Vihar királyfinak nagyon megtetszett a hercegn?. Szép volt, der?s, vidám, magával ragadó. A birodalma szikrázó fényekb?l állt, mindenki szerette. Napfény boldog volt, és kiegyensúlyozott.
Tökéletes ellentétje volt a királyfinak, aki sötét volt, borús, és folyton kesergett valamiért. Ha csak kicsi bánata volt, halkan sírdogált, a földön lágy es? szemerkélt. Néha még az sem látszott, honnan esik, hisz felh?nek nyoma sem volt az égen. Ha megharagították, akkor viszont tombolt! Olyankor a földi emberek igyekeztek biztos helyre menekülni a haragja el?l.
Napfény hercegn? érdekesnek találta az ifjú Vihart, annyira más volt, mint ? maga, és a sok ismeretlen tulajdonság rejtélyessé tette a királyfit. A titkok pedig mindig vonzották a n?ket. Napfény sem tudott ellenállni. Csodálta Vihart, hogy milyen sokféle tud lenni. Gyengéd, kedves, gondoskodó, de pusztítóan haragos is. Megindította az ifjú királyfi gyengesége, hogy tud, és mer is sírni.
– Képtelen vagyok eltitkolni az érzéseimet – magyarázta Vihar. – És, ha megtehetném, akkor sem tenném meg. Hisz, ha én nem sírnék, a földön es? hiányában minden elszáradna, és kihalna az élet.
– Ha én nem ragyognék rájuk olyan er?sen, nem párologtatnám el a folyók vizét, nem kellene gyakran sírnod! – döbbent rá Napfény.
– Ne vádold magad, szépséges hercegn?! – kérte a királyfi. – A földnek mindkett?nkre szüksége van. Fényre, melegre éppúgy, mint vízre.
– De, ha nem tündökölnék olyan fényesen… – kezdte újra a lány.
– Akkor hideg lenne odalent, nem teremnének a fák, nem lenne gabona, mert a növényeknek szükségük van rád. Nélküled meghalnak, növények nélkül pedig az emberek is elpusztulnak. És ekkor ugyanott vagyunk, mint, ha én nem sírnék többé.
– Mindketten kellünk nekik? – kérdezte a hercegn? naivan.
– Bizony, mindketten. Legokosabban tennénk, ha összeházasodnánk! – ajánlotta Vihar. – Akkor biztosítva lenne a földiek jöv?je, mert mi ketten mindig itt lennénk nekik.
A hercegn?nek tetszett a gondolat. Igen! Házasodjunk össze!
Az esküv?re minden meghívott vendég eljött. Milliónyi apró, hófehér bárányfelh? képében együtt hallgatták a jegyespár házassági fogadalmát.
– Szeretlek, és mindig szeretni fogom szikrázó szépségedet, te vagy, és te leszel életem tündökl? napsugara! – ígérte Vihar.
– Szeretlek, és kitartok melletted, míg világ a világ, de mindig adni fogok neked okot arra, hogy sírhass! – fogadta meg Napfény.
Így élnek ?k azóta is az emberek javára, egyszer békében, máskor haragban egymással.
Amikor épp béke honol közöttük, a légköri egyensúlyt fenntartva hol Napfény, hol Vihar uralkodik az égbolton. Idelenn a földön világos van, meleg, és a megfelel? id?ben kell? mennyiség? csapadék.
Id?nként a hercegn? szomorú mesét mond a királyfinak, kinek bánatában kicsordulnak a könnyei, és lágy permettel öntözi a földi vetéseket. Aranyló gabonatáblák köszönik neki az égi áldást.
Ha összevesznek valamin, elsötétül a mennybolt, dörög, villámlik, Vihar ekkor tombolva adja ki magából a haragját. Krokodilkönnyeket ejtve készteti fedél alá a szabadban lév? embereket. Persze, Napfény nem hagyja magát, itt-ott felvillantja sugárzó mosolyát, igyekezvén legy?zni élete haragos párját. Ilyenkor, amikor süt a nap, és esik az es?, mondják az emberek: veri az ördög a feleségét!
Talán égi kibékülésük a legszebb! Ha vége a vitának, Napfény teljes szépségében ragyog odafenn, de Vihar még könnyekkel szemében áll mellette, és a hercegn?t átölelve gyönyör? szivárványt képez a horizonton.
Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:25 :: Steffer Erzsébet
