jól irányított nyílvessző…

A lány felemelkedett:

— Köszönöm idegen. Esküszöm az istennőre, én is betartom az ígéretemet. Keress meg három estével a törzsfőnök halála után…

Kerülő utakon mentem vissza a táborba. Csak az éjszaka szokott zajai hallatszottak a mezőn, mikor a csendet egy szekér zörgése, paták dobogása verte fel. Mellém érve a hajtó lefékezte paripáit.

— Akháj vagy?

— Az vagyok uram és a nemes Akritész szolgája.

— Merre található a tábor. Elvétettem az utat…

— Engedd meg, hogy oda vezesselek.

Felugrottam a szekérre, és a gyeplőt kivettem elcsigázott hajtó kezeiből.

— Fontos hírek?

— Azok. Oresztész baszileusz háromnapi járóföldre van ide, Pylades és a trák csapatok is vele vannak. Azt parancsolja, ne indítsák meg a támadást, ameddig ide nem érkezik a segélycsapatokkal…

— Akkor siessünk. Dorosz hajnalba akar támadni, és Akritész nem bírt ellene tenni.

Az ostorral rávágtam a mének tajtékos hátára, és őrült iramra sarkaltam őket. Az keskeny út meredeken lejtett egy mély szakadék mellett. Jól ismertem, hisz számtalanszor megtettem már ezt az utat. A szakadékhoz közel hirtelen meghúztam a gyeplőt. A paripák kétlábra álltak és lezuhantak a meredélyen magukkal rántva a szekeret. Volt rá időm, hogy oldalra kiugorjak.

Kicsivel később leereszkedtem a mélybe. A kocsi összetörött és a lovak nyakukat szegték. Oresztész hírhozója nehezen lélegzett a kocsi súlya alatt, és haldoklott. Megígértem neki, hogy meggyógyítom; miattam került az ártatlan az élet és halál mezsgyéjére. Emlékszem rá, hogy akkor nem bántott a dolog. Most évek múltán kérdezem magamtól: miért tettem? Mykene kedvéért, Akhájáért vagy saját magamért? És nem találtam rá a választ.

És eljött a reggel. A vad és idegen nemzetségek hosszú sorokban Mykene falai és kapuja felé közeledtek. Pucéron és büszkén, a szélben lobogó sárga sörényével, bal kezében a kétélű pallossal ott ült Dorosz táncoló varázslói között, a vezér számára kijelölt helyen. A harc alighogy elkezdődött: egy nyílvessző süvített át a levegőn valahonnan a falak felölről, és a csata sorsa megfordult. A borzalom jajszava tört fel az idegenek torkából, és visszafelé zúdultak váratlanul, futással és félelemmel eltelve, mely eltöltötte az egész tábort, asszonyokat, gyermekeket…

A szőke hajú lány ott ült a megszokott helyén.

— Megtartottam az ígéretemet, tartsd meg te is a tiédet.

— Nem tudom, miről beszélsz, ismeretlen.

— Dorosz meghalt és a törzsek szülőföldjük irányába rohannak.

— Igazán?

— Nem te adtad az akhájok tudtára, hogyan szabadulhatnak meg Dorosz népétől.

A lány furcsán elkacagta magát.

— Ki hallgatna egy ilyennek a szavára, mint én vagyok? Ezenkívül pedig, amióta beszéltem veled, nem jártam a várban. Eltalálta egy nyílvessző, amit balsorsa küldött.

— Akkor az is hazugság, amit a királyok sírjáról meséltél?

Egy ideig nem válaszolt, és én sem kérdeztem tovább. Aztán felemelkedett a sziklakőről.

— Gyere velem.

Rejtett és keskeny ösvényeken haladtunk, és végül kivezetett a vár egyik oldalához. Egy hatalmas kőomlás közepén ott volt a sírdomb, ahová Oresztész hozott. A bejárat kőlapja érintetlenül állt. Hiába próbáltam kimozdítani. A furcsa lány csak nézte kínlódásomat és igyekezetemet.

— Támaszd ide a válladat, és nyomd meg.

Alig volt időm félreugrani: tompán dübörgő kőomlás zúdult le, és örökre elzárta a bejáratot, hogy még a ciklopszok sem tudnák kiszabadítani.

 — Ki vagy te? Mi a neved?

 — A nevem, te ismeretlen, arany és ezüst, és ereimben az Atreidák átkozott vére folyik. Nem gondolhattad komolyan, hogy elárulom neked a sírt. Hagyd őket békében nyugodni.

Kezdte elsorolni éneklő hangon a neveiket és rangjukat.

— Aigiszthosz baszileusz, Thyestés és Atreusz baszileuszok, Agamemnón, a hadak vezére, Klitemnesztra királynő, Iphigénia… De nem, Iphigénia nem nyugszik itt.

 Őt feláldozták!

— Iphigénia? Egy szegény kenderfőzettel elkábított szolgálólány vérzett el az oltáron helyette. Agamemnón és Klitemesztra királynő leányát biztos rejtekhelyre vitték. Oresztész helyett is egy szerencsétlen rabszolgát korbácsoltak meg a palotában, hogy üvöltsön, így hitették el azokkal, akik hallották, hogy Oresztészt a Fúriák nyomorgatják. De az isteneknek mindenkire vigyáznak, vigyáznak, vigyáznak…

A szőke hajú lány oktalan nevetésben tört ki. Üveges tekintete üres volt. Ekkor vettem észre, hogy tekintete nem fejez ki semmit, és hogy a ruháját a pagony tüskéi tépték cafatosra.

És eszembe jutott, hogy az akhájok szerint „elektron” a neve az arany és az ezüst keverékének.

 

Legutóbbi módosítás: 2019.07.09. @ 15:19 :: dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 618 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.