Mától kevésbé kellene szeresselek: lazítok verssorokkal hozzád makramézott köteleken.
Mától mégis, jobban kellene szeresselek, hogy egy időre távozva is érezz végre; odabent
biztos lánggá minősüljön át lélekfeled. Muszáj kitépnem testemet már roskadó álmaimból,
hogy lépteimmé egyenesedjenek. Innen tovább csak bőrevált szamár a szó; megfürdet-e
mindent a fájdalom? Érző cseppet izzad – minden feltámasztható rím – mi feledhetetelen.
Eget karcoló létrává növekedjen, mi addig ki sem mondható, míg megnemélt való. Tenger,
versbe fulladó gyönyörünk sós kéreg lett, biztató kín, ahol maradás átmenete nem lakható
ladik, Noéként szívem útrakész, szárnyakhoz befogni tisztán csengő; gondolatom olvasása
finomította hangodat. Intenék – ezúttal inkább ízleld – véredbe rejtem sos könnyű csókom.
Sárga lepedőm elhasznált, kételyt ismerő féltékenységem öntudattal tovább nem hordható.
Veled leszek a messzeségben az összes mozdulatban. Engedj el, és magadban rám találsz.
Legutóbbi módosítás: 2014.11.17. @ 05:00 :: Marthi Anna
