Legjobb úton voltam a teljes önállósodás felé, s akkor megint elkövettem egy marhaságot. Pedig megmondta Kati néni, csak nem hallgattam rá:
— Az jó lesz, lányom, ha hazamész a faludba és a sajátodban hajtod álomra a fejedet. Csak feleségül ne menj a sógorodhoz, erre ügyelj!
Nem ügyeltem. Elegem volt a reggel fél hatkori kelésből, a gyermekkel való hajnali bajlódásból. Hatkor kellett felkölteni, lelket verni bele, különben nem ébred fel egyedül és elkésik az iskolából. Otthon akartam maradni végre. Tartson el engem is valaki, mint annyi mást, úgy akartam befejezni az egyetemet, hogy ne érezzem minden szesszióban halálra hajszolt kancának magam. Nyugalmat akartam, s hogy legyen valaki az én hátam mögött is.
Mindenki tartozik valakihez, csak én voltam — s vagyok — olyan, mint a senkiföldje két országhatár között. Nem hasznos tulajdona senkinek, de minden rajta átlépő nyomát gondosan megőrző, elgereblyézett, felszántott talaj-sáv. Eleven leltára kóbor kutyáknak, mezei nyulaknak és férfiaknak: Gábornak, Sanyinak, Dénesnek és még ki tudja hánynak, ha sokáig élek? Mindörökké önmagamra utalva.
Akkor azt hittem, számíthatok a más segítségére én is. Tévedtem.
Az alatt a három hónap alatt, amíg titokban Rádullyal éltem, arra sem volt idő, hogy szeretni megtanuljak. Utána öt év Sanyival. Kezdetben egyikünk ügyetlenebb volt, mint a másik. Talán a tudat, hogy úgy ismertettek össze bennünket — nem mi választottuk ki egymást az embertömegből —, meggátolt mindkettőnket abban, hogy felszabadultan szeretkezzünk. Bennem ott bujkált a terhességtől való félelem is. Bár kijártam Kati néni ingyen szex-tanfolyamát, mégse hittem benne, eleinte. Mire összeszoktunk, és a találkozások kezdtek számomra is élvezetet jelenteni, akkorra Sanyi befejezte az egyetemet és elment.
Rajta kívül csak a karbantartó mesterrel feküdtem le hébe-hóba. Ha a gép nincs jól beállítva nem lehet keresni semmit. Diszkrét volt, a gyárban nem tudták meg, és soha sem álltam géphibásodás miatt. Nem is volt csúnya ember. Nekem jobban tetszett, mint Sanyi, de felesége volt, két gyermeke, s én akkorra megtanultam, hogy jobb botrány nélkül élni.
Ha nagyritkán eszembe jutott boldogságról álmodozni, olyankor az a folyóparti naplemente jelent meg a képzeletemben, s Ráduly maradt számomra a nagybetűs Férfi. Nem csoda hát, ha Kati néni minden intelme ellenére is hozzámentem feleségül. Sajnos az öreglánynak ez alkalommal is igaza lett.
A Rádullyal való új szerelem nem ment sehogy! Lehet túl sokat vártam, az volt a baj… Nem ment és kész. Főleg az állandó mosdatlansága bántott. Nem mondhattam meg úgy egyenesen, hát elkezdtem érvelni amellett, hogy fürdőszobát csináljunk:
— A villanyt bevezettettük, lehet motort szerezni, húzunk vizet a kútból. A konyha egyik oldalából le lehet választani egy szobácskát, nem olyan nagy ügy.
— Lehet, hogy neked nem nagy ügy, de nekem igen. Egy évig kell dolgozzam, hogy a motorra való kétezer lejt összeszedjem. S miért öljem magam, hogy mindent, amit keresek örökösen ebbe a rohadt házba öljek, amibe még társtulajdonosnak se íratsz be? Leánykori nevedre telekkönyveztetted a házat még a házasságkötés előtt, hogy nekem soha semmiféle követelésem ne lehessen. Attól, hogy nincs annyi iskolám, mint neked, hülye még nem vagyok. Tudom én, hogy van ez, volt alkalmam megismerni a fajtádat. Ráduly húz, mint a barom, de semmi sem az övé a házban…
A fürdőszoba egyelőre elmaradt, vele az én testi megelégedésem is. De sápadt vézna Győzőkémnek a jó levegőn és házi koszton végre kezdett rendes gyermek formája lenni, az arca kitelt és megszínesedett, egy-két iskolai verekedés után megtanult visszaütni is, végül nem bántam meg, hogy hazamentem.
Csak Rádullyal nem tudtam mihez kezdeni. Semmit se lehetett megbeszélni vele. Ha anyagiakról volt szó csak morgott rendületlen. Ha más egyébről, ne adj isten filmről, könyvről, színházról, hallgatott, mint a csuka — nem volt véleménye és nem is érdekelte. Ezek után, ha legalább kefélni lehetett volna vele, úgy istenigazában, de mindig ápolatlan volt, amitől lemerevedtem, és ette a fene az egészet. Próbáltam visszaemlékezni az évekkel azelőtti három hónapra, hogy lehet, hogy akkor, ezt nem vettem észre? Vagy talán akkor még nem volt ilyen? Vagy én lettem közben egészen más? Ezek most már jobbára megválaszolatlan kérdések maradnak, de nincs is semmi jelentőségük. A tényen, hogy nem sikerült, úgysem változtathatnak.
Akkoriban kerestek könyvelőt a kollektív gazdaságban. Szóltak nekem, ha elvállalnám, az utolsó év vizsgáit közben is letehetem. Faluhelyen nem hányódnak a közgazdász álláslehetőségek, természetes, hogy elfogadtam az ajánlatot. Ráduly ennek is ellene volt:
— Az asszony üljön itthon, törődjön a gazdasággal. Mi lesz a tyúkokkal, libákkal, malacokkal?
Mi lett volna? Eladtam őket. A pénzen vettem meg a fürdőszobához szükséges anyagok egy részét. Szerződtem a szövetkezettel, hogy megcsinálják. Az első fizetésemből kifizettem a munkadíjat, csempét csak a második hónapban sikerült vennem és csak egy fél év múlva rakattam fel, de végre lehetett fürödni.
Lehetett volna, mert csak én fürödtem és Győzőke. Ráduly, ha mondtam:
— Van meleg víz — azt felelte:
— Mit mosdatnál örökké? Füröszd a kölyket! Azon a nyáron es jobb lett volna, ha kevesebbet feredünk…
Három évig bírtuk ki egymást. Nem állítom, hogy neki könnyű volt. Naptár szerint védekeztem, hogy ne maradjak terhes. Ráduly szeretett volna még egy gyereket. Én nem! Nem akarom, hogy az enyémek is kitúrják egymást a házból. Csak bajnak van a testvér, inkább nekem se lett volna…
Közben kiderült rólam, hogy mániákus újító vagyok. Magam sem voltam tisztában vele addig, hogy ilyen energiák lappanganak bennem. A fürdőszoba után külön bejárat kellett a fiam szobájába, utána a konyhába vezettettem be a vizet, kicseréltem az ereszt, letakaríttattam a tetőcserepeket.
— Még meddig bütykölteted velem ezt a rohadt házat? — lázadt fel Ráduly nem egyszer. Ha tudná, hogy egészen mostanáig bütyköltettem. Tíz év. De kész van a saját központi fűtés, a fedett terasz, és anya sírját is megcsináltattam… S mert egyetlen férfi sem bírta cérnával, hát mindezt egyedül.
Igaz, hogy negyven éves lettem közben, de az én gyermekem nem kell a világban otthontalan kujtorogjon, mert nincs semmije.
De tudja is értékelni a lelkem. Amikor szóba került, milyen iskolába iratkozzon, akkor beszéltünk először komolyabban.
— Anya, én úgy gondoltam, hogy kertészeti szaklíceumba megyek, hogy miután elvégeztem, haza kerülhessek. Nem hagyhatlak egyedül.
— S ha igazán nagy koponyának bizonyulnál, még mindig elvégezheted az agrármérnökit. Lehet, egy szép nap te lennél az elnök…
— Te viccelsz, anya?
— Egy kicsit viccelek. De nem lehetetlen.
Katonaság előtt nem felvételizett. Most győzködöm, hogy próbálja meg. Nem buta gyermek, csak nem elég szorgalmas.
Biztonságos otthont teremtettem neki, a „földönfutó szegény bitang” címzetes rang helyébe, mely amúgy utolérte volna előbb-utóbb. Meg tudom mutatni, miért éltem, nem úgy, mint egyesek.
Persze, hogy belekeményedtem, Anyám. Madárkádból ragadozó madár lett! Különben engem szedtek volna szét… Ne nézzék az embert hülyének! Eleinte azt gondolták, Pirike mindent elkönyvel szépen. Jön egyik nap az elnök.
— Pirike, drága, megdöglött egy kéthetes malac, el kell könyvelni a megengedett veszteségszázalékon belül.
— Igen? Hát jó, de előbb látni akarom. Hol a döglött malac? Tetszik tudni hogy van, elnök elvtárs, elvégre én felelek…
— Hogyne, hogyne, Pirike drága. De még mennyire, hogy igaza van. Csakhogy már elásták azt a malacot… János bácsi! (Az öreg az elnök belső bizalmi embere.) Vigyen haza a Pirike elvtársnő lakására öt kilót abból a húsból, de este, hogy ne lássa senki.
Mert az úgy van, hogy egy kéthetes malacot a nagyobbakból áttesznek a hathetesekhez, onnan a legnagyobbat a kéthónaposokhoz, onnan a három hónaposokhoz és így tovább. A végén marad egy hízott disznó, levágni olyan alkalmakkor, ha jön egy revíziós bizottság, nem tudom honnan, vagy motorina * kell. Mert a kiutalás sohasem elég. De ha kapsz is kiutalást papíron, lehet, hogy örökre papír marad, mert több üzemanyagot használsz el, mint amennyit adnak, olyan sokszor kell járkálnod érte, hogy megkapd. Ahányszor kérded, azt válaszolják: Nincs. A munka áll, a termés ott romlik el a lábán, vagy halomba rothad az út két oldalán. Ehhez képest nem veszteség az az egy szál disznó, amit feláldozunk a közoltárán.
Eleinte nem tudtam, mit kezdjek öt kiló hússal. Csak disznóvágáskor volt ennyi a házban. Azután hallottam, árulnak mélyhűtős frizsidert és hűtőládát. Vettem ezt is, azt is, így most nem probléma ez se. A főzés sem akkora gond azóta. Most elkészítettem az ételt tizenkét napra előre, ott áll lefagyasztva. A fiam csak kivesz egy adagot, megmelegíti és eheti is.
Mikor Ráduly felesége lettem azt képzeltem, hogy a szerelem is ilyen, elővehető és újramelegíthető. De nagyot tévedtem. Kocsonyát és a szerelmet nem szabad befagyasztani! Tönkremegy a kötőanyaga…
Miután elváltunk végre, és elment a faluból, ott álltam újra, szabad prédaként. Legalábbis azt hitte mindenki, próbálkozott is, az elnöktől a milicistáig. De elegem volt a falumbeliekből. Két évig nem engedtem senkit az ágyamba. Akkor helyezték az iskolába Dénest…
Ő kellene legyen a szép az életemben, lenne is, ha vége nem volna. De vége. Egy tapasztalattal több, egy ábránddal kevesebb…Talán, ha nem költözünk össze… Most már mindegy.
Végre valaki, aki szellemileg is társam lehetett, az ágyban is megértettük egymást. Ő is elvált ember, nincs mit egymás szemére vetnünk. Azt hittem, az a négy év korkülönbség nem számít. Ráduly tíz évvel volt idősebb, mint én, mégsem azon múlt ki a házasságunk. Lám, a fiatalabbal jobban megértettük egymást, míg azon a rohadt kocsin össze nem vesztünk.
Autót akar venni, kéz alatt, de közben gatyája sincs elég. A fizetést nem adta a házba, hisz nem vagyok a felesége. Néha vásárolt ezt-azt, de lényegesen kevesebbet, mint amit megetettem vele. S most azt kívánta volna, hogy adjak én pénzt a kocsira. Egy feltétellel, mondottam, engem is beíratsz tulajdonosnak. Ezen aztán megment a barátság. Annyira öreg azért nem vagyok, hogy pénzért vásároljam meg a szeretőmet. Vagy, ha igen, hát nincs is szükségem senkire. Elvenni végül is nem akar. Előbb ő erősködött, hogy házasodjunk össze, de mire beleegyeztem volna, meggondolta magát.
Akkor élősködjön a más nyakán. Én semmibe vettem miatta a falu száját, mert mindenki tudta, hogy a tanár úr hozzám költözött — állítólag albérletbe —, s most még azon is röhögjenek, hogy autót vett neki Pirike… Na nem! Inkább elnyaralom a pénzt.
Kitakarítottam a nyomát is a házból, s ha hazamentem, új életet kezdek, mondanám, hiszen jobban hangzik. Ha hazamentem, megint csak menthetetlenül egyedül leszek, mert hát ott a fiam, igaz, csak nem vagyok még elég öreg…
Mindenki azt mondja, hogy szép voltam, s állítólag ma is az vagyok. Butának se születtem, hogy lehet mégis, hogy nem tudtam magamnak egy hozzám illő férjet találni? Lehet, hogy van olyan ember, aki elég önmagának, s ha így van, miért nyavalygok mégis valaki társ, valami támasz után?
Ha továbbra is úgy élek itt, ahogy eddig: reggel napozás, délután alvás, este olvasás és elölről az egészet, akkor a nyavalygással is maradok. De ma este feldobom a szépen lebarnult testemet az Astóriában és az öt százast is, — ott egye meg a fene — egyszer az életben.
Fogok magamnak egy pénzes pasast, jó öreget. Elvétetem magam vele… Aztán hamar feldobja a talpát, s megint egyedül maradtál te liba, csak esetleg valamivel gazdagabban. De a bárba ma este igazán elmegyek. Nem halhatok meg úgy, hogy sohasem jártam egy fényes vendéglőben. Nem láttam egy revüműsort élőben, csak felvételről és nem kóstoltam meg, hogy milyen a Cinzano.
Keresek magamnak egy pasast! Egyetlen estére, miért ne?
Kati néni szerint, azt igazán egyszerű találni. Sokkal egyszerűbb, mint stabil barátot. Tudta az öreglány, amit tudott…
Ez nyeszlett, nincs hozzá gusztusom. Ez a fiam lehetne, miért is nem hoztam el Győzőt? Unta volna magát. Neki már elege van a tengerből, inkább sízni és kirándulni jár. Szerinte a tengerpart tele van surmó alakokkal, akik csak a táskarádiókat bőgetik, vedelik a sört és közben úrnak képzelik magukat. A hegy szépségéért meg kell szenvedni. Oda nem jár senki felvágni.
Ahogy elnézem ezt a három példányt itt előttem, lehet, hogy igazad van fiam. Nagypapa, papa és unoka. Tévedés kizárva, ez itt három generáció. A két felnőtt olvadozik a kis srác csodálatától. Lehet is: piros nájlon napozópapucs, sárga harisnya, lila térdnadrág, térdben és derékban fodrosan, sárga ing és piros-fekete csíkos nadrágtartó. Az egész tetejébe, dísznek ráakasztva egy kék, halacskás fürdőköpeny.
Vajon hol van a mamóka, aki képes volt ezt így kiállítani, a két érett férfiú legnagyobb büszkeségére? Mert büszkék rá, bizonyúristen, látszik rajtuk… Bezzeg, az ilyennek van férje!
Na, de mi lesz a kereséssel? Ez egészen jól néz ki, de biztosan van felesége. Így van. Most karol belé. A valahogy kinéző férfiaknak rendszerint van egy ronda, kövér feleségük, vagy sovány és buta, de úgy ragaszkodnak hozzájuk, akár a lelki üdvösségükhöz. És nem mehetek el egy társaságba, mert minden nő tőlem félti a férjét. Mindenki azt hiszi a sajátjáról, hogy nekem is olyan értékes az illető, mint neki. Az is baj, ha szép az ember. Bár, ami azt illeti, ezzel egyre kevesebb bajod lesz, ne félj! Figyeld meg, egy hete vagy itt és még senki, semmilyen ajánlatot nem tett, se tisztességeset, hogy legalább beszélgetnénk. Tisztességtelent meg még annyira se.
Fiam szeme színe van megint a tengernek. Vajon eszik-e az a gyermek? Feladok egy telefonmeghívást holnapra, abba a sárfészekbe még direkt telefonálni sem lehet, mégis az az otthonom. Hazamegyek. Haza a fészkembe. Csak ott vagyok elememben, ahol mindig hozzáragaszthatok egy szalmaszálat, hadd maradjon legalább ennyi utánam. És könyvelem tovább, a nagy gazdaság kis csalásait, kevesebb malacot és több nyugdíjast, mint amennyi létezik, hogy kiadhassuk a megígért részesedést.
Mert ragaszkodik hozzá az ember, hogy beváltsák az ígéreteket.
Nekem még az Isten se ígért semmit. Boldogságot is csak a túlvilágon. Tartsa meg magának!
Megyek, úszom egyet.
Milyen jó ez a tiszta kékség, bennebb… bennebb… fiamszemű a tenger, elringatna csendesen… bennebb… bennebb… csak az ég és a víz… a tiszta ég és a tiszta víz… Megszabadít minden szennytől…
Mi lenne, ha újra levetkeznék egészen? Azóta se fürödtem ruhátlan… Milyen lágyan, kéjesen simogat, akárha nászágyban feküdnék ölelésre tárt karokkal. Csak a víz alattam, csak az ég felettem, csak a víz, csak az ég… Kitárt szárnyú vijjogó madarak!
Hol a part? Hol vagytok? Emberek! Rínak a madarak — Aj, aj, aj!
* Disel olaj, románul
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 12:49 :: Bárányi Ildikó
