Bárányi Ildikó : Lucia Testvér – László Anna visszaemlékezései

László Anna szociális nővér 1988 Tavaszán kezdte el lejegyezni visszaemlékezéseit, Július 15-én bekövetkezett agytrombózisáig. Két nappal születésnapja előtt örökre megpihent. ANNA nap ürügyén szeretném bemutatni mindenkinek.*

Feljegyzései utolsó töredékben maradt oldalán munkahelyeit kísérelte meg felsorolni, de az elsőnél tovább már nem jutott. Ezt a felsorolást teszem meg helyette mindenekelőtt, a visszamaradt igazoló iratok alapján Ez annál inkább is fontos, mert a visszaemlékezésekben az időrendiség nehezebben követhető. A számadást végző lélek emóciói inkább fontossági sorrendet követve idézik meg a huszadik századot és benne egy hivatástudattal élő katolikus apáca gondolatait.

Gondosan megőrzött tábori levelei, a Magyar Népi Szövetség vezetősége által kiállított megbízólevele fontos kordokumentum. Bizonyság a háborús évek és az azt követő kegyetlen visszaélések mélyen emberi fájdalmairól és szenvedéseiről.

Végül, ha Isten időt enged, szeretném saját visszaemlékezéseimmel kiegészíteni a nagynéném által közölteket azzal, ahogyan ezt én gyermekként és szocialista nevelésű húsdarálón átpasszírozott fiatalként kívülről észleltem. Így talán törleszthetek valamit abból az örök adósságból, amit vele szemben felhalmoztam, amit soha nem voltam elég jó neki visszafizetni, és amit visszafelé fizetni talán nem is lehet. Az egyetlen lehetőség, ha megkísérlem folytatni az általa elkezdett, s soha be nem fejezhető szociális karitatív munkát… és ha sikerül nekem — bár csak töredékben is — felmutatni egy igaz ember követendő példáját.

 

Életút, munkahelyek

Született 1906. július 26-án Csík-Madéfalván, tízgyermekes  székely paraszt családban, kilencedik leánynak. Egyetlen fiútestvére volt csak kisebb nálánál. Iskolai tanulmányai az 1917-18 tanévben a háború miatt abba maradnak. Hat elemi osztályt végez.

            1923-ban noviciátusra jelentkezik a temesvári Szociális Nővérképzőbe. Az elméleti hitoktatói képzéssel párhuzamosan első naptól kezdve munkába áll. Hitoktató gyakornokként a rónáci Ipariskolában tanít, részt vesz a házi szegénygondozásban, gyűjtést szervez a tusnádfürdői templom építésére és a rendtagok élelmezésére is több társával együtt,

            1923. szeptember 1-től 1926 őszéig a Nagyváradi Katolikus Öregotthon adminisztrátora és közben a Püspöki Palota renoválása után annak felszerelését, berendezését és mellékgazdaságának beindítását is elvégzi.

            1925. április 17-én Temesváron sikeres hitoktatói vizsgát tesz, melyről a korabeli latin nyelvű igazoló irat tanúskodik. Ezt az akkori Csanádi Római-katolikus Püspöki hivatal állította ki,

            1926. május 23-án teszi le a fogadalmi esküt Tusnádfürdőn, abban a templomban, amelynek a megépítéséhez jelentős összeget gyűjtött Temesváron és környékén. Felhúzza az ujjára a végtelen szeretetet jelképező karikagyűrűt, Krisztus menyasszonyának tekintve magát haláláig. Beöltözik a Szociális Nővérek egyszerű, sima angolszabású, szürke kosztümjébe és végzi tovább a munkáját Jézus nevében, fáradtságot nem ismerve, mindig másokért. A rend betiltása ezen csak annyit változtatott, hogy a szép szürke kosztüm gondosan becsomagolva a szekrénybe került.

            1926. dec. 1-től 1931.  szept. 1-ig a Kolozsvári „Hotel Central”  Cooperációs Szálloda és Vendéglő főadminisztrátora. A szociális nővérek ezen egység jövedelmét fordították a rendfenntartási költségeire és karitatív célokra.

1931 szeptemberétől 1939. szept.-ig a Szatmári katolikus árvaház adminisztrátora.

            1944-47.-ig a brassói Katolikus Árvaház főgondnoka. 1945-ben civil ruhát ölt és  beiratkozik a Romániai Magyar Népi Szövetségbe, ilyen „küldötti” minőségben tud bejutni a Földvári haláltáborba segélyekkel. Ma is megvan Kurkó Gyárfás megbízólevele és több, a táborból írott beszámoló és segélykérő levél, melyet az ott tábori orvosként dolgozó foglyok írtak.

            1947. nov.1-től a Szebeni Katolikus Tereziánum-árvaház vezetője, majd az államosítás után is ott marad még 1948. szept. 5-ig.

1948-1957-ig a Magyar Vegyes Líceum bentlakásának adminisztrátora Brassóban.

1955-ben, 48 éves korában, 31 év és 10 hónap igazolt munkaidővel leszázalékolják. III. fokú rokkantsági nyugdíjat kap, de miután abból megélni és a családot segíteni nem lehet, fél normával betegen is tovább végzi a munkáját. A nyugdíjazási határozat tanúsága szerint utolsó évi átlagkeresete 247 Lei 85 bani volt, a megállapított nyugdíja pedig 125 Lei!

1957-ben beiratkozik a csíkszeredai Vöröskeresztes Nővérképző tanfolyamra és 1959-ben sikeresen levizsgázik és kézhez kapja a vöröskeresztes nővér-diplomát, 8,60-as médiával. Ötvenhárom évesen van először valamilyen,  az akkori állam által is elismert „szakképesítése”, ezt gyorsan kihasználva újra munkát vállal.

            1959 júliusától a Régeni Városi Kórházban helyezkedik el, ahol segédápolói diplomája ellenére a főnővéri, főként adminisztratív munkakört látja el 1961-es végleges nyugdíjazásáig.

              Nyugdíjasként is folytatja a nemhivatalos karitatív tevékenységet.

             Az Ausztriai és Zürich-i Caritásztól és külföldre távozott egyházi személyektől próbál segítséget szerezni a környezetében levő szegényeknek, betegeknek, Csíkmádéfalván, Sepsiszentgyörgyön és élete utolsó éveiben újra Temesváron. 1988. július 24-én halt meg. A Sági úti temetőben fekszik Temesváron.

 

A KÉZÍRÁSOS VISSZAEMLÉKEZÉS SZÖVEGE:

 

I. 1906. JÚLIUS 6.

 

Legelső emlékeim kislányka koromban: A Plébános úr reggel ment a régi Szt. Anna kápolnába misézni a temetőbe; a kapunk előtt ment el. Minden reggel utána futottam, kezemet megfogta, úgy mentem a misére. Kis imakönyvet vittem, megkérdezte a Plébános úr, hány sort imádkoztam. — Mindig 60-at — mondtam. Az oltár mellett volt egy kis pódium, azon a baldachin (égernyőnek hívták) ott ültem, egyik oldalon a leánykák, másikon a fiuk. Hétköznap egyedül voltam, mindenki a mezőre ment.

Tízen voltunk testvérek. Érzékeny magányos lélek voltam, sokat dolgoztam később. Nem kényeztettek el nagyobb testvéreim. Mentem egyedül réten, mezőn, mindig úgy éreztem, velem van az Úr Jézus.

Iskolába nagyon szerettem járni, tanulni. Polgárit magánúton tanultam. Az igazgató tanított néhányunkat. Mindig segítettem a társaimnak, a rajzokat elkészítettem, magyaráztam az anyagot. Háború volt, nehéz körülmények, nem tanulhattam tovább. Minden álmom az volt. Sokat olvastam — amit nem akartak engedni —, padlásra mentem olvasni. Az emberiségen akartam segíteni, én szegény lélek. — Tudást terjeszteni.

Háborúról beszéltek az emberek nyírben kaszáláskor (László kert.) Ki is tört a háború, 1916—ban menekültünk. Az ellenség betört éjszaka. Mikor nem volt katonaság a határon. Elvitték őket a németek más frontra. Semlegesek voltak a szomszédok. Hadüzenet nélkül, éjjel, titokban betörtek. Néhány csendőr volt a határon, az őrsön. Az első őrsön éjjel meglepték, mind megölték. Egyetlen csendőr tudott elfutni alsóruhában, az riasztotta a következő őrsöt. A parancsnok Orosz Mihály volt (testvérem férje). Hősiesen harcolt, megkapta a legnagyobb kitüntetéseket. El is esett, mikor verték ki a betörőket Magyorósnál. Az összes csendőrök hősiesen harcoltak a hazáért. El is estek mind, fekete volt a föld a halottaktól. Kevesen voltak, de nem futottak el. Mi menekültünk szekérrel, a szomszédasszonyt vittük három gyermekkel.

Valami szörnyű volt az a tumultus. A Nagyerdőn a szekerek torlódása, a sok ember, állat. Gyerekek vesztek el, idős emberek. Kidobolták, menni kell. Kevés élelmet vittünk csak. Akik otthon maradtak, elhajtották. Nagy része már az úton meghalt, meglőtték, ha nem tudott menni, ételt, vizet nem kapott. Ha valaki adni akart, a kezükből kiütötték.

Nagyszüleim otthon maradtak. Két idős embert a kertjükben meglőttek. Nagyapámat is elhajtották az őrsig. Ott, mint fogoly, őket kellett őriznie. A félig nyitott előszobában kellett legyen, fapadon aludt, takaró nélkül. A nagyanyám egyedül maradt, nagyon félt. Elindult egyedül, hogy minket megkeressen. A Nagyerdőnek. Az erdő alatt a patak mellett meghalt. Az emberek eltemették. Sokat sirattuk, mikor meghallottuk. Soha nem engedték, hogy haza hozzuk. Édesapám megvette a helyet, keresztet csináltatott, papot vitt ki. Most Csilla hozott haza a hamvaiból a Nagyapám sírjára.

Végig katonasággal megrakva voltunk, a gabonát elrekvirálták, élelem is nehezen jutott. Jöttek a vörösök, mindenünket elvitték, besétált az ellenség. Kezdődött a botozás és minden egyéb. — Beütött a járvány. Spanyol. Minden nap 2-3-at temettek. Többféle járvány volt, gyermekek, felnőttek haltak meg.

1923-ban elmentem a Szociális Testvérek Társaságába. Ösztönzést éreztem másokért dolgozni. Az is nehezen ment. A szüleim nem akartak elengedni.

Váradon volt a noviciátus az öregek otthonában. — Apostolháznak is nevezték. — Ott képeztek ki. Mi végeztük a munkát. 3 éves szociális iskolát végeztünk. Lelki képzést is tanultunk. Fogház-munkában is részt vettünk és rendben tartottuk a Székesegyházat is. Az időseket, betegeket ápoltuk. Én voltam a legfiatalabb. A tüdőbajos Ferenc bácsit ápoltam. Mikor befejeztük, ketten tüdő-csúcshurutot kaptunk. Ami sokáig elkísért.

Szegények voltunk, egy szomszéd mészáros adott csontokat, tüdőt. A kertben állandóan zöldellt a kelkáposzta, azt főzték, lisztet vízzel elkavarva fölengedték. Ez volt a jelöltnevelőnk módszere. Igen szigorú volt. A nagy padlást is lepókhálóztuk. Nem tudtunk elég tisztán takarítani. Időnk percekre be volt osztva. Képtelenek voltunk annyi idő alatt elvégezni a beosztott munkát. Pl. a vendégszobát 1/4 óra alatt kellett kitakarítani. Minden nap minden nagyszekrényt elhúzni. Siettemben magamra borítottam a szekrényt. Míg valaki arra nem jött nem szabadultam ki. A folyósón óriási szekrények voltak. Valahogy elhúztam, de vissza nem ment. Az emberek karóval tették vissza. A sarkánál kellett térdelnem megszabott ideig.

Állandóan térdeltünk valahol, csengő alatt, mert fél percet elkéstünk. Máskor a kápolnában egy gyufaszálat kaptak, (emiatt) az összes jelölt térdelt—felállt százszor… Volt, hogy nem tettem tiszta szalvétát a megszabott időben — nem volt idő —, ezért le kellett írni 200-szor egy mondókát. Időhiány miatt, ahol tudtam egy sort írtam. Rendetlen volt, pecsétes a papír, akkor az ebédlőben el kellett mennem minden társamhoz, teljes megszólítással mondani, hogy miért van a munkakötényemre tűzve ez a papír és hány napig kellett hordanom! Természetesen nevetséges volt, a többi jelöltnők pukkadoztak.

Én mindent a legpontosabban végrehajtottam (17 éves voltam). Mindenért nyilvánosan kellett vádolni magunkat. Sokszor csináltam kellemetlenséget másoknak is, magamat vádolva. Én voltam a legkisebb,  másoknak több eszük volt, minden apróságot nem mondtak meg. Az én lelkiismeretem úgy diktálta, hogy megmondjam. Sok nevetséges dolog is volt. Én halálos komolyan tettem mindent. Étkezéskor, ima előtt, minden az asztalon kellett legyen, — csak idő nem volt rá. Ebédlőszolgálatos voltam, szaladtam egy nagy tál paszullyal, a folyósón elpuffantottam. Azonnal futottam fel, jelenteni. Azt mondja: „Mintsem egyik társad (kelljen csinálja) inkább takarítottad volna fel”. De kötelező volt.

Folyton futottam. Mi mostunk. Minden fajta szennyesnek külön kifőző üstje volt és meregető fazeka. Betapasztott nagy üstök. Én, ahogy hozzáfogtam azonnal belemerítettem az asztalneműs üst fazekát a testi-fehérneműs üstbe. Ész nélkül futottam fel jelenteni. Az üstöt ki kellett bontani, nagymosásnak alávetni, újra tapasztani. Ezt egymás után megcsináltam háromszor. Olyan mérgesek voltak rám, majdnem megvertek. A többiek is sokszor összecserélték a fazekakat, csak éppen nem mentek jelenteni.

Csak egy kis ízelítő a napi programunkból: 5-kor reggel elmélkedtünk. Még a lelkem közepe is aludt, aztán a szokásos napirend. De munka után órák, tanultunk.

Lefogytam nagyon, a tüdőm meg volt támadva, még egy társamnak is. Többen voltunk, év végére nem sokan maradtunk jelöltek. Meg is szoktam az állandó rohanást, készenlétet.

Onnan Temesvárra mentem – de előbb haza gyógyulni —. Ott elvégeztük a hitoktatói iskolát. Teológiai tanárok tanítottak. Mi voltunk az első képzett hitoktatók.

Közben végeztük a házimunkát. Nagy kert volt, azt műveltük — bérbe vettük a szomszédoktól. Trágyát hordtunk. Az Állomásról csomagokat hordtunk be kisszekérrel és ehhez hasonló munkákat, amihez nem szoktunk. A város utca körzetekre volt osztva. Kaptunk két—három utcát, ahol az időseket, szegényeket ápoltuk, elláttuk, takarítottunk stb. Gyűjtöttünk ruhaneműt a szegényeknek és vittünk.

Sok volt a szegény, az ország feldarabolása után. (Stadler Frida családja, Saholz Klári családja többek között). Ott volt az óriási trén-kaszárnya félig összeomolva. Az tele hajléktalan szegény emberrel. Mindenkit kitettek az állásából, lakásából, otthonából. Minden lóállásban egy család — ronggyal elválasztva. Bábeli zűrzavar. A Bega partján (is) tanyáztak hajléktalan emberek.

Hitoktatni jártam a rónáci iskolába, még az (akkor) ipari iskola volt, azonkívül elküldtek egyedül 1-1 hónapra gyűjteni, a Társulatot ismertetni a Székelyföldre. A kapott élelmet haza szállíttattam Temesvárra. Gyűjtöttem a Tusnádfürdői kápolna építésére. Hónapokig gyűjtöttem, abból éltünk.

Közben a tüdőm állapota rosszra fordult. Az orvosok sürgősen eltanácsoltak. Egy kertészetben voltam fél évig. Ezért tettem le húsvét helyett pünkösdkor a fogadalmat, egyedül, Tusnádfürdőn. Kurzsus (?) alkalmával.

Vissza Temesvárra már nem mehettem, mert átvettük a hotelt Kolozsváron.

Temesvbárról mentünk Cecilia, Emerika és én, nagy csomagokkal, ugorkás-üvegekkel vonaton. A megnyitásra érkeztünk így felpakolva. Kezdődött a takarítás, ajtók, toilettek olajjal lefestése. Én festettem le. Emerika a konyhát kapta, Cecilia a szobáknál lett volna, de egy hónapra el kellett vigyék. Az éjszakázás és sok munka következtében összeroppant.

Én voltam a mindenes. Mindenhol kellett legyek, konyha, ebédlő, személyzet, mosás, vasalás. Felszolgálókkal aludtam, éjjel háromkor mentünk haza a Farkas utcába. Az a gond is az enyém volt. A kápolna gondozása, előkészítés. Bankettekre edénykölcsönzés, terítés. Fel is szolgáltam. Nem voltak elegen ott sem. A vendég sok volt. Foglalkoztam székely leányokkal is. Betanítani az összes személyzetet, a jelölteket, mikor jöttek várni. A szobalányokkal külön foglalkoztam, írni, olvasni tanítottam. Mondtam, ne maradjanak alkalmazatlanok. Év végén jelentkezett is az összes. Más lehetőség nem is akadt a számukra.

Lefestettem újra a három emeletet olajjal. Kézimunka drapériákat rendeztem. Külön mosást vállaltam vendégektől, abból a pénzből. (varratta) Én soha nem vettem el, vagy költöttem saját céljaimra egyetlen fillért sem. Sem előbb, sem később. Egy fogpasztát sem vettem. Végig rongyos voltam, sok mindenem hiányzott. A vendégektől ottmaradt holmiból sem vettem volna el soha. Két szekrény tele volt a folyósón, amit otthagytam.

Hat évig éltem így. Éjjel háromkor feküdtem, reggel fel kellett kelnem. Egészségem, idegzetem tönkrement. Nagy volt a forgalom. Az emberek mind oda jöttek.

Azután (az ő távozása után) mentek többen oda nővérjelöltek, a munkahelyeket felosztották, aránylag kényelmesebb lett.

Onnan (Kolozsvárról) elhelyeztek Szatmárra, Váradra noviciátust berendezni. Fuller püspököt beiktatták, be kellett rendezni a palotát. Megrendezni a beiktatási fogadtatást, bankettet. Ott a feladat a házat rendben tartani, kápolnát díszíteni, állandóan kikészíteni, pakolni különböző szertartásokra (bérma út stb.). A papneveldét kitakarítani, kápolnát festetni, azt is rendben tartani. Díszíteni. Arra is volt alkalom, hogy a szekrényeket átnéztem. Hiányzó fehérneműt, ruhát pótolni kellett. Betettem a szekrénybe.

Ott is sok ember ki volt dobva az állásából, lakásából, határom innen és túl. Nagy volt a szegénység. Gyermekek apátlan—anyátlan kóboroltak.

A Püspök úrtól elkértem az üres földszintet a papneveldében, az épület egyik szárnyában. A klubleányok, egyleti asszonyok segítségével berendeztem egy otthont 12 személyre, ággyal, egy ebédlővel, konyhával. Kinek senkije sem volt bevittem. Napközisek ott étkeztek, iskolások ebédeltek.

Ott is a téglagyár, a Szamos  partja megrakva szegényekkel. A híd mellett Farkas néni adott egy házat, ott vasárnapi iskolát, misét tartottunk az ottani gyerekeknek. A Jezsuiták segítségével (Talán kápolna is épült ott már két helyen?) 200-250 gyermek étkezett az otthonban. Az élelmet összeszedtük a környék falvaiban. A Plébánosok jóvoltából a városban is sok jó ember volt. Csináltattunk papondékli perselyeket. Azokat Pappné segítségével kiosztottuk utcák szerint, családokhoz… Vasárnaponként 2 Leit kellett beletenni, két havonként cseréltük. Innen, és ha szükséges volt, a kanonok uraktól is kértünk. Farkas néni hetente egy kocsi élelmet hozott. Áldott jó lélek volt. A Püspök úr sokszor adott, amire szükségünk volt a gyermekek részére.

Egy asszony főzött, egy nevelőnő a gyermekeket gondozta. Azonkívül naponta jöttek segíteni a Nőegylet, Leányklub, Leány—egylet tagok, ebédeltetni is és más szükséges munkára.

Közben átjártam Váradra segíteni berendezni a Noviciátust. Kitakarítani, berendezni. Engedélyt kértem a Püspök úrtól és a váradi püspökségtől Főtisztelendő Nemecsek gazdasági vezetőtől kaptam mindent. Befödette a régi papneveldét, a pincéből bútorokat adott. Amire szükség volt. Közben berendeztem az ottani püspöki palotát is. Össze-visszaság volt ott is, püspök nem lévén. Megrendeztük az elszállásolást  a heti nagy—gyülésnek és a bankettet.

Szatmáron elkértem a régi befőttes üvegeket. Azokba befőztem mindent télire a Noviciátusnak, szárított gomba, dió stb. Egy nagy szekérrel küldtem el Váradra télire.

Az idős kanonokok is segítettek. Egyik vett 50 drb Fajgyümölcs-fát, másik 6 fajtyúkot 1 kakassal. Ha vetetni akart nekem valami ruhát, azt kértem a Püspök úrtól, adjon inkább a noviciátusnak valami sertésfélét is. Adott három hízót, két süldőt. Beállítottam Váradon gazdaságot állatokkal, majorsággal. Még az én Édesanyám is küldött két pulykát, tyúkokat, néhány zsák krumplit, zöldséget.

Váradon a Püspökségtől kaptam rendesen szőlőt, gyümölcsöt. Az udvart — nagy üres udvar volt — betelepítettem gyümölcsfákkal és a kertet. Első évben termett. Tétényi barack-fákat kaptam. Mindenki vett( vásárolt) adott valamit Szatmáron, nem került semmibe nekünk az egész.

Disznókat vághattak ott (a váradi noviciátusban). Kurzusokat is rendeztek, azokat is elláthatták olcsón… Én is segítettem ebben is. Azt mondta Nemecsek Főtisztelendő. — Luciáért adtunk mindent; most, 30—40 év múlva Rozálnak. Azóta sem láttam senkit a sok jó ember közül én. Igyekeztem is megdolgozni mindent. Természetesen tized részét sem tudtam ledolgozni. — Végtelenül jók voltak; a lakósság is. Mindenben segítettek, adtak a szegényeknek a Szatmáriak.

Állandóan lázam volt, a tüdőm miatt (38 fok).  Sándor Imre elkért, hogy nála nagy kertek vannak, és ott helyre jöhetek. Ott is beindítottam a gazdaságot, kertet. Házat berendeztem, lomtár volt. (Vezettem a) háztartást betegen. Az orvos onnan is eltanácsolt. Haza mentem gyógyulni, a tüdőm miatt. Fél évig Csík-Somlyón az egészségházban (laktam). Onnan jártam falumunkára. Már előbb gyűjtöttem a népi varrás—mintát, rakottas szőnyegszövést tanítottam falun. Összeírtam, akik a Regátban szolgáltak. Feledésbe ment a népi szép kézimunka, szövés. Felújítottam. Később Flora testvér átvette. De végig csináltam, mindig, máig terjesztettem. Sok mintám volt.

Brassóba mentem. A Katholikus internátus háztartását vezettem. Ott is előlről kellett kezdeni, megteremteni mindent. Ott gyógyult meg a tüdőm egészen. Később átvettem, vagyis hozzáfogtam a börtön—munkához. Különben a négy év alatt minden fajtánk oda került. Hol határátlépés,  hol kémgyanus, hol kommunista gyanú miatt. Természetesen mindenkit gondoztunk, kivétel nélkül. Megkaptam az útját, hogy engedéllyel hetenként kétszer bementünk, élelmet, fehérneműt vittünk.

Sokféle esetem volt. Akadt segítség is, a brassói iparos asszonyok főként sokat adtak és segítettek, le nem lehet írni. Jött egy asszony a rabok közül, hallgassam meg. Mondtam, elől megyek, jöjjön utánam és mondja a dolgát. Engedély volt, de vigyázni kellett. Mondta, engedéllyel át akartak költözni. A határon innen megtámadták, megverték, gyermekekkel és a börtönbe tették. Azóta senki meg nem hallgatja, már tüdőbajt is kapott. Mondtam, amit lehet megteszek a Konzulátuson.

Máskor ide adtak egy nevet, báró Percelt keressem, adjak segítséget. Kerestettem, de nem találtam… Hoztak egy férfit. Ő mondja „nem báró” de mondtam „nekem mindegy, mondja meg, mire van szüksége”. Semmit nem kér. Elég, amit kapnak. Egy-két hét múlva kopog az ajtómon. Megijedtem, hogy került oda Mondja, ne féljek, őt Denflug Zoltánnak hívják és a németeket kiengedték, viszik a frontra. Gyanúsították Bukarestben, olyan két hónapos kínzáson ment át, amit nem sokan bírnak ki. Rájöttek, hogy ok nélkül gyanúsították. Sok hasznos dolgot mesélt nekem, tudatlannak bentről.

Sokféle esetben volt részem. Jött az összeomlás, segítettük a németeket is, keresztlevél st. Sok diáknak adtunk ingyen kosztot. Néhány családot is segítettem.

A városon át hozták a rengeteg hadifoglyot. Azok egy részét az útról és otthonukból cipelték el. A Szentpéteri útnál a mezőben volt egy nagy barak-tábor a németeknek. Oda vitték nagy részét és onnan szállították a regátba, Oroszországba. Ennik nem adtak, vizet sem az úton.

Keresztényfalván az iskolában volt a kórház. A frontról oda vitték a sebesülteket és betegeket. Az (a kórház) állt a kopasz földből. Sem (ágy)nemű, sem gyógyszer nem volt. Hetenként egyszer vittünk egy szekérrel, amit össze tudtunk szedni. Egyszer beengedtek, többet nem. A szlovákok vitték be a dolgokat. Prontosil volt a valamire való gyógyszer. A zsebükben vitték be. Volt vagy két magyar orvos is. Ágyneműt is vittünk, de adták-e oda, nem tudjuk.

Hídvégén tartottak tábort a románoknak. Azok oroszok voltak, adtak enniük.

Földváron tartottak tábort a románok és Lügeten. Ezek voltak a tífuszos haláltáborok, enni nem adtak rendesen.

(Annak  idején) a kommunisták is a börtönben voltak, akik kiszabadulva vezetők lettek. Onnan ismertem őket. Minket a románok el akartak vitetni az oroszokkal, mondván partizánokat etetünk. (Akkor) Ezekhez mentem segítségért: — „Hogy nézik, ártatlan emberek rakásra pusztulnak el. Nem engedik ennük vigyünk” A vezetők között vita volt: — Szabad-e enni adni a foglyoknak? Egy részének az volt a véleménye, hogy nem. (Csobot: —„Aki az orosz ellen harcolt dögöljön meg, ha az apám is”.— Kérdeztem, ő volt-e katona, vagy nyomorék? Nem tudja, hogy mindenkinek menni kellett, ha nem, fejbe lőtték? — „Hát az más…”) —  Nekik jól esett, hogy ennik hordtunk a börtönbe stb. Egy része azon volt, hogy lehet segíteni.

Adtak — Kurkó (Gyárfás) — papírt nekem. Nem ők csinálták. Aztán jól jött, mert megnyerték az embereket, mindenkinek valakije oda volt, ezt átlátták. Kezdtek cikkezni a haláltáborokról. Egyszóval megengedték nekünk, hogy vigyünk élelmet.

Egyszer a Bizottsággal benn voltam. A tífuszosok is a földön fekve haldokoltak. Egy szál szalma nem volt alattuk. Kérdeztem a körorvost (román) — ez emberség? — Vonogatta a vállát. Lügeten elvitt a testvéréhez. A testvérénél egy nagy fénykép fel volt akasztva. Azon Budapesten az Országház előtt körbe—fogózva járták a kör-horát. Derekukon araszos román nemzeti szalag lógott a földig. Felül ráírva a képre „1912 Budapest-i orvostanhallgatók”.

Látogatáskor éppen ebédosztás volt. Egy merőkanál tiszta vízben 3-4 szem paszuly lógott. Ez volt a teljes ebéd, egyéb semmi. Földváron fele német, fele magyar. A magyarokat otthonról szedték fel egy részét. Az őrmester — a Papa — segítségével 5-500 Lei-ért kivettük a menetből, másnap újra betették. — A táborban is emberkereskedelem folyt. Képtelen vagyok már leírni rendesen. Nem látok és agyérgörcs kínoz, idős kor. Amit leírtam előbb megsemmisült. Különböző okokból.

Tehát, megengedték, ennivalót vigyünk be. A magyar orvosokat hívták be. Papp Béla emberfeletti munkát végzett köztük. Diétás konyhát állított fel. A rendes kosztot feljavították abból, amit bevittünk. Első éjszaka feltörték a raktárt az őrök; A faluba csináltuk a raktárt, onnan vitték be a főzéshez az anyagot naponta.

Összevásároltuk a bezárt gyógyszertárakból a gyógyszert, ami volt éppen. Az (iskolai) intézetnek tettem el nagy üveg áfonyákat. Azt szesszel feltöltöttem. Bevittem. Minden élelmet, cukrot, amit nem lehetett kapni.

Az emberek úgy hullottak el, mint a legyek. Nem győztek temetni. Kezük-lábuk kint maradt, úgy temettek. Egy katona koporsóba, — ha betették, két három embert is, elfért.

A szászok csak németeknek (névre) adtak be néha csomagot. Mi az összesnek a kosztját igyekeztünk feljavítani. Azt a keveset, amit bent adtak. Az Intézetnek (A Brassói Római-katolikus Liceum Internátusa) — mivel nem lehetett kapni — mindig egy évre tartalék élelme volt. Azt mind odaadtam. Hoztak be faluról  és adtak a brassóiak is. Marosvásárhelyről is küldtek néhányszor.

Lügeten Magyarországi foglyok voltak. Uradalomban gazdasági udvaron padolatlan barakkban voltak. Az udvaron bokáig érő sár. Nagy volt az elkeseredés. Mennének szívesen dolgozni, itt éhen pusztítják és a kiütéses tífusz. Egyszer már ki akartak törni, legépfegyverezték egy részüket. Ott is a kopasz földön haldokoltak-haltak, takaró, minden nélkül. Pontosan az volt az ebédjük: egy kanál meleg víz, néhány szem paszullyal. Mi ember elpusztult. Hát a regátban, abban a sok táborban.

A kommunistákat — egyformán segítettük a börtönben. Mikor uralomra jutottak odamentem, hogy adjanak valami papírt a románokhoz. Adott Kurkó (Gyárfás), hogy az ők megbízásából dolgozom. Ők nem segítettek mást, mint kivitték, hogy be tudjuk adni az élelmet. A románok nem engedték. A nagy táborból az oroszok az utcára tettek 60 embert — időst, beteget — akiket Tordáról, Kolozsvárról elcipeltek. Rendes vonatközlekedés nem volt. Ezeknek nem volt sem ennivalójuk, sem pénzük. Rongyosak, piszkosak voltak. Derekukra kötve köpőcsésze konzervdoboz. Elmondták, hogy a táborban, akinek nem volt mibe tenni azt a kis locsot — a markukat tartották, a forró levet oda tették. Szemétdombról felszedték azokat a dobozokat. Rémes dolgokat meséltek, az orosz bejövetelkor mit vittek véghez…

Közelben volt egy stadion. Oda bevittem (őket), élelmet vittünk. A Népszövetség (Romániai Magyar Népi Szövetség) szerzett egy marhavagont és így haza szállítottuk őket. Hosszas vita után tértek belátásra (A népszöv. vezetői), hogy azok is emberek, akiken segíteni kell.

Az orosz táborba névre szóló csomagot adhattunk be. Szegények, kis papírra nevüket felírták, kavicsot csomagoltak bele, úgy dobálták ki. Egész nap. Mindenkit megkértem  (a környéken), hogy (szedjék össze) adják ide nekünk. Minden reggel egy stráfszekér élelmet oda vittünk. A szlovák katonák segítségünkre voltak. Azok voltak a tolmácsok. Mi is igyekeztünk meghálálni. A neveket felírtuk egy ívpapírra, a szlovákoknak adtuk, hogy ezeknek itt vannak a hozzátartozóik, hívják ki. Mindig rengeteg ember volt ott (a tábor környékén) akik keresték a hozzátartozóikat.

 Volt egy nagy térség, azután egy asztal, két őrbódé. Az asztalnál oroszok. A foglyot oda hozták, ott átadhattuk az élelmet. Megkérdezték „a felesége?” — mondtam, igen, igen. Ők oroszul én magyarul. „Mama?” — igen, igen. Sokszor kellett menni. Az orosz csavargatta a fejét: „— Ej, mámi, mámi!”, máskor a szlovák kiabált: „— Tessék gyorsan elbújni, meglátta a kapitány!” Volt, hogy útközben a kapitány elfogott, megrázott. Egyszer odaadtam egy  elemes zseblámpát a szatyromból. Hozzám akarta ütni, de a végén elvette. Újdonság volt nekik akkor. Szájmuzsikát, ilyesmit is vittem. Az asztal alatt odaadtam. Figyelték őket is.

A drótsövénynek hátat fordítva hallgattam, mit akarnak a foglyok.

Egy alkalommal egyik kiáltja: —„Engem soha se hívtak ki.”

„— Mondja hamar a nevét! — de,  mit mondjak, ki nekem?”

„— Mondjon, amit akar.” Idősebb ember volt.

„— Azt fogom mondani, a testvérem, jó?” —

Sikerült kihívnom. Szegények, úgy féltek. Rákiáltanak, ki nekem? — feleli megijedve „Az anyám”. Rám néznek, hogy mámá vagyok? Intettem, igen, igen. Mondtam, ne féljen, még adjon valakinek bent. Szerencsére lehetett akármit mondani, nem értették. Volt, hogy sokmindent elnéztek… A kapitány is mérges volt, de nem volt rossz.

            A vonathoz is kimentünk naponta. Ez elosztó tábor volt. Vittek egy nagy szállítmányt, berakták a marhavagonokba. Mi egy szekér élelmet kivittünk, leraktuk a sínek közé, várva a jó szerencsét, hogy be tudjuk adni.

            Egyszer berobog egy nagy sebesült vonat (orosz). Leugornak róla az oroszok. De vadak voltak. Egyenesen ránk jöttek. Erre mindenki elszaladt, egyedül maradtam. Gondoltam nem hagyom ott a sok élelmet… A  kapitány meglátta. A másik vonatnál (rakodtak éppen). Oda szaladt, a puskatussal elverte őket, vissza a vonatra. Akkor felhúzta rám is a puskatust, kiáltotta, szedjem össze a zsákokat és vigyem onnat. Mondtam és mutattam, hogy nem tudom. Erre otthagyott. Nem bántott. Később mégis be tudtuk adni az egészet, mielőtt elindították a foglyokat.

            Egyszer sikerült egy egész nagy stráfszekér szalámit, hentesárut szerezni.  Kivisszük, megneszelték, mit hoztunk. Jött az orosz és mondja, bevihetjük, és a táborban kioszthatjuk. Csodáltam, de elhittem. Kinyitották a kaput, a szekér bement, de a kaput ránk csapták, kint maradtunk. Nem igen tudtam megbocsátani nekik és magamnak. Milyen nehezen szereztem és mibe került.

Más alkalommal nem engedtek a vonathoz. Azért minden kocsiba feladtunk valamit. Azon a kis ablakon, ami szeges dróttal be volt húzva. Elkapták a szatyrot, vagy kosarat, amit felnyújtottam. Pillanatra kiszedték. Az őrök szaladtak, lőttek a lábam mellé. Még egy kocsi volt hátra, azok könyörögnek, hogy milyen éhesek, mutogatták. Az őrök türelmüket veszítve dühösek voltak, szaladtak, lőttek. Őket is figyelték. Hozott valaki még egy kosár jó ennivalót. Úgy sajnáltam, gondoltam, akármi lesz is, én ezzel oda szaladok. Az őr is szaladt és lőtt. Elkapták a foglyok a (kosár) fülét és szedték ki. Az őr engemet elkap, hogy vessen fel a vonatra. Több ezer ember volt mindig. Elszaladt mindenki, otthagytak. Én sem voltam már eleven. Szembe fordultam az orosszal. Elhaló hangon, magyarul kérdezem, most mit csinál velem? Erre elengedett, majd összeestem az ijedtségtől és lassan elindultam

Máskor tiszta mezitláb voltak (a foglyok). Közben lehúzatták a lábukról a csizmát, harisnyát, mikor kirakták a vagonba őket. Vettem Ibszennél fatalpú vászon bakancsokat, más nem is volt. Jó távolságban a vonattól megálltunk. Pénzt tettem a cipőhöz, kezembe fogtam és intettem az őrnek, mutattam a cipőt, pénzt. Sétált. Sétált — egyszer odajön, kiveszi a kezemből. Megint sétál, és meglöki a kocsi ajtaját egy kis résen bedobja (a cipőt). Az összest be tudtam adni így.

 

*   *   *   *

 

Az első világháború kezdete előtt a kaszálóban beszélték az emberek, hogy háború lesz, akkor majd felmennek a Hargitára barlangokba.

Nem sejtették, hogy hajuk szála is megszámláltatik. Falunk útvonalban volt a háború alatt, mindig megrakva katonasággal… Trénesek laktak beszállásolva házakhoz. Végig mentek a falun és csak ráírták a kapura: 60-20-12 ember, 3 pár ló vagy éppen ahánynak szállás kellett. Nem számított, ha tíz gyermek is volt a családban. Gyakran rekviráltak élelmet. Elvették a család kis gabonáját. Végigjárták az épületeket. A csűrben a szénát szuronnyal vizsgálták. Ha be volt téve egy-egy zsák gabona kenyérnek, vagy vetőmagnak, azt kitapogatták. Szegénység volt, hát rizs, cukor, kávé nem létezett, legtöbbször kenyér sem.

A német katonák legjobban el voltak látva élelemmel. Kávé kockában, cukor is benne. Nem is láttunk olyant még. Némelykor adtak egy-egy dobozzal cserébe szüléinknek. Gondosan el volt zárva. Egyszer annyira kívántam, hogy egy kis kockát — mint fél cm. — kivettem és megettem. Egy hétig sírtam titokban, hogy milyen szégyen lesz, ha megtudják, hogy kérés nélkül hozzányúltam, kivettem egy kockát.

Különben kicsi iskolás voltam. Az írástudatlan katonáknak állandóan kellett írnom haza. A tábori lapok felét virágokkal kifestettem, berajzoltam.

Meneküléskor szekéren mentünk Kolozs megyébe a szekér mellett, a szekéren a kicsik voltak. Az idegen román falvakon nem engedték, hogy kenyeret süssünk, vizet sem adtak. Az utak szélén tanyáztunk, megint mentünk tovább. Haza hamarabb jöttünk. Nekem szereztek élelmet a felnőttek.

Itthon természetesen semmi nem maradt. Kétszer menekültünk. Minden elveszett, ajtót, ablakot leszedték.

Meg kell emlékezzünk a hős csendőrökről, akik az ellenség keresésekor mind ottmaradtak a csatatéren… A katonaságot elvitték a frontra. Azt hitték, itt nincs veszély, amikor éjjel hadüzenet nélkül betörtek, (a románok) Csak az a kevés csendőr volt, akik mind meghaltak. Orosz Mihály volt a parancsnokuk. Kiváló, becsületes ember volt. A legnagyobb kitüntetéseket megkapta. Ott maradt fiatal felesége, 8 hónapos kisleánykája. Az is olyan rendkívüli képességekkel bírt. 6 éves korában meghalt difteritiszben, ami nagy járvány volt akkoriban. Az apját mindig siratta (Gizike) az apját mindig siratta. Rendkívüli okos gyermek volt. Édesanyám nevelte, úgy ragaszkodott is hozzánk. A nagyanyja neki is Édesanyám volt. Ott van a (Csíkmadéfalvi) temetőben az elhagyott kicsi sírja. Akihez minden nap kimentem.

 

(folyt. köv.)                 

Legutóbbi módosítás: 2007.07.27. @ 12:02 :: Bárányi Ildikó
Szerző Bárányi Ildikó 0 Írás
Nyugdíjas orvos vagyok, benne a hetedik évtizedben. Jelenleg a Máltai Segélyszolgálat temesvári vezetőjeként szeretetszolgálati és karitativ tevékenységet folytatok.1960 óta jelennek meg írásaim. A Román Írószövetség tagja vagyok 1989 óta. Voltam már a Torony tagja, ahonnan egy időre eltávoztam, személyes érzékenység miatt. De a céljaitok tisztelete visszahozott ebbe az alkotó közösségbe.Köszönet a felajált lehetőségért!