Magányosan
Varjak lepik el a mezőt, a dombhajlatokat sűrű köd fedi. A madarak elhallgatnak, a homokbányától északra települnek át, hogy a fenyőerdőben húzzák meg magukat.
Imola tíz éve veszítette el férjét. Magányosan ballag hazafelé, ahol már senki sem várja. Üres lakásában csak a falióra ketyegése töri meg a csendet. A konyhaasztalon mosatlan tányérok, bögrék sorakoznak. Ez őt nem érdekli, hiszen nem mosogat el nála senki. Nem tudja, ma mit fog enni. A kamra polcai majdnem üresek. Elővesz egy kis tésztát, felrakja a tűzhelyre főni. Egy összesűrűsödött, kemény szilvalekvárt bont fel, langyos vízben felolvasztja. Így talán még ehető lesz. Emlékszik édesanyja lekváros derelyéjére, de rég is volt az! Jól fog esni egy kis meleg étel, kint most fagyos szelek fújnak. A szomszédtól kapott farönköt felhasogatja, kis kosara megtelik, ezzel fűt be a dobkályhába. A gázt és a villanyáramot régen kikapcsoltatta, petróleumlámpával világít. A közeli erdőből szokta összeszedni a gallyakat, vagy lomtalanításkor sötétedés után ― hogy ne lássa meg senki a szegénységét ―, hátán viszi haza a papírdobozokat, bútorlapokat, deszkákat. Mindent, amit a tűzre tehet, néha még a ruhái közül is válogat, csak az nagyon büdös, így inkább újságokat használ. Szénre, fára neki nem telik. Egy kedves szomszédja támogatja néha néhány köbméter fával, amivel a leghidegebb napokat átvészelheti.
Imola segélyből él évek óta, miután súlyos csontritkulása, gerinc- és nyaki sérve, szívritmus zavara miatt munkát nem vállalhat. Operálni nem lehet, mert kockázatos. A felülvizsgáló orvosa szerint nem éri el a rokkantsági fokozatot, meg kell élnie a csekélyke összegből, amit főként a gyógyszereire költ. Férje csak adósságokat hagyott rá, ezeket szeretné minél előbb visszafizetni. Rendezné tartozásait, ezért inkább nem eszik. Lóg rajta minden ruha, annyira lefogyott. Ereje is csökkent, gyakran megszédül, le kell ülnie. Fájdalmai miatt sokszor fel sem kel ágyából. Néha ránéz a szomszédja, főztjéből kóstolót hoz neki, de ő is szegény, be kell osztania kis nyugdíját.
Ablakát nem meri kinyitni, a környék nem biztonságos, mindennaposak a betörések, rablások. Az egyedül élő idős embereket könnyű becsapni, ha valaki tőlük segítséget kér, beengedik. A gonosz rablók pedig közben mindent felmérnek, és legközelebb éjszaka rontanak rá áldozataikra. Ők pedig ott heverhetnek napokon át összekötözve, vagy vérbe fagyva, hiszen ritkán jön hozzájuk valaki.
A lánya akkor tagadta meg, amikor meghalt a férje. Szerinte apja alkoholizmusát anyja okozta, ezért halálában is ő volt a bűnös. Ez a legszomorúbb Imola számára, hiszen gondosan nevelte fel Gabit, kitaníttatta. Míg ő keményen dolgozott, férje csak alkalmi munkából élt, többször mondtak fel neki, mert ivott. Az italozás tönkretette egészségét, ebbe is halt bele. Imola, amíg bírt, dolgozott a gyárban, otthon is varrogatott, hogy kiegészítse a kevés fizetését. A férjére nem lehetett számítani. Magára maradt tehát, a rokonok is eltávolodtak tőle, de a leginkább megdöbbentő az volt, amikor lánya azt mondta neki, hogy számára ő már halott. Nem törődik vele senki, csupán néhány jószívű idegen. Megrokkant egészsége miatt kiszolgáltatott lett. Bérletre nem jut, így gyalogosan megy mindenhová. Rokkantnyugdíjra nem jogosult, az öregségi nyugdíjra még három évig várhat, marad a segély.
A sárgára beeresztett padló több helyen felázott, gyakran megbotlik a töredezett lécekben. A tetőről hó, eső folyik be a szobába. A mennyezetről vakolatdarabok hullanak. Nincs pénze a tetőjavításra, ő maga pedig nem képes egyedül megcsinálni. Nyirkosak a ruhái, ezekből több réteget magára vesz, hogy meg ne fagyjon. Ha egy kis tüzelőt fűrészel, attól kis időre melege lesz, de amint elfárad a hajlongástól, szúró fájdalom gyötri, és le kell ülnie, akkor nem érzi tagjait, megmerevednek a hidegben. Nem segít a kályhában a pislákoló láng, csak a látvány szép, de elég meleget nem ad. Örökké éhes, vacog a foga, de a legjobban az fáj Imolának, hogy még a lányának sem kell. Ebben a nyomorban kell tengetnie hátralévő éveit? Meddig bírja még ezt ez a törékeny, beteg asszony?
A homokháti kis faluban egyedül élt Ibolya. Senkije sem volt. Három gyermekét és férjét az ötvenes években kitelepítették. Amikor a hatóság emberei megálltak a ház előtt, csak őket ültették fel kis csomagjukkal együtt a szekérre, ő elbújt a szekrénybe, nem találták meg. Ez volt a szerencséje. Családja szörnyű körülmények között élt, annyira legyengültek az éhezéstől, a sok fizikai munkától, hogy egy járvány elpusztította őket. Ibolya a fájdalmán túllépett, mert meg kellett élnie valamiből. Munkát keresett, az aratókhoz került, akik a környéken lévő falvakban vándoroltak. Nehéz volt a marokszedés, de enni legalább kapott. Valami kevés pénz is összejött tíz év alatt, úgy gondolta, már rendeződik élete. Ekkor jött a vörös kakas veszedelme.
Ibolya szomszédjában egy gázpalack robbant fel, felemelte a tetőt, szétszórta az ablaküveget az utcán. A lángok kicsaptak, átterjedt az ő házára is. Pár óra alatt leégett mindkét ház. Telefon akkor még nem volt a faluban, csak a doktoréknál, de ők nagyon messze laknak. Ibolya álmából ébredt fel a nagy zajra. Egy szál hálóingben rohant ki az utcára, semmi esélye nem lehetett, hogy a tüzet eloltsa. Kiabálva szaladgált fel-alá, míg a többi házból is kijöttek az emberek. Egy gyereket elszalasztottak a doktorékhoz, hogy telefonáljon a tűzoltóknak. Mire azok megérkeztek, már porig égett romokat találtak. Szerencsére emberáldozat nem lett. Rettegve nézték, hogy nem terjed-e tovább a tűz, de megállt a szél, így épen maradt a többi épület. Fájdalmukban összegörnyedt emberek siratták mindazt, amit életük során gyűjtögettek.
Ibolyát és a szomszédokat a rokonok magukhoz fogadták, de ez nem tarthatott örökké. Minden vagyona elhamvadt, még ruhája sem maradt. Csak két keze munkájával teremthetett újra otthont. Erősen bízott abban, hogy sikerülni fog. Sok éven át keményen dolgozott, így beköltözhetett a közeli kisvárosba. Ott ismerkedett meg Grétivel, egy hasonló korú kedves asszonnyal. Együtt jártak templomba vasárnaponként, vagy a közeli erdei ösvényekre vezető sétaútra. Megöregedtek, a két pici öregasszony együtt tipegett a városka utcáin és a Mecsek aljában. A szembejövőkre mindig mosolyogtak, kedvesen köszöntötték őket. Ha kérdezték, hogy érzik magukat, ők mindig azt mondták, jól vagyunk, hála Istennek. Csak lelkük fájt nagyon, de ezt soha nem mutatták. Meglátták egy virág szirmában, egy esőcsepp csillogásában, a zúzmarás fákban is a szépséget, gyönyörködtek a hajnalpírban, vagy alkonyi fényben, a csillagok tüzében. Magányukat enyhítette az, hogy eltávozott szeretteikre emlékeztek. Családi albumaikat nézegetve felelevenedett a múlt, az örömteli ünnepi pillanatok. A küzdelmes, hosszú élet megtörte ugyan testüket, ráncaik elborították arcukat, de ők lelkükben fiatalok maradtak. Tartalmas életük volt, el tudták felejteni a nehézségeket, álmaikban csak a kedves órák villantak fel. Ez adott nekik erőt ahhoz, hogy a virágillatban, a sütemény ízében, az őszi fák aranyában megtalálják a teljességet.
Jó lenne, ha még sokáig nézhetnének fel a meleget adó Napra, a folyton formát váltó felhők között szárnyaló madarakra.
A Küküllő menti kis településen, Türben lakik Lajos bácsi. Itt szórványban élnek a magyarok, a többség román. A magyarság létszáma megfogyatkozott, pedig hétszáz éve éltek ebben a faluban, évszázadokon át ők voltak többségben. Az erdélyi fejedelmek idején e tündérkertben, a dicsőséges korban még művelték gazdag termőföldjüket, állatokat tartottak. Tatár, török, labanc, majd a két világháború szedte áldozatait, megtizedelte a lakosságot. Gyermekként szakadt rá mindaz a borzalom, amit a támadók okoztak. Trianon után a vörösök hordáinak vérengzései, majd a II. világháború szörnyűsége söpört végig e vidéken. Őt is besorozták, a csonka Magyarországra került szülőfalujából.
Arra az időre ma is emlékszik, amikor bajtársai mellőle sorra dőltek ki, fiatal életeket követelt a haza a távoli Oroszországban. A harctéren átélt élmények még ma is rémálmokat okoznak, pedig évtizedek teltek el azóta. Bátran harcolt a közös hazáért, megsebesült. Hadifogságba került, onnan csak évek múlva jutott haza. Házát lebombázva találta, családja e falak között pusztult el, a mennyben találták meg végső nyughelyüket.
Hatalomra került a „Kárpátok Géniusza”, Ceaușescu, a magyarokat elüldözték, megnyomorították, megfélemlítették, sanyargatták. Akik túlélték a Securitate üldözéseit, itt maradtak. Megtermett kis földjükön a murok, a káposzta, a pityóka, ha szegényen is, de megéltek valahogyan, volt mit enniük. Az erdő adta nekik a tüzelőt, télen favágók mellett dolgoztak, fából készítették házukat, legszükségesebb bútoraikat. Lajos bácsi elszegődött egy nagygazdához, az esztenán őrizte a juhokat, teheneket, csak télvíz idején jött vissza a faluba. Volt élelme, szállása, szabad emberként élt. Amikor megöregedett, megroggyant lába, nem bírt a hegyekben dolgozni, összegyűjtött pénzecskéjéből vett egy kis faházat.
Húsz éve Romániában is felébredt a nép, változások jöttek. Sokan visszakapták földjeiket, de neki kis házán kívül nem volt semmije, ő azt már úgysem tudná megművelni. A fiatalok most Nyugaton keresik megélhetésüket, vagy Magyarországra mennek dolgozni, de gyakran hazajárnak. Remélik, hogy felépíthetik vagy kibővíthetik házukat, megházasodhatnak, gyermekeik itt nőhetnek fel.
Ő most kis lakásában él, de barátaival gyakran összejönnek, hogy emlékezzenek a boldogabb időkre.
Nemrég a faluba helyeztek egy fiatal plébánost, Lóri atyát, aki ügyesen gazdálkodik a falu javaival. Új világot hozott a megfogyatkozott magyarok életébe, szívüket felemelte Istenhez. Szeretik őt, mert nemcsak a fiatalokkal foglalkozik, az időseket is támogatja, segíti. Összefogja a falu népét, biztatja őket, vonzó programokat kínál. Új kultúrház épült, most a Magyarok Házát kezdték felújítani. Az egyház földjeit visszaszerezte, a falu népe gyarapodni kezd. Megtalálták életük értelmét. A fiatalok végre dolgozhatnak, így hamarosan kikerülhetnek a szegény sorból. Ha jelenleg még sokan küszködnek, de hiszik, hogy ide születnek gyermekeik, és egyszer ők is hazajöhetnek végleg. A plébános úr erősíti hitüket, reményt ad nekik, hogy újra felvirágozhat a falu élete. A templomban és a falunapokon egyre több magyar vesz részt. A kis öreg minden ünnepen jelen van, büszkén hirdeti magyarságát.
Magányos, de nincs egyedül. Végre bátran megvallhatja hitét, hazaszeretetre taníthatja az ifjúságot. Fizikuma ugyan egyre gyengébb, de a hit ereje által megerősödve, bizakodva néz a jövőbe. Példát ad a fiataloknak. Remélhetjük, hogy még sokszor mesélhet tapasztalatairól nekik, életigenlő derűjével másokat is reménnyel tölt el.
Legutóbbi módosítás: 2014.01.23. @ 18:37 :: Kühne Katalin