dr Bige Szabolcs- : Ha akarod, maradok

Horia Stancu: Aszklepiosz – regény – /13. rész/*

 

 

Elveszetten úsztunk a nyílt tengeren. Ameddig a szem elláthatott, sehol egy sziget, sehol egy szikla. A szélcsendben a vitorla bágyadtan lógott. A tenger mégis mozgásban volt, mint egy folyó sodort a hullámok között valamerre. A tatnál ültem. Az asszony, aki belerángatott ebbe az egészbe, az orrban kuporgott talpig beburkolózva fekete leplébe. Csak villogó szemei látszottak. Köztünk a vizeskorsó és az Ake szigeti szokás szerint forró hamuban sütött kenyér. A harmincevezős gálya már rég elment. Az asszony szótlanul bámult rám órákon keresztül. Nem látszott sem rémültnek, sem sorsáért aggódónak. Még csak szomorú sem volt. Az irántam táplált gyűlölet sugárzott róla, amit végképp nem értettem. Megpróbáltam beszédbe elegyedni vele

Valóban úgy hiszed, asszony, az én varázserőm taszította halálba a férjedet, hogy ilyen engesztelhetetlenül gyűlölsz?

Mielőtt válaszolt volna, kicsit gondolkozott. Amit pedig mondott végtelenül meglepett és félelemmel töltött el, annyira váratlan volt. Félrevonta arca elől a fátylat lássam a tekintetét és furcsán elmosolyodott.

Nem idegen, nem hiszem ezt. Én magam vagyok a bűnös halálában. Én töltöttem mérget az italába, mivel nem akart hozzám visszatérni.

Akkor miért hibáztattál engem? Tudtad jól…

Tudtam. Azt is tudtam ellenben, hogyha rád kenem a tettet, veled löknek ki a tengere. Ez a szokásos büntetés szigetünk törvényei szerint.

És akkor?

Akkor semmi. Magammal rántottalak, mert gyűlöllek.

És a hegyen együtt töltött éjszaka? kérdeztem.

Azóta gyűlöllek. Hiába való volt. Nem segítettél rajtam, nem hallgattad meg könyörgésemet, nem végeztél semmilyen varázslatot, pedig biztosan értesz hozzá. Érted már?

Nem, nem értettem. Az emberi gondolatok ösvényei sokszor rejtve maradnak, érthetetlenek. Miért az urát és miért nem a trójai lányt mérgezte meg, aki elvette tőle?  Ez így világos lenne.  És miért engem gyűlöl? Semmi rosszat ellene nem tettem. Hacsak nem…

Gondolataimat szavai szakították félbe:

Ha akartad volna, te visszaadhattad volna nekem. Pedig kértelek, pedig… Egyedül csak te, idegen. Csupán te! És nem akartad. Ő sem akart visszatérni hozzám, hiába sírtam, kértem, könyörögtem… A trójai lányt szerette, pedig én szebb vagyok nála.

Amíg a csillagok fel nem jöttek, többet egy szót sem szólt. Ahogy bealkonyult leengedtem a mit sem érő vitorlákat. Ha váratlanul feltámad a szél, könnyen felborulhatunk. Az áramlat messze sodort minden lakott földtől. Letörtem egy darabot a kenyérből magamnak és egyet neki. A korsót is odaadtam. Evett és ivott egy kortyot. Feléje nyújtottam a vitorlavásznat, de megrázta a fejét. Fáradtan a kétnapos ébrenléttől és figyelemtől lefeküdtem a sajka hátsó részében, és mély álomba merültem.

Valamitől hirtelen fölriadtam, de mozdulatlan maradtam. Egy árnyék osont hangtalanul hozzám, egy karcsú és jéghideg kéz kereste a nyakamat a köpenyem gallérjánál, a másik pedig óvatosan és vigyázva közelített egy éles fegyverrel, melyen megvillant egy fénysugár. Két kézzel ragadtam meg a kést tartó kezet és igyekeztem kicsavarni, hogy ejtse le. Emberfeletti erővel szorította, míg a másikkal az arcomnak esett, hegyes körmei felszántották rajta a bőrt.

Egyetlen hang nélkül küzdöttünk a csónak keskeny fenekén. Erőssebben szorítottam a csuklóját, amíg végre hallottam a tőr tompa koppanását a deszkákon, ahogy kiesett a kezéből. Így a másik kezét is le tudtam fogni. Az asszony tovább vergelődött. A küzdelem hevében hozzám tapadt. Éreztem karcsú testét a ruha alatt. Megfeszült, mint egy nyíl és hiába nyomtam magamtól távol, rám tapadt. Forró lehelete az arcomat égette, hegyes fogai mint a macskáé villogtak a sötétben, és igyekezett belém harapni. Egyszerre elengedtem a kezeit, megragadtam a vállait, vagy a derekát nem emlékszem tisztán , és a mellemhez szorítottam. Ajkai tűzforróak voltak. A teste hűs, minta hegyi patak, mely a havas hegyekben születik.

Később aztán eltávolodott tőlem a sajka távolabbi végébe és újra beburkolózott sötét köpenyébe. A hold lement. Sötét lett. Csak a csillagok fénylettek.

Az én nevem Aszklepiosz mondtam és harminc éves vagyok.

Az enyém Hygea válaszolt és harminc éves vagyok. Tudod mit jelent a nevem: Hygea?

Tudtam, de hagytam, magyarázza meg ő.

Tisztaság, idegen, ezt jelenti Hygea a szigetlakók nyelvén.

Azért akartál nemrég megölni?

Azért. Nem vagyok már Hygea, a tiszta…

Kis gondolkodás után még hozzáfűzte:

És mert erősebb vagy nálam. Félek, nehogy előtted haljak étlen-szomjan.

Hajnaltájban feltámadt a szél. Felhúztam a vitorlát és a csillagok szerint tájékozódva a csónakot délnek fordítottam. Reméltem, szigetre akadok. A görögök nem tudtak a csillagok szerint hajózni. Anu és később a sumérok megtanítottak a csillagok után tájékozódni. Ismertem útjaikat, hogyan jelennek meg és tűnnek el az évszakok szerint, és melyik iránt kell haladni. A szél megfelelőnek tűnt. Minden attól függött, nehogy leverjen az éhség, a szomjúság, vagy a nap ereje. És nehogy elkapjon váratlanul egy vihar, mert a hullámok könnyen fölboríthatják a gyenge, evezők és kormány nélküli kis csónakunkat.

A szél azonban csalóka és állhatatlan. A láthatáron nem látszott szárazföld. A nappalok és éjszakák egymás után teltek. A tenger üresen nyúlt el, pillanatnyi reményeim szertefoszlottak. Minden korty víz után, amit lenyeltem, Hygeának kettőt adtam. Minden falat kenyér után, amit megettem, neki kettőt juttattam. Szélcsend idején leterítettem a vitorlát a csónakra, védelmül az égető sugarak ellen. Éjszaka figyeltem a csillagokat, vajon merre vet a sors. A kést elrejtettem magamnál, legyen kezem ügyében. Hygea azonban többet nem próbált rám támadni, de nem is szólt hozzám. Egész idő alatt hallgatott sötét köpenyébe burkolózva és macskaszerű szemeivel figyelt. Néha lehunyta, hogy elrejtse a belőle lövellő lángot, mely ott égett minden törődöttsége és fáradsága ellenére. Így úsztunk napok és éjjelek hosszú során át. A szél hol elállt, hol ide-oda hordozott, mindegyre eltérítve az útból, amit tartani szerettem volna. A kenyerünk és vizünk elfogyott, pedig így is tovább kitartott, mint ahogy bárki elhihetné.

Az akebeliek számítása szerint már halottak kellene, hogy legyünk mondta Hygea a hetedik napon. Senki sem képes három napnál tovább kibírni. Nincsenek erre se szigetek, se hajók…

Túléljük Hygea. Nagyobb veszedelmekből is szabadultam már.

Nem. Két, három nap múlva teljesen le leszel gyengülve Aszklepiosz. Akkor majd odamegyek hozzád és belöklek a tengerbe, vagy ha nem tudlak felemelni, ledöflek a tőrrel.

Semmi sem csillapította gyűlöletét: sem a végtelen tenger, sem a kíméletlen napsugarak, sem az egyedüllét, sem a sors, amely összekötött minket.

Egyik este fogtam egy halat, amelyik beszökött a bárkába és ott vergődött a deszkák között. Kettévágtam a késemmel. Szálkás és keserű volt a húsa, de a darabjaiból lassan kiszopogatott nedv egy időre csillapította szomjunkat. Tudták Ake lakói, miért hoztak a tengernek erre a helyére, ahol nem járnak hajók, szárazföld a közelben sincs, gyenge és változékony a szél, amelyik képtelen bármilyen irányba is elsodorni.

Tengeri hányódásunk tízedik napján láttunk szárazföldet: egy üres sziklazátony emelkedett a felszínre. Egy szellő vett a szárnyaira és a partra sodort. Kevés erőm még maradt. Kihúztam a sajkát a partra és kövekkel rögzítettem, nehogy elsodorja a víz és elindultam szétnézni, vonakodva jött mögöttem Hygea. Egyetlen fa, egyetlen szál fű sem sehol. Az életnek semmi jele. A sziget közepén kis kerek víztükör csillogott. Megszomjazva inni akartam belőle. Meleg volt, keserű és undorító, gyorsan kiköptem a számból. Nem engedtem Hygeát inni belőle, mert az a korty, amit lenyeltem égette a gyomromat és még szomjasabbá tett.

Ha itt maradunk reménytelenül elveszünk, asszony. Jobb, ha tovább indulunk törékeny bárkánkon, hátha alkalmasabb földre és emberekre akadunk.

Hygea nem ellenkezett, nem érdekelte mi lesz vele, él, vagy velem együtt elpusztul. Belemerítette a kezét a tavacska vizébe és elcsodálkozott annak sűrű, olajos voltán. A szél, a sós víz kiszárították a bőrét, és érdessé tették. A fáradtság a csontjáig hatolt.

Legalább azt engedd meg, hogy belemerüljek. Meleg és kellemes. Azután mehetünk, amerre a tenger és szél visz.

Mintha csak egyes egyedül lenne a magányos szigeten, levetkőzött és belemerült a fénylő, kristálytiszta és keserű, olajos vizű tóba. Alig mertem ránézni olyan gyönyörű volt, ahogy a vízben tükröződött karcsú és hajlékony nádszál termete. Már halálra szánt, hogy így pucérra vetkőzött előttem, vagy férjéül fogadott a meghalt helyett? Amikor kiszállt, elfordítottam a szemeimet. Tekintetem egy kőlapra esett, melyre emberi alakokat véstek. Egy vékonypénzű alakot ábrázolt nagy kerek fejjel. A néhány vonallal odavetett rajzon két mereven rám szegeződő szemet láttam. A mellette levő kör vagy a napot, vagy ezt a tavacskát ábrázolta, melyben Hygea megfürdött. Vajon az istenek látomást küldenek, vagy valódi híradást? Már láttam ilyen ábrákat Sába elátkozott romvárosában és Hatti felvidékén. Úgy elmerültem furcsa felfedezésemen, hogy csak, amikor másodszorra szólt Hygea hallottam meg:

Gyerünk idegen, feltámadt a szél…

Ránéztem. Szebb és fiatalabb volt, mint azelőtt, hogy belemártózott volna a vízbe, vagy csupán a kimerültségtől zavaros szemem látta így?  Nem is válaszoltam erre a kérdésre. Gyors léptekkel a bárkához igyekeztünk. Hygea szállt be először. A követ félretaszítottam és utolsó erőmet összeszedve a vízre löktem és magam is beugrottam. A tenger elragadott és vitt egyre távolabb és távolabb, amíg a távoli és mégis Sába és Hatti múltjához tartozó, kis sziget el nem enyészett a hullámok között. Ez az apró esemény kihullt volna emlékezetem rostáján, ha később nem nyer különös jelentőséget.

A feltámadó viharok miatt sajnáltam, hogy a sziklás szirtet odahagytuk. Nem mindegy, hol pusztulunk el: ott, vagy a nyílt tengeren halunk étlen-szomjan, vagy vízbe fúlunk? De legalább ne dobáltak volna hullámok, hol az égbe, hol a völgybe! Nem áztatott volna a sós tenger, és nem kellett volna attól tartanunk, hogy árbocunkba belecsap a menykő. Ezek a gondok és a végtelen kimerültség elvették a legapróbb reménysugarat is. Ilyenkor szokta az ember feladni a harcot. Hygea az éhségtől, szomjúságtól és a fáradtságtól félrebeszélt. Egyfolytában beszélt. Volt férje nevét keverte az enyémmel. A szitok és átok összevegyült a kényeztetés szavaival, de nem értettem, melyik kinek szólt.

A kiszáradástól forróság gyötört. A szám kiszáradt, ajkaim kicserepesedtek. Éppen olyan gyenge voltam, mint Hygea, pedig én kemény férfi voltam, ő pedig egy gyenge nő. Éreztem, ahogy a sötétség fokozatosan elborít. Alig tudtam a torkomban megállítani az olyan feltörő értelmetlen szavakat, mint amilyen Hygea motyogása volt.

Mégis, mint egy csoda, mielőtt az éhség és szomjúság elpusztított volna, csónakunk és a tenger megkegyelmeztek. A láthatáron feltűnt egy magas és fehér part, az áramlat arra sodort és naplemente táján kivetett a kerek kövekkel borított partra. Gyenge erőm maradékával kimásztam a bárkából és Hygeát is kiemeltem. Nem vitt rá a lélek, hogy ott hagyjam, pedig tudtam, minden alkalmat megragad majd elpusztításomra. Alig száz lépést mehettem, amikor a kövek közül előbukkanó forrásra bukkantam. Hűvös és tiszta vize lehűtötte égő, kiszáradt ajkainkat és felélénkített. Megláttunk egy csapat helybeli gyermeket felénk rohanni.

Úgy éreztem, végtelen utazás után révbe érkeztünk. Végtelent mondok, pedig alig néhány napig tartott. A magány, az éhség és szomjúság, a kegyetlen napsütés és szél feloldották az időt, és határtalanná torzították. Rövid idő alatt tettük meg az utat a gyűlölettől a szerelemig és újra vissza a gyűlölethez. Egymás megnemértése megértésre váltott és vissza. A kegyes hullámok, melyek az áhított partra kivetettek megtörték ezt a varázst. Újra Aszklepiosz lettem, a gyógyító, a hazátlan számkivetett és Hygea a gyilkos asszony, halálra ítélve kegyetlen bírái által.

A föld eleinte kövesnek és szegénynek tűnt. Ugyanilyen szegényeknek tűntek az emberek is, a vándorokkal és a hullámsírtól megmenekültekkel irgalmas, nyomorult halászok. A későbbiekben sok mindent megtudtam Kósz lakosairól így nevezték a szigetet és amit a kezdetben gondoltam, igaznak bizonyult. A durvaságuk az általuk birtokolt föld kietlenségéből fakadt, valamint a sziget helyzetéből, a Krétából, Akhájából, Egyiptomból és Föníciából induló utak kereszteződésében állt. Könyörületük abból fakadt, hogy nem voltak a vagyon rabjai és hogy maguk is olyan hajótöröttekből kovácsolódtak össze, mint amilyenek mi voltunk Hygea és én. A nép különbözött minden mástól, mivel különböző nemzetek keverékéből állt. A görög pedig, amit beszéltek tele volt trójai, krétai, sőt még egyiptomi szavakkal is.

Miután kissé lábra kaptunk, kezdtem mesélni a nyomorult halászoknak, amiket sorsunkról és kalandjainkról csak össze tudtam hordani, legyen minél szebb:

Alig menekültünk meg én és a feleségem egy hajótörésből. A többieket elnyelte a tenger. Elűztek szülőföldünkről, új hazát keresni indultunk, amikor a baj megtörtént. Most aztán nem tudjuk, találunk-e valahol a nagyvilágban menedéket. Minden vagyonunk a vihar martaléka lett…

Csendben hallgattak anélkül, hogy a legkisebb jelét is adták volna az egyetértésüknek, vagy hitetlenségüknek. Mialatt az arcukat figyeltem lássam, mi rejtezik szívük mélyén rápillantottam Hygea arcára is, és láttam a gyűlöletet szikrázni a szemeiben. Ajkai szétnyíltak, hogy elmondja az igazat: elítéltek és elűzöttek vagyunk; hogy ő egy bűnös asszony, én pedig egy átkozott és veszedelmes varázsló. Lehet megrettent a nemrég elkerült halálos veszedelemtől, vagy más okból, de Hygea meggondolta magát és hallgatott, másfele tekintve. Folytatni szándékoztam hazugságaimat, még több sajnálkozást keltve, de a legöregebb a halászok közül félbeszakította mondókámat.

Nem kérdeztük, ki vagy és honnan jöttél, idegen. Számunkra egy vagy azokból, akiket Poszeidon hozott. Isten hozott, ha nálunk akarsz maradni. Nevezd magad, ahogyan akarod, de tiszteld meg szokásainkat.

Nem volt már értelme tovább sorolni a kitalált, valótlan meséimet. 

Még azon az estén megtudtam mindent, amit kellett a szigetről, hogy nem túl nagy, néhány aprócska falut laknak az emberek és hogy a legjelentősebb helyiség Kósz, melyet kőfallal vettek körül és a vének tanácsa irányítja. Mindannyian azt tanácsolták, menjünk oda, mert ott könnyebben találunk magunknak szálást és élelmet. Ezek után békén hagytak, pihenjük ki bolyongásaink fáradalmait.

Ismét egyedül maradtam Hygeával. A emberek zajongása, a reggeli és nappali fények után körülvett a nyugalom és a fényt csak egy reszketeg fáklyaláng adta. Elsőként én törtem meg a csendet, amint eszembe jutott Hygea tekintete, mialatt próbáltam reánk nézve veszélytelen meséket összerakni.

Miért nem beszéltél?

Az irántad érzett haragom Aszklepiosz, és gyűlöletem csak a mi dolgunk, kettőnkké. Miért is kevernék bele másokat, idegeneket…

Én nem gyűlöllek Hygea, annak ellenére, hogy az életemre törtél. Nem is értem honnan ered ez a gyűlöleted irántam. Együtt győztük le a tenger és a napot, Poszeidont és Apollót. Megosztottuk egymással kenyerünket és vizünket. A tested az enyém volt és enyém a tiéd, emlékezzél rá. Az istenek azt akarták, álljuk ki ezt a próbatételt. Csak ők a tudói, miért vagyunk földönfutó hazátlanok mindketten. Végül rátaláltunk egy vendégszerető földre. Nem látsz ebben semmi jelet? Hagyd a gyűlölködést és maradj velem.

Veled maradok válaszolta , de tudd meg, gyűlöletem lángja nem hunyt ki. Az istenektől nem félek annyira, mint az emberektől és önmagamtól. Eddig kétszer próbáltalak meggyilkolni. Még egyszer megpróbálom, és akkor nem fogok tévedni. Aszklepiosz, ha akarod és nem félsz, Hygea marad.

Újra megkérdeztem, mi ez az engesztelhetetlen gyűlölet benne irányomba. Csak ennyit mondott:

Kevéssé ismered az emberi lelket Aszklepiosz, pedig mennyi mindenen keresztül mentél…

 

Legutóbb szerkesztette - dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 605 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.