P. Tóth Irén : Constantin Chirita: A cseresznyevirág lovagjai II.

-fordítás-

 

De Tiku nem volt honnan tudja ezt, és ahányszor elment az öreg ablaka mellett az orra elé téve kezét integetett, vagy egy képzelt láncon egy képzeletbeli kutyát húzott maga után, mondván:

— Gyere, gyere, Cingilingi, mutasd meg nekem a farkaddal, hogy hány óra van?!

A kicsik majd megpukkadtak a nevetéstől, az öreg összeráncolta a homlokát és megfenyegette kegyetlenül az ujjával, és Tiku nagy erőfeszítések árán (hm!) megpróbált rájönni, hogy min szórakoznak olyan nagyon a többiek. Annyira megszokta ezt a játékot Tik, hogy a saját kutyájának is tartott egy második keresztelőt, ahol a Combi név mellé megkapta a Cingilingit is. Mindent megtett azért, hogy megtanítsa mutatni az időt a farkával. De hogy ez a második név ne menjen feledésbe, és mert azt hitte, hogy Timó apó őt valamiért nem szívleli, Tiku elhatározta, hogy a Cingilingi nevet akkor fogja használni, amikor a kutya valami rosszat tett, és meg kell büntetni, a Combit, pedig akkor, amikor meg kell jutalmazni vagy bátorítani. Sok próba kellett, amíg ilyen típusú mondatokat tanult meg:

— Te utálatos dög, elvetemült Cingilingi! Hova dugtad el a cipőmet? Takarodj a kuckódba, Cingilingi! Mars!

— Bravó, Combi! Bravó! Legközelebb az egész bundáját tépd le, csak a farka maradjon, hogy legyen mit meghúzni…

A látszat ellenére azonban Tiku szerette az öreget. Hiába vágott pofákat neki, utánozta a tüsszentését, de ki más dugott néha a bakancsába egy-egy szépen becsomagolt narancsot, piros papírba? Véletlenül megtudta a kis kópé, hogy Timó apó semmit nem szeret úgy, mint a narancsot, és ezért titokban odacsempészte neki.

Amint látjuk, egyik sem merte megmutatni a másik iránt érzett rokonszenvét, pedig ez eddig még nem történt meg velük.

 

2

 

Timó apó hosszan megrázta a csengőt. Tulajdonképpen, amit csengőnek nevezünk, az egy óriási nagy harangnak is beillett volna. Nemcsak szokásbál rázta az öreg ezt a csengőt, hanem azért is, mert örült minden vele való találkozásnak, és semmiképp sem használta volna az új csengőt, mert olyan unalmasnak és személytelennek tartotta az egyforma, monoton csengését. Szívesebben járta volna végig az egész iskolát a csengővel a kezében, minthogy megnyomja azokat a kis gombokat a titkárság mellett, amelyek nem tudtak olyan szépen zenélni, mint a régi csengő az ő kezében. A gombok fölött még egy elektromos óra is volt, ami nagyon idegesítette volna az öreget, mert úgy érezte volna, hogy ez az óra őt ellenőrzi abban, hogy pontosan jelzi-e a szüneteket. Éppen ezért, még akkor sem pillantott fel az órára, amikor másodjára is megrázta a csengőt. De ha valaki más ezt megtette volna, meglepetten látta volna, hogy még van öt teljes perc a szünetig. És mert ez volt ebben az évben az első nap, amikor hosszabbított szünet volt, azt jelentette Timó apó nyelvén, hogy már csak pár nap van a vakációig. „Igen!” mondta az öreg magában, és megrázta harmadjára is a csengőt, ami különleges, szomorú hangokat hallatott. Miután visszatette helyére a csengőt, lement a széles lépcsőn, ami összekötötte az iskola épületét az udvarral. A legalsó lépcsőfokon megállt, mint egy őr, a bronzból készült oroszlán mellett, mely a jobb oldalon állt, és várt néhány percet. Az ajtó nyílására felkapta a fejét, és elégedetten kísérte a tekintetével a lépcsőn ugráló törpét, majd elsétált a titkárság elé. Most sem tévedett: az első gyerek, aki az udvarra ért nem volt más, mint Tiku.

Igen, igen! Tiku volt az első, aki egy éles sikítással megtörte a csendet, és jelezte az elkövetkező hangzavart. Néhány pillanat múlva az óriási udvar, melyet magas nyárfák és öreg gesztenyefák őriztek megtelt gyerekzsivajjal. Csoportok alakultak, folytatódtak a tegnap félbehagyott játékok, vagy újak kezdődtek. Osztályonként, csoportonként, padsoronként, egy babiloni zűrzavar, amelyben mégis mindenkinek megvolt a saját helye: lóugrás, kicsi a rakás, ötven méteres síkfutás, ugrálók, labdázók, egyensúlyozók, nyafogások, nevetések, kiabálások, tapsok, grimaszok, leckeismétlések, titkok, foci, dicséretek, kérések, szendvicsek, foci, leskelődések, provokálások, és megint foci. De voltak olyan területek, ahol a nagyok ismételtek a vizsgákra, vagy csak gondterhelten sétáltak, kommentálva a sporteseményeket, vagy a legújabb filmeket, néha-néha lenézően figyelni a kicsiket, akik majd megőrjítették őket a hangoskodásukkal és az ugra-bugrálásukkal. De a kicsik a hátuk mögött rájuk nyújtották a nyelvüket, és eszükbe sem jutott, hogy néhány év múlva ők is ugyanúgy lenézik majd a kisebbeket.

Az udvar egyik részén a középső csoportos fiúk kapura lőttek. Célzott lövések, dörgő bombák, melyek megpróbáltak bejutni a sapkákból, kövekből, pulóverekből készített kapuba. A kapus, egy nyolcadikos srác, egyetlen labdát sem engedett be a kapuba. Még akkor sem, amikor Tiku, aki az egyetlen ötödikes volt, akit nem zavartak el a közelükből, olyan okból, ami nemsokára ki fog derülni, odarohant a labdához és úgy tett mintha balra akarna rúgni teljes erőből, de mégis a jobb felső sarokba lőtte, nem veszítette a fejét, és megfogta a labdát. Az elkeseredett focista kinyújtotta a kapusra a nyelvét teljes szépségében, és másfele vette az irányt, egy csapat gyerekkel a nyomában.

— Hé, Tik! Láttad, hogy véd ma Sergiu? Fogadjunk, haljak meg, ha ma lyukat tudsz neki rúgni!

Tiku el nem titkolt megvetéssel nézett le a merész csöppségre, és azonnal lehatározta, hogy helyrerakja:

— Én? Sergiut?!…Ha! Ha!… Tiszta pucéron hagynálak, hallod, ha veled kezdenék! Még a bőrödet is elnyerném… Ha nem lennék diák, ma a válogatottban játszanék…

— Peeersze! Ismerlek én. Tudom, hogy csak dicsekszel. Hát tudd meg, hogy ma senki nem tud Sergiunak gólt lőni! Fogadsz velem?

— Szerencséd van, hogy nem szeretem a szegény embereket, vagyis a kopasztott embereket… Különben azonnal fogadnék veled.

Tiku ujjai vészesen közeledtek a bátor legényke orra felé, de hirtelen ez a mozdulat félbe maradt, meglepve ezzel még jobban Sergiu lelkes csodálóját. Tiku pillantása a tornaszerek környékén fedezett fel valakit: egy nagydarab fiút, aki a szereken gyakorolt. A srác nem volt több tizenhat évesnél, de a testalkata, a csupasz karjai, amelynek az izmai úgy ugráltak mintha acélból lennének, óriási erőről és hajlékonyságról tanúskodtak. A gyerekhad követte Tikut, utánozva minden mozdulatát. Lassú mozgásukkal, félre tartott nyakukkal, tekintetükkel csak egyetlen pontra szögezve, úgy néztek ki, mintha valami titokzatos rituálét gyakorolnának. Még a lépések is egyszerre csattantak, és olyan mély csendben közeledtek, ami szokatlan volt az iskola legzajosabb diákjaitól.

A csendet vágni lehetett a tornaszerek közelében. A nézők, kicsik és nagyok, bénultan figyelték, mi történik a fejük fölött. A nagydarab fiú felkapaszkodott egy kötélen a lábai segítsége nélkül, majd egy könnyed ugrással egy vastag dróton termett, ami átszelte az egész udvart, öt méter magasan, semmi hasznára. Majd nyugodtan, lemosolyogva valakire a magasból, talált magának egy pihentető pozíciót.

— Látjátok, hé! — kiáltott a fiúkra Tiku, akik megszeppenve figyelték a mutatványt. Ez Ursu, a nővérem osztálytársa, és az én legjobb barátom. Együtt gyakorolunk a szereknél. Ha látnátok, milyen szaltókat ugrunk ketten… Ez egy semmiség…

— Na ne dicsekedj már annyit, kis nyavalyás — szólt rá egy magas, sovány, nagyorrú fiú. — Még a végén kiderül hogy cirkuszi akrobata vagy.

A nagyorrú sértése, főleg a többi fiú előtt, nagyon bántón érintette Tikut, aki hirtelen köpni-nyelni sem tudott. Szerencsére a nagyorrú tovább folytatta útját, hátha talál másokat is, akikbe bele lehet kötni, de ezek általában a kicsik közül kerültek ki. Így nem hallhatta Tiku kommentárját:

— Hé, skacok, ha kérdi a tancsi természetnél, hogy hívják azt a hülye madarat, amelyik a farkát mozgatja, mondjátok, hogy Pompilika.

 

Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 07:54 :: P. Tóth Irén

Szerző P. Tóth Irén 202 Írás
Én Szemeim - csukott ablakok, pilláim - leeresztett függöny. Füleim - süketté lett falak, életem - csendbe burkolt börtön. Nem mondhatom el senkinek a titkot... Ne tudjon rólam senki, semmit. Született, élt, meghalt - talán csak ennyit.