Dezső Ilona Anna : Prímás leszek

Illusztráció: saját kép; anyaga: vászon-akril; mérete: 70 x 50 cm

András napjára elkezdett esni a hó. Picit mutogatta erejét már Katalinkor is, de csak alábbhagyott a kedve. Ám mire a Gyuri ártányra kerül a sor, egészen szépen rázogatja szakállát az öreg tél. Még hajnal előtt ébred a ház, csak úgy virítanak ablakai. Igyekszik Rica a kenyérsütéssel, négy órára kifűtötte az udvari kemencét, mellette várja azok elkészültét. A foszlós kalács apró formákban, a maradék zsírból sebtében összemorzsolt pogácsa megdőlve vár sorára a háziszőttes kendő alatt. Mire a böllér és a fogólegények megérkeznek, elkészül a friss, ropogós kenyér.

— Hol vagy már, asszony? — vonja kérdőre férje, aki túl a harmadik kupicán, vöröslő orral és annál is színesebb nyakkal igen csak jó kedvvel tartja kezében a véres-tálat. A disznó acsarkodik, amint megérzi a sok idegen ember szagát, ijedtében behúzódik az ól legbelső sarkába, alig bírják kicibálni. Nincs kegyelem, aminek meg kell lenni, az megtörténik.

— Jaj! — kiáltja el magát fájdalmasan Rica — csak ne én neveltem volna szopós kora óta —, s mint rendre mindegyiket, a Gyurit is megsiratja.

Gyorsan járnak a kezek, készül a sok finomság, töltve a kolbász, a hurkának való is megfőtt odakint a nagy üstben. Már töltik, mire hazaér nagyfiúk a kollégiumból.

— Na hiszen! Rád várhattam volna! — köszönti apja.

— Édesapám, nem úgy van az, alig kaptam engedélyt a hazajövetelre, ez református kollégium ám, nem lehet csak úgy ni, ki-be lófrálni!

— De az anyjuk Úristenit! Csak az én kölyköm vagy! Vagy talán ezt is megtiltják?

Haragszik feleségére, amiért papot akar csinálni a fiukból. Ő egészen másnak szánta, maga mellé a földekre. Egyetlen fia van, ki fogja megművelni a háztájit, ha ő már kidől a sorból? Így minden alkalommal, amikor szidhatja az Urat miatta, hát megteszi. Furcsa emberpár, az asszony mélyen vallásos, az ember meg kommunista a legjavából. Már hogyan is viselhetné el, hogy pap legyen a fiából?

— Édesapám! Nyugodjék le, nem pap leszek ám!

— Hanem? Talán megjött az eszed, édes fiam, haza kívánkozol mellém a tehenek seggéhez? — kérdi apja az egyik szemöldökét huncutul felhúzva, de bajszát megpederni nem tudja, fognia kell a belet, mert a böllér egyetlen pillanatra sem áll meg, csak nyomja kifelé a hurkát a húsdarálóból átalakított hurkatöltővel.

— Nem oda, prímás leszek. Konzervatóriumba szeretnék menni.

— Meg mindjárt megmondom én, hogy hová a fészkes fenébe! — ordítja hatalmas dühébe, s szerencsére a gyerek figyelmes, szokva van a hirtelen haragú emberhez, kiugrik az ajtón, így a földről felkapott kukoricacsutka, amivel a sparheltben tüzelnek, csak azt éri el. Hatalmasat döbben furnérja. A legény vidáman szalad fel a tiszta házba átöltözni otthoni ruhába. Mire végez, s újból lemegy, már nem haragos az apja, viccesen kérdi gyermekét:

— Oszt miféle prímás akarsz lenni? Olyan, mint a Zsiga cigány, aki régebben húzta nekünk a talpalávalót a kocsmában? Ugye nem szégyenítesz meg ennyire? — s már semmi jele a korábbi dühnek, jó nagyot kacagnak élcelődésén.

— Nem apám — vágja ki magát a kamasz —, híres zenész akarok lenni. Hegedűs, de nem filharmóniás, hanem prímás, aki muzsikál az embereknek — s ezt olyan komolyan adja elő, hogy csak megrázkódik belé még az öreganyja is.

— No hiszen… jól nézünk ki, halljátok… — sopánkodik Máli néni —, még, hogy a szövetkezet elnökének a fiából hegedűs legyen?! — s erre jóízűt kacarásznak mind a jelen lévők, csak a gyerek arca merevedik meg.

— Nem egyszerűen hegedűs, muzsikus akarok lenni, meg tanár, zenetanár egyben. Konzervatóriumba szeretnék járni. Ezt komolyan mondom ám, nem viccelek — mire megáll a böllér keze is a tálban, az apja meredten néz maga elé, a nagyanyja behúzza vékony nyakába apró fejét, Máli sem mer megnyikkanni, csak Rica mentené a helyzetet:

— Na, ugyan már! Aludni kell arra még jó párat — s azzal napirendre térnek a hallottak fölött. Az est további részében már nem beszélnek, leginkább csak dolgoznak serényen. A vacsoránál jut eszébe Ricának az András nap.

— Bandikám! Még meg sem húztam a füledet! Isten éltessen neved napján!

— Köszönöm szépen, édesanyám — hálálkodik.

— Mit kérnél ajándékban, ha azt mondanám, bármit megkaphatnál?

— Hegedűt. Akármilyen ócska, kiszolgált hegedűt.

— Ugyan már, ne bolondozz, te gyerek! Ki ne ejtsd még egyszer a szádon, apád megöl érte.

— Pedig ideje lesz hozzászokni a gondolathoz, sokat fogok tanulni, megmutatom édesapámnak, hogy belőlem prímás lesz.

— Jaj, Istenem! — csapja össze kezeit elszörnyedve, de nem akar ünneprontó lenni, hát megkérdi a fiút, mennyibe kerülne egy ilyen hangszer. S mikor meghallja az összeget, elsápad, mert bizony annyi pénzt ő még soha életében nem látott egyben. Ezzel a vitának vége, az asszony valamelyest meg is nyugszik, hiszen nem azért nem lesz, mert az apja nem akarja, csak mert sehogyan sem tudna ilyen sok pénzt kifizetni egyben.

Rica egész éjjel nem alszik, csak azon töri a fejét, mit lehetne pénzzé tenni azért a fránya hegedűért cserébe. Ott van még két hízott bika, talán azokat eladhatnák úgy, hogy a finánc észre ne vegye. A szomszédok jó emberek, nem árulják be. Csak az ember értené meg, s egyezne bele. Talán abból már kapnának valami olcsóbb hangszert. Eszébe jut az öreg Zsiga cigány, aki tavaly halt meg. Talán az özvegy még nem adott túl a kopott hangszeren. Ha a bikákat pénzzé tennék titokban, esetleg meg lehetne az asszonnyal egyezni. Vigyázni kell, a férje nemrégen lépett elő, megválasztották elnöknek, nem tehetik kockára titulusát. Pénzt ugyan nem túl sokat adnak érte, inkább csak tisztességet. Bizony nem mindegy a család jövője szempontjából, miféle ember válik az egyetlen fiúból.

— Szó sem lehet róla! — ordítja el magát férje, amint hajnalban, két cirógatás közben megemlíti neki.

— Tanár lesz! Úr lesz! — csitítja asszonya, de nem akar ráhajlani sehogyan sem.

— Az egyetlen fiunk! Karácsonyra vegyük meg neki a Zsiga cigány hegedűjét, ha még nem adta el a Mariska…— fogja kuncsorgóra.

— Hogy a fene ette volna meg azt a hülye iskolát! — bosszankodik az ember, de az úr szó hallatán, csak megenyhül a szíve, már ki ne akarná, hogy úr legyen a gyerekéből? Keserves élet parasztnak lenni.

— No… hm… — köszörüli végül meg a torkát —, érdeklőd meg. No de csak titokban, ki ne derüljön! Belehalnék szégyenembe, hogy a fiam prímás akar lenni.

S ezzel megesni látszik a kemény szív, már hogyne enyhülne az, amikor olyan szépen kéri asszonya.

Reggel az asszony elszökik a templomba, az ember szitkozódik jó hosszan, a fiú elbíbelődik egy fadarabbal, a kis bicskával farag belőle valami asztali díszszerűséget. Nem beszélgetnek, ebédre Rica megterít, mire végeznek, a gyereket készíteni kell, az utolsó busszal mennie kell neki vissza a kollégiumba. Vasárnap nem sok járat van, az utolsó busz délután négykor hagyja el a falut, akkorra egy heti elemózsiát be kell csomagolni, a következő hetekbe már nem engedik haza, majd anyja megy látogatni szombati napokon, amúgy is nemsokára itt a téli szünet.

— Bandikám! — öleli meg anyja búcsúzóul —, elvinnéd-e keresztanyádéknak a kóstolót, hogy ne kelljen nekem bemenni holnap a városba?

— Hogyne vinném… — válaszolja a gyerek.

A sok holmit alig bírják kivinni a buszhoz.

Sokan várják, a sofőr káromkodva száll le kinyitni a csomagtartót, mert a gyerekeket igen csak felpakolták.

— Talán éhínség jön? — morogja magában, de azért készséges, s végre elindulnak. Bandi beviszi a kollégiumba csomagjait, majd elindul a kóstolóval a keresztanyjáékhoz. Az egyik híres vendéglő előtt vezet útja. Nyitva az ajtó, s a benti forró levegő gőzölögve, a csodálatos hegedűszóval együtt száll ki rajta.

— Istenem… ha egyszer belőlem is ilyen nagy prímás lehetne… — ábrándozik a zene hallatán. Picit beljebb merészkedik, de bemenni nem mer, nem lehet. A portás észleli, s látva a nagy alázatot, hagyja, nem szól rá. Vendég már ilyenkor nem érkezik, aki akarta, bent hallgatja a híres cigány muzsikáját. Az apró ember lepke könnyedséggel sétál az asztalok között, a bandát maga mögött hagyva. A hegedű nyakán remegve ugrálnak ujjai, félig kopasz fején átfésült hajtincsét ide-oda csapkodja közben.

— Muzsika… — mondja ki félig hangosan.

— Ez valóban az — válaszol rá egy londiner, aki szállóvendégeket kísért fel, s most dolga végeztével kiállt az ajtóba meghallgatni a csodazenészt.

— Istenem… — sóhajtozik Bandi, s lábai szinte a földbe gyökereznek. Egyik nóta, a másikat követi, nem észleli az idő múlását, mire magához tér, már a tömeg sodorja ki az ajtóból. Nehezen indul neki a rövid útnak, fogalma sincsen, mennyi idő telhetett el. Elfagyott végtagjait alig bírja mozgatni, egyáltalán nem érzi lábfejét. A hóesés is eláll, mire a négyemeletes bérház kapujához ér. Zárva van, csöngetni kell. Megnyomja a kis piros billentyűt, mire nagy nehezen kikászálódik egy idős ember.

— Az Úrfi honnan került erre ilyen kései órán? — kérdi elcsodálkozva, s amint a fényben felismeri, azonnal behúzza, az alig élő fiút. — Magával mi történt? Teljesen ki van hűlve… — de ezek a szavak már csak víz alattinak tűnnek, Bandi összeesik a konyhakövön, ahová a házmester becibálja.

 

***

 

— Gyere apjuk, magához fog térni! Istenem, Bandi! Bandikám! Mit tettél?

Erre végre kinyitja a szemét, s látja édesanyja kétségbeesett tekintetét. Szeme alatt mély karikák, ki tudja, mióta virraszt mellette.

— Hol vagyok? — kérdi alig halható hangon.

— Kórházban. Semmi baj. Megfáztál kisfiam, kihűlt a tested. Hol voltál abban a nedves, hideg időben olyan sokáig?

— Sokáig? — ismétli kérdőn édesanyja után, s akkor meghallja az emlékéből feltörő muzsikát ismételten. — A mennyországban voltam, édesanyám. Olyan szépen hegedült a prímás…

— Teljesen megbolondultál, fiam! — szól rá morcosan az ajtón belépve apja. Haragnak semmi jele, inkább csak férfiasan dörmögi a szavakat, boldog, örül, hogy a fia életben maradt.

— Miért vagyok kórházban? Mi történt velem?

— Kihűltél, mire kiért az orvos majdnem meghaltál! — tesz finom szemrehányást Rica.

— Édesanyám, ha hallottad volna… annyira szépen húzta a prímás, nem tudtam otthagyni. Megengedte a portás, hogy az ajtóból hallgassam a zenét, fogalmam sincsen meddig tartott, láttam a csodaprímást. Olyan szép volt… Bár csak nekem is lehetne egyszer majd hegedűm…

— Ugyan már, minek neked az? — kérdi apja, kezeit hátra tartva, mintha erősen szorongatna abban valamit.

— Ne aggódjon, édesapám. Le tudok mondani róla, megértettem, hogy nincsen pénzünk, de azért csak be kell vallanom valamit.

— Mit fiam?

— Titokban jártam zeneórákra, a zsebpénzemből fizettem. Nagy hibát követtem el, mert nem kértem rá az engedélyét. Ugye megbocsát?

— Ugyan már! — legyintene hatalmas tenyerével, de erre a mozdulatra nekikoccan valami az ágynak.

— Jaj, te! — szól rá felesége sokat mondóan —, vedd már elő…

— Hm… Nos…— kezdi a kemény ember —, úgy gondoltuk anyáddal… hm… hát mi eladtuk a két bikát.

— Jó árat adtak érte? — kérdi a fiú semmit sem sejtve.

— Azt hiszem nagyon jó üzletet csináltunk — mondja az asszony, s az arcán megjelenő apró gödröcskék olyan bájossá teszik, mintha csak nővére lenne az ágyban fekvő kamasznak.

— Igen fiam, a legjobbat, amit valaha is kötöttem — mondja ki a makacs ember, s elővesz a háta mögül egy szép bőrdobozt és leteszi azt fia mellé az ágyba.

Bandi meg se bír szólalni, nézi a hegedűtokot, majd, ahogyan ráeszmél a pillanat jelentőségére, egyből kinyitja finom zárszerkezetét. Benne a néhai prímás hegedűje, a vonó igazi rózsafából, álltartója ébenfából, vállpárna, gyanta, egy apró hangvilla a húrok hangolásához.

Nem beszélnek, Bandi felül, egyből erőre kap, állához emeli a hegedűt. Ahogy a vonót a húrokhoz érinti, édesapja torka összeszorul.

— Te gyerek! Istenemre olyan vagy, mint egy igazi zenész…

 

 

Legutóbbi módosítás: 2015.02.09. @ 15:01 :: Dezső Ilona Anna
Szerző Dezső Ilona Anna 80 Írás
Dezső Ilona Anna, 53 éves vagyok. Nagyrábén élek, a Sárrét egyik kis falújában Magyarországon. Nagy szerelmem a festészet, és az irodalom. A Batsányi-Cserhát Művészkör országos titkára, a Szent Lázár Katonai és Ispotályos Lovagrend dámája (lovagtisztje) vagyok.